Nem először állítjuk, hogy a tudományos kutatás hasonlatos a nyomozáshoz. Annyira azonban ritkán hasonlít hozzá, hogy ne tudjuk könnyen eldönteni, éppen melyikről van szó. Most azonban egy ilyen ritka esetbe botlottunk.

Amikor az olvasó kezébe veszi Láng Benedek A rohonci kód című kötetét, gyanakodni kezd: valóban egy olvasmányosan megírt tudományos vagy ismeretterjesztő művet olvas, vagy egy olyan regényt, melyben az izgalmat elsősorban maga a kutatás jelenti, nem pedig az, hogy eközben a kutatót valaki megpróbálja eltenni láb alól.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Könnyen vélheti az olvasó, hogy A da Vinci-kódra hajazó címmel már a szerző is kikacsint az olvasóra: figyelem, ne vegyenek komolyan, ez csak játék! Feltételezhető, hogy az átlagos magyar olvasó még sosem hallott a Rohonci kódexről, így aztán joggal merül fel benne a kérdés, hogy az említett dokumentum valóban létezik-e. Ma már persze nem nehéz a kérdésnek utánanézni az interneten, az „ismeretlen” kódexről még Wikipédia-szócikket is találunk.

Részlet a Rohonci-kódexből
(Forrás: Wikimedia Commons)

Persze akár arra is gyanakodhatnánk, hogy médiahackről van szó, és a kötet köré jól szervezett kampány épül (mint például a The Blair Witch Project esetében) – ezt azonban abból a megfontolásból kell elvetnünk, hogy ennyi adat meghamisítása feltehetően aránytalanul sok pénzbe került volna, és a magyar piacon aligha lehet annyit kaszálni egy akármennyire is remek regénnyel, hogy ezt a befektetést megérje. Az olvasó tehát abban a meggyőződésben tér vissza a szöveghez, hogy mégiscsak tényirodalmat olvas.

A gyanú mégis újra és újra visszatér. Egy igazi tudományos, vagy akár komolyabb ismeretterjesztő műben aligha olvashatánk ilyen idézeteket:

(...) Budapesten a Front­vonal kávézóban folytatott beszélgetés so­rán Hummel Rozáliával és Dr. Mahesh Kumar Singh-gel megállapodtunk: március elején kiutazunk Rajastanba és Gujaratba előkészíteni egy őszre tervezett kutatóexpe­díció munkáját. Éppen búcsúztunk, amikor megcsörrent a telefonom, egy kedves aszódi barátom hí­vott, megkérdezte lenne-e kedvünk meg­nézni a galgamenti dudazenekar tagjaiból verbuválódott alkalmi betlehemes játék be­mutatóját. Igen, volt a válaszom – a kamrá­ban kolbász jóféle mangalicából, alatta a házipálinka –, jöhetnek. Meghívtuk Dr. Mahesht is, ilyet még úgy­sem látott. Mint kiderült, mi sem! Fantasztikus volt! Népi hagyományunk egy hamisítatlan darabját, egy pásztorbetlehemest láttunk; 8 igaz magyar ember szűr­ben, bő gatyában, csizmában, fonott hajjal, kecskedudával, kolomppal. Az utóbbi évek legnagyobb élménye volt számomra, s remé­lem nagyobb körben az lesz 2005. decembe­rében is.

A betlehemesek elmentek, de velünk ma­rad a múltunk, a jelenünk és jövőnk egy da­rabja. Ekkor elővettem Harangozó Imre Sokat gondolkoztam a régi atyákról című, Turán-könyvek sorozatában megjelent könyvét és néhány korábbi TURÁN folyóiratot. Mutat­tam a hun barátomnak; ilyen népviseletben még 1995-ben – reméljük még ma is – lehe­tett juhászokat, pásztorokat, gulyásokat és csikósokat látni Magyarországon. Dr. Mahesh Kumar Singh a Turán VII. évf. 4. számát lapozgatva elkezdett folyama­tosan angolul olvasni. Gyöngyikétől, felesé­gemtől kérdezem „Mahesh megtanult ma­gyarul?” Mutatja a kinyitott TURÁNt és benne a mindmáig megfejtetlen, titokzatos Rohonczi kódex facsimilében közölt sorait olvasta, ol­vassa folyamatosan. Földbe gyökerezett a lá­bam, a szívem majd kiugrott a helyéről, gon­dolatok cikáztak bennem; Isten velünk van, megmutatja a helyes irányt, hinni és küzde­ni kell, a reményt soha sem szabad feladni. Ez a felfedezés egy igazi világszenzáció és rá­irányíthatja a nemzetközi tudományos világ figyelmét a magyar őstörténet kutatására, a keleti gyökereinkre.

Nem elsősorban az ebben a furcsa, hogy tudománytalan megfejtési kísérletre tér ki. Szó esik az „ősromán” megfejtési kísérletről is, azt azonban a szerző módszertanilag kifogásolja, és kritikája is igen tanulságos, lehet belőle tanulni. Az ilyen hagymázas, a valóságtól elszakadt állítások azonban – bár igen szórakoztatóak –, nem tanulságosak.

