Kosztolányi „mélységről” és „sekélységről” szóló gondolatait már egyszer idéztük. Akkor annyit tudtunk meg tőle, hogy sosem szabad hinni annak, aki magát „mélynek” mondja. És ez nemcsak azért mondja, mert a „mélység” a művészettel kapcsolatban egy igen rosszul definiálható és elhasznált kifejezés, hanem mert Kosztolányi igen komoly értetlenséggel állt a szépirodalomban a forma (a nyelv) és tartalom (a kifejezett gondolatok) kettéválasztása előtt. Erről a problémáról ír a Mi a véleménye... című és kezdetű kis írásában, amely 1932. november 20-án jelent meg a Pesti Hírlapban.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A párbeszédes formájú kis írás rendkívül mulatságos és tanulságos is. Az alaphelyzet az, hogy megkérdeznek valakit arról, hogy mi a véleménye egy bizonyos könyvről. Nyilván azért adták neki oda a könyvet, hogy mint hozzáértő lektorálja, mondjon róla megbízható, szakmai véleményt. Éppen ezért ezt a valakit hajlamosak vagyunk azonosítani Kosztolányival, vagy egy őhozzá igen közel álló gondolatokat valló valakivel; az egyszerűség kedvéért őt, tehát a megkérdezettet K.-val rövidítjük. K. a kérdésre a könyv nyelvezetéről kezd beszélni, míg beszélgetőtársa konokul ragaszkodik a könyv tartalmi erényeihez – mintha meg sem hallotta volna a K. által hozott nyelvi kifogásokat.

– Mi a véleménye erről a könyvről?

– Az, hogy a nyelve nyakatekert. Némely mondatát ötször is el kellett olvasnom, s mégsem értettem meg.

– Sok mélység van bennük.

– Akkor az író ezt sikeresen eltitkolta. Úgy bezárta nyelvtani ficamaiba, hogy senki se férhet hozzá. […]

– Ennyire szigorú?

– Ennyire. [...]

Mire a K.-nak nevezett szereplő kissé kikel magából, és elmagyarázza az illetőnek (és nekünk), hogy tartalom és forma szétválasztásának nincs értelme, hogy nincs más, mint az anyag, azaz a nyelv. Ha valami nyelvileg rossz, akkor az általa kifejezett tartalomhoz nem lehet teljességében hozzáférni. Tehát nincs olyan „tartalmi mélység”, amely rossz nyelvi formában megjelenhetne. Ezt többféleképpen is értésére adja vitapartnerének. Talán a legviccesebb és legérzékletesebb az, amikor a nyelvet ételként – marha- vagy borjúnyelvként értve – mutatja be az „alapanyagnak” és az „elkészítés módjának” problémáját.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

– […] Miért veszi zokon, hogy folyton a nyelvre térek vissza? Amikor kinyitottam ezt a könyvet, szakaszokat, mondatokat, szavakat láttam magam előtt, szóval nyelvet és semmi egyebet. Ha ön meghív vacsorára és borjú- vagy marhanyelvet tálaltat elém, s azt kérdezi: milyen a vacsora, csak a nyelvről beszélhetek. Itt is.

– Az a kérdés, hogy az író miképp készítette el.

– Hogy ez az író milyen szakács, nem tudom. Lehet, hogy főztjét megfűszerezte, s leöntötte mindenféle ínycsiklandó mártással is. De maga a nyelv, melyet elém rakott, rohadt volt és ehetetlen. Ennélfogva nem is nyúltam hozzá. Csak megszagoltam és otthagytam.

K. példája persze első látásra kissé paradox: azt gondolnánk, hogy a szellemi termékek esetében az „alapanyag” a gondolat, azaz az a tartalom, amelyet az író ki akar fejezni; az elkészítés módja pedig maga a megfogalmazás, a nyelvi forma. A K.-féle ételes hasonlat éppen arra világít rá, hogy a verbális művészetek alapanyaga nem a „tartalom”, hanem maga a nyelv. Ha a nyelv „rohadt”, azaz nem jó minőségű, akkor hiába minden erőlködés – például a nyakatekert, bonyolult megfogalmazások –, a végtermék fogyaszthatatlan lesz. K. beszélgetőpartnere nem kevéssé értetlen ezzel a hozzáállással kapcsolatban, pedig más megfogalmazásban is elmondja neki vitapartnere ugyanezt – például az általunk Kosztolányitól már szintén idézett franciákra hivatkozva:

Francia marha nyelve
(Forrás: Wikimedia Commons / Chrescht / CC BY 3.0)

– […] A franciáknak van egy bölcs mondásuk: „Az, ami nem fejezhető ki világosan, nem is érdemli meg, hogy kifejezzék.” Az ilyesmiről tudniillik előbb-utóbb kiderül, hogy csacsiság.

A szóban forgó könyv erényeit védelmező vitapartner azonban még mindig úgy érzi, hogy K. kizárólag külsőségekről beszél, és nem a lényegről, a dolog velejéről. Erre K. kimondja a lényeget: a nyelv, a forma nem külsőség, hanem épp a veleje a dolognak.

– […] Kérem azonban ne a munka külsőségeiről beszéljen, hanem a belső értékekről; az emberlátásról, az életszemléletről, szóval a velejéről.

– Bocsánat, én eddig se külsőségekről beszéltem. A nyelv nem külsőség. Egy költői alkotásban csak az a belső, az ösztönös, a lélek. Nem köntös az, hanem maga a test. A héj és a mag együtt, mely szétbonthatatlanul összenőtt, mindjárt a fogantatás pillanatában. Sőt, ha mélyebbre hatolunk, akkor az eszme, a világnézet, s mindaz, amit ön egyedül fontosnak tart, csak külsőség, vagyis az a nyersanyag, melyből a művész alkot.

Tehát – legalábbis K. szerint – eleve hibásan gondolkodik, aki valami „tartalmat” akar „valamilyen köntösbe öltöztetve” leírni. Hiszen a nyelv nem köntös; a gondolat, a tartalom nem létezik, mit sem ér a nyelv nélkül, ugyanis elválaszthatatlan tőle. Nem új gondolat ez, nem is Kosztolányi találta ki, mégis szokatlan lehet sokak számára, hiszen a verbális művészetekről való gondolkodásunkat a mai napig meghatározza tartalom és forma szembeállítása.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 148–149. oldal