A 18. század vége nagy fordulatot hozott a történeti gondolkodásban. Ebben az időben kezdett kialakulni az, amit a mai történettudomány közvetlen előzményének tekinthetünk: amikor a hagyomány továbbörökítése helyett a források fölkutatása, kritikus elemezése, értelmezése vált a történetírás vezető irányzatává. A székely írás kutatásának történetében a hagyományra, mítoszokra építő történetmondás összegzése Bél Mátyás nevéhez fűződik, az első, mai értelemben is komolyan vehető, alapos és kritikus összefoglalás a 19. század közepén készült. Már a 18. század végén született azonban egy olyan vázlat, amely túlmutat akár a 19. század első felének jórészt még mindig a korábbi hagyományismétlést végző leírásain. A vázlatot a 18. század végi magyar szellemi élet egyik legkiemelkedőbb alakja, Bod Péter készítette.

Bod Péter (1712–1769)
(Forrás: Wikipédia (magyar változat))

Bod Péter

De ki volt Bod Péter, és volt-e bármi köze a székely íráshoz? Az utóbbi kérdésre könnyű válaszolni: egy kortársának, Hájos István Gáspárnak a székely írásról írt hosszú tanulmánytervében fennmaradt Bod megfejtési javaslata a Csíkszentmihályi Felirat értelmezésére, és Bethlen Katának is készített egy székely betűs emlékfeliratot. Arra, hogy ki volt Bod Péter, röviden nehezebb választ adni, mert igen sokrétű volt teológia, művelődéstörténeti, irodalomtörténeti munkássága is. Bod
 1712-ben született a Kézdiszékben fekvő Felsőcsernátonban. 1724-ben került a nagyenyedi kollégiumba, némi megszakítás után – eközben tanítóskodással keresett pénzt további tanulmányaira – szintén ott folytatta iskoláit. A felsőbb osztályok végzése közben szintén tanított, s már ekkor támogatta őt Bethlen Kata grófnő. 1736-tól a könyvtár őre (mai szóval könytárosa), egy évvel később már hébert is tanított. 1739-ben adományokkal kiegészített iskolai ösztöndíjjal Leidenbe mehetett tanulni: teológiát és keleti nyelveket hallgatott. 1743-ban tért haza. Papi szolgálatát Enyeden kezdte, de pár héten belül már Olthévízen volt, mert Bethlen Kata udvari papnak hívta meg. Hat évet töltött ott, 1749-ben költözött Magyarigenbe, a helyi eklézsia meghívására. Egészen haláláig ott szolgált – ötvenhét éves korában egy olyan baleset végzett vele, amelyhez hasonlót korábban is elszenvedett, s akkor is majdnem belehalt: szőlőmetszés közben a metszőkéssel megvágta a kezét, a második alkalommal olyan súlyosan és szerencsétlenül, hogy a vérzést nem tudták elállítani.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Bod Péter magyarigeni működése alatt egyházi tisztségekre is megválasztották, és lelkiszolgálatát sem hanyagolta el soha, mégis tudósként alkotott igazán kiemelkedőt. A könyvtártörténet Árva Bethlen Kata könyveinek katalogizálása miatt tiszteli. Több egyháztörténeti munkát írt: magyar egyháztörténete három kötetes (Historia Hungarorum ecclesiastica), összefoglalta a keresztény vallások történetét (Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza ... rövid históriája) és az erdélyi románok egyháztörténetét (Brevis Valachorum Incolentium Historia). Foglalkozott a naptári szentek életével (Szent Heortocrates, avagy a keresztyének között előforduló innepeknek és a rendes kalendáriumokban feljegyeztetett szentek rövid historiájok), a Biblia kéziratainak és magyar fordításainak történetével (A Szent Bibliának historiája). Könyvet írt a székelyek történetéről (Siculia Hunno-Dacica), legismertebbé azonban Magyar Athenas című munkája tette őt: ez az első magyar irodalomtörténeti mű, 1766-ban adták ki.

