Az anyanyelv koncepciója mintegy hétszáz éve jelent meg olasz nyelvterületen, a magyar anyanyelv szó pedig mai formájában közel kétszáznegyven éve használatos. A mai beszélők magától értetődő természetességgel használják a szót és talán nem is gondolnak bele, milyen sokrétű, és ezért politikailag is jól mozgósítható metaforával van dolguk.

Papa, mama, gyerekek
(Forrás: Wikimedia Commons / Friedrich Carl Gröger (1766–1838) )

Mi az az anyanyelv?

Banálisan hangzik, mégis érdemes hangsúlyozni, hogy az anyanyelv összetétel kapcsolatot létesít az anya és a nyelv fogalma között. Ez a nyelvi eszközökkel létrehozott viszony ma talán nem tűnik különösnek, a kifejezés megszületésekor azonban egy olyan politikai gondolkodásmód hatásos elterjesztésében játszott kiemelkedő szerepet, amely ma, évszázadok múltán is dominánsnak mondható. Hogy mi is ennek a forradalmi megközelítésnek a lényege, annak megtalálásában néhány szótári értelmezés és példa lehet a segítségünkre.

A Magyar értelmező kéziszótár második kiadása szerint az anyanyelv

az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként, főként az anyjától) tanult meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél

Ez az értelmezés – azon kívül, hogy hangsúlyozza a gyermekkor, különösen pedig az anya szerepét – arra is kitér, hogy az anyanyelv érzelmileg is közel áll a beszélőhöz. A magyar nyelv nagyszótárában olvasható definíció bővebben kitér a beszélő társas környezetére is:

az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában közvetlen környezetétől, rendszerint családjától (elsőként) sajátít el és amellyel azonosul, illetve amellyel az embert anyanyelvi beszélőként azonosítják

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Nagyszótár definíciója feltehetően a szociolingvista Tove Skutnabb-Kangas munkája alapján készült. Szerinte az anyanyelvet négy kritérium alapján lehet definiálni: származás (elsőként megtanult nyelv), külső és belső azonosulás, a nyelvtudás foka (legjobban beszélt nyelv) és funkció (legtöbbet használt nyelv) alapján.

A definícióban szereplő „elsajátítás” metaforikus kifejezés, amely a nyelvet tulajdonként mutatja be. Az elsajátítás és az önazonosítás egymás mellett szerepelnek, összetartozónak tűnnek: a megfogalmazás sorrendje azt sugallja, hogy a beszélő előbb magáévá teszi az anyanyelvet, majd miután azonosult vele, a környezete is elkezdi őt ez alapján a fontos tulajdona/tulajdonsága alapján kategóriába – például a magyar anyanyelvűek csoportjába – sorolni. A fentieket a szótár példaanyaga is megerősíti, a közölt példamondatokból kettőt érdemes külön is szemügyre venni:

Tartsa meg anyanyelvét hiven mindenki, otthonitól ne pártoljon soha el, s hordozza keblében, szeplőtlen ártatlanságban sirig gyermekkorának azon szép vágyait, melyek soha nem szünendnek meg biborfényt deritni földi utjára (1835 Széchenyi István)

Ebben a mondatban, azon kívül, hogy az anyanyelv tulajdon jellege hangsúlyosan megjelenik („Tartsa meg” – ne adja tehát oda másnak, ne veszítse el), a szerző szoros kapcsolatot sugall a nyelv, a haza és a gyermekkor között. A gyermekkor és a birtoklás motívumai egy jóval későbbi szövegben is megjelennek:

Hozzáragadt anyanyelve hangcsoportjaihoz, amelyeket négyéves kora előtt tanult meg; teste részeivé váltak (1978 Lengyel Péter)

Az anyanyelv kifejezés, úgy tűnik, legszorosabb kötődéseinkre utal, de, mint a következőkben látni fogjuk, meglehetősen felemás módon.

Bensőséges kapcsolat
(Forrás: Wikimedia Commons / Yelkrokoyade / CC BY-SA 3.0)

Az anyatejjel szívjuk magunkba…

A történeti vonatkozásokat Thomas Paul Bonfiglio tanulmánya alapján mutatjuk be.