A paranoia fertőző

A kötetben az olvasó folyamatosan talál olyan furcsaságokat, melyeket ebben a környezetben – elvégre rejtvényfejtésről van szó! – hajlamos jeleknek vélni. Így például feltűnő, hogy az idézőjelek rendszeresen kilógnak a tükör külső oldalán, illetve rácsúsznak az őket követő írásjelekre (a pontra és a vesszőre).

A hatodik fejezet hatodik végjegyzete (!) a Gyakoriságelemzés című Wikipédia-szócikkre utal, ami egy tudományos könvyben szokatlan. (Ha a Wikipédia megadná a forrását, akkor inkább arra illene hivatkozni – de nem adja meg, ezért annál kevésbé elfogadható forrásként megjelölni.) Az 5. végjegyzetet a 90. oldalon, a 7.-et a 91.-en találjuk, de közte nincs ott a 6.! Lehet, hogy puszta sajtóhibáról van szó (ami modern tördelési eszközöknél furcsa lenne) – de mi van, ha egy jel? (Aztán előkerül a 92. oldalon, az ábránál.)

A 69. oldalon négy sor különbséggel szerepel egy név egyszer Kovácsházi, egyszer Kovácsházy formában. Lehet egyszerű sajtóhiba, de hátha nem az.

Feltűnnek azok a részek is, ahol az egyébként igen tájékozott  szerző tesz tudománytalan állításokat. A Sukhotin-algoritmusról (melyet egyébként inkább Szuhotyin-algoritmusnak illene írni) szólva azt állítja, hogy segítségével „még olyan egészen egzotikus nyelvekben is nagy sikerrel azonosítja a magánhangzókat egy félmondatos szöveg alapján, mint a grúz, a skót gæl, a horvát, a héber, sőt akár a magyar”. Már az „egzotikus” nyelv sem tudományos kategória, az „egészen egzotikus” viszont egészen abszurd. Ráadásul a magánhangzók azonosítása nem attól függ, hogy a nyelv számunkra mennyire tűnik furcsának, különlegesnek, hanem hogy milyen szerkezeti tulajdonságai vannak.

Forrás: Wikimedia Commons

A 126. oldalon a navahót nevezi „teljesen rendhagyó szerkezetű nyelv”-nek, holott más nyelvek felől nézve bármely nyelv teljesen rendhagyó szerkezetűnek tűnhet. A japán kódfejtők azért nem fejtették meg a navahó nyelvű üzeneteket, mert fogalmuk sem volt, hogy nem angolul, hanem más természetes nyelven van; ha sejtették is, nem tudták, melyiken; ha tudták volna, szótárak és nyelvtanok híján akkor sem boldogultak volna vele.

Mind a tudományos szakirodalomban, mind az ismeretterjesztő irodalomban teljesen szokatlan, hogy a szerző egyes szám első személyben, szinte személyesen valljon kutatásának történetéről. Márpedig Láng Benedek ezt teszi. Leírja, hogy személyesen kérte fel Joe Nickellt a kódex vizsgálatára – igaz, nem olvashatunk a kettejük teázásáról hosszas párbeszédeket. Elmondja azt is, hogy Párizsban Louis-Prosper Guénin gyorsírástörténész könyvtárát is felkereste – nem, nem kábítják el a taxiban, nem esik majdnem a fejére egy tetőcserép, és még csak levelet sem kap, hogy jobb lesz, ha nem szaglászik tovább. Elmondja, milyen módon kívánt a szöveg személyes közelségébe kerülni: „[...] napi egy órán keresztül távol tartom magam a könyvtáraktól, és egy viszonylag ingerszegény helyszínen ez idő alatt csak a jeleket nézem. Más szóval naponta egy órát olvasgatom a Rohonci kódexet, akár értem, akár nem. Közben pedig hátha feltűnik valami.” Nem éppen az a kutatási módszer, amelyről egy tudományos beszámolóban meg szokás emlékezni. (És mi lehetett az „ingerszegény helyszín”?) Az utolsó fejezet pedig egy olyan idézettel zárul, mely egyértelműen nem a vizsgált szövegről, hanem a kutató sorsáról, a kutatói sorsról szól. Ilyen értelemben tehát, ha nem is fikcióról, mégis szépirodalmi műről van szó: a kutatás élményéről.

Ingerszegény helyszín
(Forrás: Wikimedia Commons / Eastmain / GNU-FDL 1.2)

Na de mi van benne?

A kötet tehát elsősorban arról szól, hogyan éli meg a kutató a kutatást. Természetesen a műbe foglalt információk ezen jelentősen túlmutatnak.

A munka tárgya a Rohonci kódex, mely a 16. században keletkezhetett. A kötet ismeretlen nyelven, ismeretlen írásrendszerrel írt szöveget tartalmaz. A szöveg tartalmáról legfeljebb az illusztrációk árulkodnak (hacsak nem arra szolgálnak, hogy a megfejtéssel kísérletezőt félrevezessék). A képek arra utalnak, hogy a szöveg az evangéliumi történetet meséli el – ugyanakkor a vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a szöveg nem azonos egyik ismert evangélium szövegével sem – beleértve az apokrif evangéliumokat.  Bizonyos visszatérő sorok alapján az is feltételezhető, hogy esetleg imakönyvről van szó.

A rohonci kód címlapja

Az első öt fejezet magáról a Rohonci kódexről szól. Az elsőben a kutatás kezdeteivel és a kódexszel ismerkedünk meg. A második fejezet a 19. századi dokumentumhamisításokról szól, és azt vizsgálja, lehet-e a Rohonci kódex hamisítvány. A harmadik fejezet a kódexre vonatkozó elképzelésekről szól: volt, aki ősmagyar, volt, aki ősromán írásnak gondolta, de volt aki szerint a szöveg nyelve szanszkrit. A negyedik fejezet azt vizsgálja, mikor keletkezhetett a kódex, illetve hogy milyen írással és milyen nyelvvel lehet dolgunk. Az ötödik fejezet a kódex képei, illetve a képeken szereplő feliratok alapján próbálja megfejteni, milyen írásrendszerrel lehet dolgunk, és mi lehet a szöveg tartalma.

Az ezt követő négy fejezet szinte teljesen elszakad a kódextől, és a tágabb kontextust vizsgálja. A hatodik fejezet bemutatja a titkosírások kultúrtörténetét, a hetedik a titkosírások megfejtésének módszereit tárgyalja. A nyolcadik fejezet a gyorsírásokról, illetve a titkosírásokkal való párhuzamukról szól. A kilencedik fejezet a mesterséges és kitalált nyelvek világába vezet be. A tizedik fejezet visszatér magához a Rohonci kódexhez, és azt igyekszik feltárni a korábbiak alapján, milyen rendszer állhat a kódexben használt írás mögött. A tizenegyedik fejezet összefoglalja, mit tudhatunk a kódex tartalmáról és szövegéről, és mit nem.

Forrás: Wikimedia Commons

Tudományos vagy ismeretterjesztő?

Ha eldöntöttük, hogy tényirodalomról van szó, felmerül a kérdés, hogy a szerző – függetlenül attól, hogy elbeszélői módszere a megszokottól eltér – tudományos vagy ismeretterjesztő munkának szánta-e művét.

Az előbbi mellett szól az, hogy láthatóan igyekszik a tudományos kutatás gyakorlatának megfelelően megadni forrásait. Az sem elhanyagolható tény, hogy az olvasóhoz nem egyszer mint a kutatás lehetséges folytatójához, örököséhez szól – a tudományos diskurzusban ez megszokott, de az ismeretterjesztésben nem. Az ismeretterjesztő művek ugyanis laikusokhoz szólnak, akik értelemszerűen nem kapcsolódhatnak be a kutatásba.

Forrás: Wikimedia Commons / Klaus.Schmeh

Ugyanakkor mégis ismeretterjesztőnek tűnik a kötet azért, mert gyakran nagyon alapvető információkat közöl: olyanokat, melyeket egy ismeretlen írás vagy titkosírás reménybeli megfejtőjének eleve ismernie kellene.

Akár tudományos, akár ismeretterjesztő műről lenne szó, a kötet felépítésének sokkal szigorúbbnak kellene lennie. Egy tudományos műről azt gondolnánk, hogy a kódex szövegének megfejtéséről szól. De például a gyorsírásokkal foglalkozó, a gyorsírási rendszereket részletesen bemutató fejezet azzal zárul, hogy a kódexben szereplő karakterek nem alkalmasak gyors lejegyzésre, ráadásul az, hogy a szövegben egyáltalán nem szerepelnek számok vagy nyílt (nem kódolt) szövegek, szintén rejtjelezésre (és nem gyorsírásra) vall. Egy tudományos műben nem lenne célszerű a tárgytól ilyen mértékben eltérni.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Ugyanakkor ha ismeretterjesztő műről lenne szó, mely elsősorban a 16–17. század nyelvi játékait és kísérleteit (mesterséges nyelvek, titkosírások, gyorsírások stb.) mutatja be, akkor nem lenne szükség mindezt a Rohonci kódex ürügyén bemutatni. Még akkor sem, ha maga a szerző e rejtélyes irat kutatása során ismerkedett meg az érdekfeszítő adatokkal.

Mindent összevetve

Láng Benedek munkája semmiféle műfajba nem sorolható be. Részben a kutatásról szóló lírai vallomás, részben egy tudományos kutatás beszámolója, részben ismeretterjesztő mű. A műfaji bizonytalanság azonban inkább izgalmassá, mint zavarossá teszi a művet. Szellemi útleírásnak nevezhetnénk. A szöveg rendkívül világos, jól követhető, felépítése logikus. Láng megújítja a tudományos ismeretekről való társalgás nyelvét, stílusát. Reméljük, minél több hasonló kötettel találkozhatunk a jövőben – természetesen a szigorú értelemben vett tudományos és ismeretterjesztő művek mellett. És persze az sem árt, ha vannak olyan történetek is, melyben a kutatót megzsarolják, elrabolják, netán életére törnek – de ez inkább maradjon meg a fikció világának.