A Magyar Athenas címlapja
(Forrás: mek.oszk.hu)

Bod éppen ennek előszavában írja, hogy a „régi magyar betűkről” némelyek azt gondolják, hogy csak kitalált ábécéről van szó, de mások eredetinek vélik. Sajnálja, hogy Bél Mátyás, aki 1718-ban kis könyvet írt ezekről a betűkről, nem látta Telegdi János könyvét, s kiváltképp Baranyai Decsi Jánosnak a könyvhöz írt előszavát. Hogy ez utóbbit minél többen megismerjék, teljes terjedelmében közli az előszóban azt is. Ez után jegyzi meg, hogy ő maga a második, az ábécé hitelességét elfogadó véleményt osztja, s azt reméli, hogy erre bővebben visszatérhet majd „egy arra intéztetett könyvetskében”.

A bújkáló „könyvetske”

A Bod Péter által tervezett könyv végül nem született meg – úgy tűnik azonban, Bod legalábbis az anyaggyűjtést megkezdte a székely írásról szóló műhöz. Azt tudjuk, hogy a Telegdi János által írt Rudimenta Nagyenyeden őrzött kéziratai közül az egyik az ő munkája, de ez önmagában nem nevezhető komolyabb előmunkálatnak még egy rövid „könyvecskéhez” sem.

Régóta ismerünk egy marosvásárhelyi kézirategyüttest, amely a Rudimenta hiányos másolata mellett a Csíkszentmihályi Felirat két másolatát és megfejtését, valamint kilenc ábécé összevetését tartalmazza. Szerzőjét azonban nem ismerték, csak a legutóbbi időkben azonosították a kézirat betűiben Teleki Sámuel kézírását. Az 1990-es évek elején, nagy meglepetésre – hiszen a vásárhelyi Téka anyagát sokan átvizsgálták – szintén Marosvásárhelyről került elő egy másik, de az előzővel lényegében megegyező tartalmú kézirategyüttes, Ferenczi Géza publikálta. Ennek készítője nem csak nevét – Bardócz Pál – írta a kéziratra, hanem azt is megjegyezte a Csíkszentmihályi Felirat másolata alatt, hogy Bod Péter úr írásából változtatás nélkül másolta le. Joggal gyanakodhatunk hát arra, hogy Teleki is ugyanazt a forrást – vélhetően Bod kéziratát – másolta le.

Valóban mindketten kapcsolatban álltak Bod Péterrel. Bardócz 1728-ban szerepelt a nagyenyedi diákok között, ekkor végezte ott Bod is tanulmányait. Bod Önéletrajzában is említette néhányszor Bardóczot: először azok között a magyar diákok között, akik Leidenbe érkezésekor ott tanultak 1739-ben, és megemlékezett 1764. június 23-i temetéséről, megemlítve, hogy Bardócz huszadik éve volt lelkész Szászvároson. Bodtól tudjuk azt is, hogy Bardócz halála után ő maga is, és az ifjú Teleki Sámuel úrfi is sokat vásárolt az árverésre bocsátott könyvekből.

A Teleki Téka Orbán Balázsnál (A Székelyföld leírása)
(Forrás: Wikimedia Commons / Rusz Károly (1811?–1899?))

Teleki Sámuel (1739–1822) az árverés idején még valóban fiatal ember volt, de már akkor is világlátott és a könyvek rajongója – már ifjúkori utazásai során is a könyvek gyűjtését tartotta egyik legfontosabb céljának. Később igen magas politikai tisztségeket töltött be, de tudományos tevékenységét is elismerték – a göttingeni, a varsói és a jénai akadémia és tiszteletbeli tagjává fogadta. Könyvgyűjtő szenvedélyének köszönhető a róla elnevezett marosvásárhelyi könyvtár létrehozása: a pénzt nem sajnálva állította föl 1802-ben az egyik első magyar közkönyvtárat, a marosvásárhelyi Teleki Tékát, melynek anyagához hozzákapcsolták az egyetlen teljességében fennmaradt 18. századi erdélyi arisztokratanő-könyvtárat, Teleki feleségének, Bethlen Zsuzsánnának a gyűjteményét. Nem volt tehát véletlen, hogy Bod Péter a Teleki-család fejének, Teleki Józsefnek és két fiának, Sámuelnek és Ádámnak ajánlotta a Magyar Athenast.