Az anyanyelv kifejezést Dante használta először, aki 1304-ben írott De vulgari eloquentia (A nép nyelvén való ékesszólásról) című művében kifejtette: a nép nyelve az a nyelv, amit mintegy önkéntelenül, szoptatós dajkáját utánozva tanul meg. Dante ezt állítja szembe a latinnal, amit tudatosan, komoly erőfeszítéssel, a grammatikán keresztül lehet megtanulni. Míg az anyanyelv Dante szerint természetes, a latin mint a műveltség nyelve mesterséges, tanulása fáradságos. Éppen ezért kézenfekvő – írja –, hogy a nép nyelvét részesítsük előnyben, tartsuk többre.

Az anyanyelv kifejezés (amely a Dante-műben maternam locutionem formában olvasható) és a szoptatós dajka emlegetése összefüggésbe hozza a táplálás (szoptatás), az anya és a nyilvános fórumokon preferálandó nyelv fogalmát. Ez a maga korában új gondolat volt. A görögök a legtekintélyesebb nyelvváltozatot glóssza Attikének hívták (γλῶσσα Άττική ’attikai nyelv’). Attika a művelődés egyik legbefolyásosabb központja volt, a kifejezés tehát a helyre és egy műveltségeszményre egyszerre utalt. A rómaiak a sermo patrius (’az apák nyelve’) kifejezést részesítették előnyben, amely elsősorban a tiszteletreméltó férfi elődök által megteremtett irodalmi hagyományra utalt. Az anyanyelv koncepciója tehát a műveltségre hivatkozással szemben éppen a „romlatlan” természetességet és a könnyebbséget hangsúlyozta.

Thomas Paul Bonfiglio szerint Dante tudatosan alkalmazta a szoptatás és az anya képét, amikor a nép nyelvének használata érdekében emelt szót. Érvelése nemcsak az olvasók legelemibb, legbensőségesebb érzéseit keltette fel, hanem szorosan illeszkedett a keresztény szimbolikába is, amelyben a kisdedet szoptató Szűzanya képe központi jelentőségű. A Szűzanya tápláló tejének a középkorban elterjedt kultusza volt, amit egy képi párhuzam tovább erősített: ahogy a Szent Szűz táplálta tejével a kisdedet, úgy táplálja Jézus is vérével a híveket az eucharisztiában. A Dante által megfogalmazott nyelvpolitika így szakrális összefüggésbe került, a szoptatás és a kisgyermekkor gyakori emlegetése feltehetően könnyebben elfogadhatóvá tette a kortársak számára azt a maga korában merész gondolatot, hogy a latinnal szemben egy konkurens nyelvet volna érdemes előnyben részesíteni olyan területeken is (oktatás, politika), ahol korábban nem jelent meg.

Sajátos egyoldalúság

Az anyanyelv kifejezés a nyelvvel kapcsolatos biológiai metaforák sorát indítja el, mivel az összetétel nemcsak ’az anyák nyelve’-ként értelmezhető, hanem úgy is, hogy a nyelv maga az anya. (Ezt a gondolatot még egyértelműbben jelzi a nyelvművelő irodalomban kedvelt nyelvédesanyánk összetétel.) Ezek a metaforák azonban sajátos egyoldalúságot tükröznek: míg az újszülött két biológiai szülőtől származik, az anyanyelv-koncepció csak az anyát emeli ki. Ez az elgondolás a nyelvek hagyományos családfamodelljével is összefüggésbe hozható: ahogy a nyelvek leszármazási ábráján is egy nyelv egyetlen másiknak az elágazása, úgy az anyanyelv is „egyenesen” érkezik az anyától. Szó sincs keveredésről, nem jelenik meg az a – meglehetősen gyakori – élethelyzet, amikor az anya, az apa és a szűkebb rokonság elsődlegesen használt nyelve nem egyezik.

