Láttuk, hogy az angolban azokat a szótagokat tartjuk hangsúlyosnak, amelyek hordozhatják a mondathangsúlyt. Ezúttal a hangsúlynak egy másik tulajdonságával ismerkedünk meg: az angolban a hangsúllyal szorosan összefügg egy-egy szótag magánhangzójának a minősége, valamint a gyengülési folyamatok lehetősége is.

Hangsúly és magánhangzó

Mint szinte minden, kellő számú beszélővel rendelkező természetes nyelvnek, az angolnak is sok változata él egymás mellett. Ezeket nem vehetjük mind számba, itt az angliai standardot vesszük alapul. A hangsúlyos szótag magánhangzóját aláhúzzuk.

Az angolban a rövid és a hosszú magánhangzók mellett kettőshangzók is vannak. Van olyan elemzés, amely szerint hangsúlyos szótagban az összes magánhangzó előfordulhat. Tehát egy egy szótagú tartalmas szó (ige, főnév vagy melléknév) – amelynek az egyetlen szótagja mindenképp hangsúlyos, hiszen viselheti a mondathangsúlyt – magánhangzója bármelyik magánhangzó lehet.

Sokak szerint a svá csak hangsúlytalan szótagban fordulhat elő. Ez gondolatmenetünk szempontjából lényegtelen.

Hangsúlytalan szótagban viszont az összes magánhangzónak csak egy kisebb része fordulhat elő. Leggyakrabban a magyaros átírásunkban jobb híján [ö]-vel jelölt svá ([ə]): pl. senate [szenöt] ’szenátus’. (A hangsúlytalan svá abban különbözik a hangsúlyostól, hogy a hangsúlyos szótagban álló rövid magánhangzót – köztük a svát – mindig mássalhangzó követi, hangsúlytalan szótagban viszont szó végén is előfordulhat.) A rövid magánhangzók közül az [i] lehet még hangsúlytalan szótag magánhangzója. Ez gyakran szabadon váltakozik az [ö]-vel: pl. a senate szót ejtik [szenit]-nek is, más szavakban viszont csak ez fordulhat elő: pl. attic [ätik] ’padlás’.

A hosszú magánhangzók egyike sem állhat hangsúlytalan szótagban, viszont a kettőshangzók közül több is, de ennek szintén feltételei vannak. Az [ij] például csak magánhangzó előtt vagy szó végén állhat hangsúlytalan szótagban: pl. city [szitij] ’város’, create [krijéjt] ’teremt’. Az [uw] és az [öw] is állhat hangsúlytalan szótagban (ennek feltételeit itt most nem ismertetjük), a többi magánhangzó közül azonban egyik sem.

Semlegesülés

Megfigyelhetjük, hogy a hangsúlytalan szótagok magánhangzójára szigorúbb feltételek vonatkoznak, ebben a helyzetben nem fordulhat elő bármilyen magánhangzó. Az angolban csak a magánhangzójában különbözik az ’ember’ egyes és többes száma: man [män] ’ember’ és a men [men] ’emberek’. Ezek a magánhangzók viszont csak hangsúlyos szótagban fordulhatnak elő, ezért a postman egyes és többes száma azonos: postman [pöwsztmön] : postmen [pöwsztmön] (a helyesírásbeli különbség a nyelv szempontjából lényegtelen). Ennek az az oka, hogy mindkét szóalaknak csak az első szótagja hangsúlyos. Olyan szavakban, amelyekben az utolsó szótag is hangsúlyos, különbözik a két alak: pl. superman [szuwpömän] ’szuperman’ : supermen [szuwpömen] ’szupermanek’.

Hangsúlyos szótagban az [i]–[ij] különbségnek jelmegkülönböztető szerepe van: szembeállítja például a hit [hit] ’üt’ és heat [hijt] ’hőség’ vagy a bin [bin] ’kuka’ és bean [bijn] ’bab’ szópárokat. Hangsúlytalan helyzetben nincs ilyen különbség, hiszen a rövid [i] csak mássalhangzó előtt fordulhat elő, a kettőshangzó [ij] viszont csak ott nem. Ezért elmondhatjuk, hogy az [i] és az [ij] pár hangsúlytalan szótagban azonosnak számít, hiszen két szó nem tud abban különbözni, hogy a hangsúlytalan szótagjukban [i] vagy [ij] van-e.

Azokat a magánhangzókat, amelyek hangsúlytalan szótagban fordulnak elő, hagyományosan sorvadtnak nevezik. Amelyek hangsúlyosban, telinek nevezik. Azonban ha igaz, hogy minden magánhangzó előfordulhat hangsúlyos szótagban, akkor ez utóbbi kategória kiüresedik.

Ha a magánhangzóknak csak egy részhalmaza fordulhat elő hangsúlytalan szótagban, akkor a magánhangzó minőségéből azt esetleg meg tudjuk állapítani, hogy az adott szótag hangsúlyos. Azt viszont nem, hogy hangsúlytalan, hiszen – mint láttuk – [ö], [i], [ij], [uw] és [öw] hangsúlyos és hangsúlytalan szótagban egyaránt előfordulhat. Mi különböztetheti még meg a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokat?