„Lásd a Szibériában gyűjtött betűket”

Bod Péter kéziratainak jelentős része, eredetiben és másolatban szintén, a Teleki-gyűjteménybe került – a székely írásról összeállított anyaga ezek szerint két másolatban is. Az egyik másoló, Bardócz Pál nemcsak forrását jelölte meg, hanem egy dátumot is jelzett – nevezetesen hogy a másolás 1751. május 26-án történt. Ez a dátum azonban Teleki másolatában is szerepel, tehát valójában Bod eredeti kéziratához tartozhatott, vagyis nem Bardócz, illetve Teleki szorgoskodásának napját jelöli, hanem azt az időpontot, amikor Bod Péter másolta le a Csíkszentmihályi Feliratot.

A marosvásárhelyi gyűjtemény összeállítója, tehát vélhetően Bod Péter, azért örvendett különösen a Csíkszentmihályi Felirat fölbukkanásának, mert úgy vélte, az emlék véglegesen eloszlatott minden történeti kételyt, bizonyította, hogy „a székely betűk valódiak”, s hogy 1501-ben, a felirat írásakor még használatban voltak. E megjegyzései között szerepel, hogy a székely betűk semmi hasonlóságot nem mutatnak a régi perzsa írással, sem a tanguttal s a mongollal, ugyanakkor nagyon emlékeztetnek az oroszok és a gótok betűire, minthogy a magyarok a gótokkal, majd a szlávokkal kereskedtek, s együtt vagy szomszédságban éltek.

A marosvásárhelyi kéziratgyűjtemények a Rudimenta és a Csíkszentmihályi Felirat másolatán kívül olyan anyagokat is magukba foglalnak, amelyek egyértelművé teszik, hogy összeállítójuk tudományos igénnyel nyúlt a székely írás kérdéséhez – ez is azt erősíti, hogy Bod Péter kiadni tervezett munkája, illetve az ahhoz gyűjtött anyag lehetett a marosvásárhelyi kéziratok forrása. A gyűjteményben kilenc ábécét tárgyalt az anyag szerkesztője, ezeket táblázatban egymás mellé állítva mutatta be. Az összevetést, úgy látszik, azért tartotta fontosnak, mert a székely ábécé eredetéhez szeretett volna közelebb jutni. Erre utal, hogy a székely betűsorok után gót és orosz ábécé is következik – mint láttuk, a kézirat szerzője a székely betűket leginkább a gót, illetve az orosz betűkkel találta hasonlatosnak.

Az egyik marosvásárhelyi kézirat betűtáblázata
(Forrás: Sebestén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei, 114. o. (mek.oszk.hu))

Tudománytörténeti szempontból a legérdekesebb mégis az ezt követő, nagyon rövid megjegyzés: Vide characteres Sibericos similes in Siberia repertos („Lásd a Szibériában gyűjtött, hasonló szibériai betűket”), kiegészítve egy négysoros írásmutatvánnyal Philip Johan von Strahlenberg 1730-ban Stockholmban kiadott munkájából, melyben először jelentek meg a Szibériában talált, keleti türk írással készült emlékek másolatai.

Mindez azt jelenti, hogy a gyűjtemény szerkesztője – azaz föltehetően Bod Péter – azt nem tudhatta ugyan, hogy a Strahlenberg által talált feliratok törökül íródtak, hiszen megfejtésükre még másfél évszázadot kellett várni, de ő kapcsolta először egymáshoz a keleti türk és a székely írást. Abban sem tévedett sokat, hogy a székely írás egyes betűi a szláv ábécékkel is hasonlóságot mutatnak, legalábbis a jelenlegi szakirodalmi konszenzus szerint. Bod munkálkodásának értékét mutatja, hogy a székely írásról szóló, hasonlóan megalapozott, saját kora tudományos ismereteit magas szinten alkalmazó munkára mintegy száz évet kellett várni – Szabó Károly alapvető tanulmánysorozatának 1866-os megjelenéséig.