Az iráni nyelvcsalád fája. Nyoma sincs keveredésnek
(Forrás: Wikimedia Commons / Araz / CC BY-SA 3.0)

Az anyanyelv koncepciója korántsem véletlenül sugallja ezt a biológiai realitásoktól elrugaszkodott egyöntetűséget, mivel az anyanyelv éppen a születő nemzetállamok ideológiai fegyvere volt. Az új identitást kereső, politikai hatalmukat megerősíteni kívánó közösségek – a majdani nemzetek – az eredendően, születésük jogán hozzájuk tartozónak kikiáltott nyelvük alapján határozták meg magukat más csoportokkal szemben. A nyelvi egységesség hangsúlyozása azért is fontos volt, hogy védhető legyen, miért érdemes alkalmazni a nyelvet – és nem bármi más jellemzőt – kritériumként a csoportok elkülönítésekor. Ezek után nem meglepő, hogy a hagyományos anyanyelv-felfogásban a keveredés veszélyként jelenik meg, hiszen a csoport egyöntetűsége mellett a besorolási kritérium létjogosultságát is megkérdőjelezi. Bár az utóbbi évtizedekben – elsősorban a nyelvészetben és a társadalomtudományokban – szokás arról beszélni, hogy egy személynek több anyanyelve is lehet, alapvetően egyes számban szokás a kifejezést használni (ezt tükrözik az idézett szótári definíciók is, amelyek vagylagosan sem utalnak arra, hogy valaki több olyan nyelvet is beszélhet, amelyhez elsődlegesen kötődik).

Ki tud jól egy nyelvet?

Az anyanyelv kultuszának a nyelvoktatásra is hatása van. Önmagában az sem jelentéktelen hatás, hogy a bensőséges anyanyelvvel szemben a többit gyakran idegen nyelvként emlegetik. Ennek a külső–belső szembeállításnak olyan értelmezése is gyakori, hogy egy beszélő csak az anyanyelvén tud tökéletesen megnyilatkozni: minden más nyelvben örökké kívülálló marad. Egy konzervatív kiadvány így foglalja össze ezt a sztereotipikus vélekedést:

Más nyelven [ti. nem az anyanyelven] rendszerint csak a csupasz gondolatunkat tudjuk kifejezni, értelmi és érzelmi árnyalatok nélkül. Az idegen nyelv használatában még fejlett nyelvtudás esetén sincs meg az anyanyelv ösztönös, könnyed természetessége és változatos gazdagsága, a szavak otthonos, jó íze.

(Nyelvművelő kézikönyv, anyanyelv címszó, 1. kötet, 220–221. oldal)

Szabó Tamás Péter munkáját a Kone Alapítvány 44-9730 számú posztdoktori kutatói ösztöndíja támogatta.

A fentihez hasonló gondolatmenetek alapján a nyelvtanuló ideális – ám némileg frusztráló módon soha el nem ért – mintaképe az anyanyelvi beszélő, aki úgymond a maga teljességében birtokolja a nyelvet. Az alkalmazott nyelvészet mai áramlatai kezdik átrajzolni ezt a hagyományos képet – erről írunk legközelebb.

Források

A magyar nyelv nagyszótára. 2. kötet. Főszerk. Ittzés Nóra. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 2006.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1. kötet. Főszerk. Benkő Loránd. Budapest, Akadémiai, 1967.

Dante Alighieri: De vulgari eloquentia. Olaszul: http://www.classicitaliani.it/dante/prosa/vulgari_ita.htm

Dante-enciklopédia materno szócikke. Olaszul: http://www.treccani.it/enciclopedia/materno_(Enciclopedia-Dantesca)/

Bonfiglio, Thomas Paul: Inventing the Native Speaker. Critical Multilingual Studies 2013, 29–58.

Magyar értelmező kéziszótár. 2. kiadás. Főszerk. Pusztai Ferenc. Budapest, Akadémiai. 2003.

Nyelvművelő kézikönyv. 1. kötet. Szerk. Grétsy László–Kovalovszky Miklós. Budapest, Akadémiai, 1980.

Skutnabb-Kangas, Tove: Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1997.