A zárt magánhangzók siklósodása

Gyakori jelenség, hogy egy zárt magánhangzó ([i] vagy [u], esetleg [ü]) siklóhanggá ([j] vagy [w]/[v]) válik magánhangzó előtt: pl. az akció lengyel megfelelője akcja, a falu többes száma pedig falvak. A francia lie [li] ’összekapcsol’, loue [lu] ’bérel’ és tue [tü] ’megöl’ infinitívuszi alakjai lier [ljé], louer [lwé] és tuer [tɥé] (itt az [ɥ] az [ü]-nek megfelelő siklóhang). Mindegyik eset ezt a jelenséget példázza.

Az angliai angolban a magánhangzó előtti hangsúlytalan szótagban a zárt magánhangzók kettőshangzók ([ij] és [uw]). Ez a két kettőshangzó válhat siklóhanggá, de ez csak hangsúlytalan magánhangzó előtt történhet meg. Így például az Italian [itäljön] ’olasz’ szóban igen, de a retaliate [ritälijejt] ’visszavág’ szóban már nem, hiszen az [ej] kettőshangzó jelzi, hogy az utolsó szótag itt hangsúlyos. Ugyanezt tapasztaljuk a másik zárt magánhangzónál. A főnévben siklóhanggá válhat a zárt magánhangzó, mert az utolsó szótagja hangsúlytalan: graduate [grädzswöt] ’diplomás’, az igében viszont nem, mert annak az utolsó szótagja hangsúlyos: graduate [grädzsuwejt] ’diplomázik’.

Gyengülés

Gyengülésnek (szakszóval leníciónak) hívják a hangtanban azokat a változásokat, amelyeknek az eredményeképpen egy hang „erőtlenebbé” válik. Ez többnyire azzal jár, hogy az adott hang kiejtése kevesebb erőfeszítésébe kerül a beszélőnek. A legszélsőségesebb gyengülés az, amikor egy hang teljes egészében eltűnik. Ilyen például a hangkivetés. Szintén gyengülés az a lebbentésnek magyarított jelenség, amelyben a [t] és a [d] különbsége magánhangzók között eltűnik, mindkét hang egy nagyon rövid [r]-hez lesz hasonló. Ezt a hangot az IPA jelével fogjuk átírni: [ɾ]. A lebbentés eredményeképpen azonossá válik például az atom és az Adam ejtése: [äɾöm].

Nem lehet véletlen, hogy a jubilee nem olyan régen még két hangsúlyos szótagot tartalmazott: [dzsuwbölij], idősebb beszélők még ma is ejtik így. A family-nek viszont már régóta az első szótagján van csak hangsúly.

Gyengülés csak hangsúlytalan magánhangzó előtt történik. A szinkópa és a hangsúly viszonyát már korábban említettük. Vegyük a következő két szót: family [fämölij] ’család’, jubilee [dzsuwbölij] ’jubileum’. Az előbbit ejthetjük [fämlij]-nek is (sőt egyre több anyanyelvi beszélő így ejti), az utóbbiban nem hagyhatjuk el a középső magánhangzót, nem ejthetjük [dzsuwblij]-nak. Ennek okaként azt tudjuk csak megjelölni, hogy a family utolsó magánhangzója hangsúlytalan, a jubilee-é viszont hangsúlyosnak számít – jóllehet ma a kiejtésük azonos. A probléma az, hogy a jubilee utolsó szótagjára sohasem eshet a mondathangsúly, ebben az értelemben tehát nem lehet hangsúlyos. A magánhangzó minősége sem igazít el, mivel a szóvégi [ij] hangsúlyos és hangsúlytalan szótagban egyaránt előfordulhat.

Hasonló különbséget találunk az előbb említett másik gyengülési folyamattal kapcsolatban. Láttuk, lebentetté válhat a [t] az atom [äɾöm] ’atom’ főnévben, de nincs meg ez a lehetőség az atomic [ötomik] ’atom-’ melléknévben, ahol a [t] utáni magánhangzón van a hangsúly. Ugyanígy lebbenthetjük a [t]-t a sanity [szänöɾij] ’épértelműség’ szóban, de nem tehetjük ezt a manatee [mänötij] ’lamantin’-ban. (Talán nem meglepő: ennek is van kéthangsúlyos [mänötij] ejtése is.)

A kétfajta hangsúly

Az angol szóhangsúlynak tehát két, egymással részben összefüggő fajtáját különítettük el. Egyfelől hangsúlyos az a szótag, ami viselheti a mondathangsúlyt. Másfelől viszont hangsúlyos az a szótag, amely előtt nincsen gyengülés, hangkivetés vagy a zárt magánhangzók nem válnak siklóhanggá.

A potenciális mondathangsúlyos szótagok előtt sosincs gyengülés stb., viszont vannak olyan gyengülés-mentes szótagok, amelyek nem viselhetnek mondathangsúlyt. Ezt az alábbi táblázat mutatja.

		mondathangsúlyos lehet?
		igen	nem
sorvadt mgh.? gyengülés?	nem	✓	✓
	igen	✗	✓

Azt tapasztaljuk tehát, hogy a hangsúly kétféle meghatározása részben eltérő eredményre vezet, a kétféle hangsúly azonban nem független egymástól, hiszen mondathangsúlyos magánhangzó előtt sincs gyengülés. Emiatt az angolban szokás a hangsúlynak több szintjét is megkülönböztetni: 1. ami mondathangsúlyos lehet, 2. ami nem lehet mondathangsúlyos, de nincs előtte gyengülés, 3. ami előtt van gyengülés.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése