A legtöbb magyar anyanyelvű angolul tanulónak nehézséget okoz kiejteni azokat a „fura hangokat”, amelyeket az angolok a think ’gondol’ vagy a that ’az a...’  szó elején ejtenek. A think magyaros ejtése kétféle szokott lenni, de egyik sem az igazi: sokan [szink]-nek, míg mások [tink]-nek ejtik. Az előbbiek inkább a valódi kiejtést próbálják utánozni, utóbbiak pedig inkább az írásképből indulnak ki. A thattel nagyon hasonló a helyzet, ennek is két fő ejtésváltozata van, amelyek azonban nem egyeznek az igazi, angol ejtéssel: az egyik a [zet], a másik pedig a [det].

Az angolban a think szó elején szereplő hangot valójában úgy képzik, hogy a nyelvüket a foguk közé helyezik, és így ez [sz]-szerű „pösze” hangot hallatnak. A továbbiakban ezt a görög θ-val (thetával) fogjuk jelölni. A that szó elején pedig ennek a mássalhangzónak a zöngés párja szerepel. Ezt pedig ð-val fogjuk jelölni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mi, magyar anyanyelvűek úgy érezzük, hogy ezek a hangok „nehezebbek” a többinél. Ez az érzés pedig azzal van összefüggésben, hogy a saját anyanyelvünkben ezek nem léteznek, így amikor az anyanyelvünket elsajátítottuk, nem tanultuk meg őket ejteni. Míg egy angol anyanyelvű megtanulta őket, és semmi problémája nincs ezekkel a hangokkal. Felnőtt korban azonban nehéz ezeket a hangokat megtanulni ejteni.

Az olyan nyelvekben – mint például a magyar –, amelyekben nincsenek ilyen, úgynevezett interdentális (a fogak között ejtett) mássalhangzók, a nyelvtanulók igen rosszul járnak. A YouTube-on például egy német partiőrségnél dolgozó fiatal tengerész vicces történetét nézhetjük meg.

A német fiú nemhogy ejteni nem tudja, de meg sem tudja különböztetni egymástól a we are thinking (’gondolkodunk’) és a we are sinking (’süllyedünk’) kifejezéseket. Mivel ő [szinking]-nek ejti a thinkinget, automatikusan úgy értelmezi az angol beszédet, pedig a hajóról valójában vészjelzéseket kap. Hogy van ez: hát hallani is meg kell tanulni ezeket a hangokat vagy csak ejteni? Mikor romlunk el ezügyben?

Mi a különbség?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az anyanyelv elsajátításának vizsgálatakor a pszicholingvisták azt szokták figyelni, hogy mire reagálnak a csecsemők újként, mire figyelnek jobban, és mire kevésbé. Egy 2001-es tanulmányában Linda Polka leírja, hogy a 6–8 hónapos francia nyelvű környezetben fejlődő csecsemők meg tudják különböztetni egymástól a doze [dóz] ’szendergés’ és a those [ðóz] ’azok a ...’ szavakat, ahogyan ezt az angol nyelvű környezetben felnövő azonos korú csecsemők is megteszik. 10–12 hónapos korukra azonban már az angol környezetben fejlődő bébik elhúznak: sokkal érzékenyebbek a doze és a those különbségére, mint a francia környezetben nevelkedő kortársaik. A francia nyelvben ugyanis nincs jelentésmegkülönböztető szerepe a [d]–[ð] ellentétnek. Mire felnőnek, a két hang megkülönböztetésében az angol nyelvűek érzékenysége megmarad, vagy nő, a francia nyelvűeké pedig csökken. Mi ennek a magyarázata?

Egy elméleti feltevés szerint az agyunk takarékoskodik az erőforrásaival: azokra a különbségekre, amelyek számunkra (azaz a mi nyelvünkben) nem fontosak, nem kell emlékeznünk, csak azokra, amelyek jelentésmegkülönböztető szereppel bírnak. Ez magyarázhatja azt, hogy a francia babák elvesztették érdeklődésüket a [d]–[ð] ellentét iránt, míg az angol csecsemők nem.

Forrás

Babies and sound perception