„Az elmúlt hét során szenzációs hír bejelentésére került sor a Kultúr-Kör című népszerű irodalmi folyóirat hasábjain. Dr.Vasváry Kálmán, egyetemi professzor, régész és elismert műértő szót ejtett ugyanis legújabb felfedezéséről, nemzetünk legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak forradalom korában elveszett Esthajnal-ciklust tartalmazó apró bőrkötésű füzetéről.” Így kezdődik a Körkép című felvidéki magyar hírportál egyik, 2013. évi, a Petőfi elveszett levelei címet viselő cikke, amelyet aztán számos honlap, illetve blog átvett, s körímélek formájában is többen terjesztették. Természetesen Vasváry Kálmán nevű régész és elismert műértő nem létezik, mint ahogy Kultúr-Kör című népszerű irodalmi folyóirat sem. Ennek ellenére egy online plagizátor már úgy vette át a Körkép cikkét – igaz, apró módosítással –, hogy a szöveg alatt külön feltüntette forrásként a fiktív folyóiratot. Sőt papír alapú, offline sajtóban is beszámoltak az álhírről: például az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesületének Erdélyi Szemmel című közlönye (2013/36), valamint az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesületének lapja. A fentiek alapján sejthető, hogy Petőfinek sosem létezett Esthajnal-ciklusa. Az valószínűleg véletlen egybeesés, nem pedig a megtévesztő cikkíró körültekintésére utal, hogy a költő egyik legismertebb, Szeptember végén című versének valamiképpen szerkezeti-motivikus előzménye Bajza József Esthajnala. Noha – mint látni fogjuk – a „hír” valótlansága nyilvánvaló, találunk blogot, amely a következő felvezetéssel tálalja: „Az ember csak kapkodja a fejét, amíg az adó-fizetők pénzén élő akadémia csak tátja a száját és ócsárolja a magyar nemzeti értékeket.”

Kovács Mihály: Petőfi Sándor arcképe
(Forrás: Wikipedia Commons)

Petőfi ismeretlen levele és verse

Már a cikk címe alatti kép is gyanús lehet az olvasónak, ugyanis a frissiben megtalált Petőfi-levelek kézirata helyett a költő Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? című versének autográf tisztázata látható, amelynek váratlan felbukkanása egy aukción 2012 márciusában valóban szenzációnak számított, s 34 millió forintos leütési áron kelt el. „Vasváry Kálmán professzor” először a megtalált kéziratok közlésétől határozottan elzárkózik, amely magatartás a tudományetika alapjait ássa alá. Annál érdekesebb, hogy a Körkép megkeresésére már úgy nyilatkozik a „szakértő”, hogy minden honfitársának joga van gyönyörködni ezekben a versekben. A levelek tehát hamarjában versekké alakultak. Azt is megtudjuk, hogy a fiktív irodalmi folyóirat méltatlan lett volna e nagyszerű fölfedezés publikálására, a hírportál ellenben érdemes a közlésre, így az nyilvánosságra is hoz egy verset is tartalmazó levelet a kéziratokból, természetesen a felbecsülhetetlen értékű dokumentum fényképe vagy másolata nélkül. A szövegek a fantáziadús cikk szerint 1849. július 3–27. között keletkeztek, az idézett levél július 9-én, amely már „sajnálatos módon sohasem került Júlia kezébe”, ugyanis elveszett. Legalábbis különös, hogy ez a levél nem kerülhetett Szendrey Júlia kezébe, s így nem ismerhette meg annak tartalmát, hiszen július 5-től 17-ig Mezőberényben együtt lakott férjével és a kis Zoltánkával. Semmi sem indokolta volna tehát azt, hogy Petőfi a vele egy szobában háló feleségének levelet írjon. Ugyanakkor a július 29-én Marosvásárhelyt kelt (utolsó) levele eljutott a feleségéhez, érthetetlen, hogy a húsz nappal korábbi miért ne ért volna célba?

Ez úgy néz ki, mint Petőfi elveszett levele?
(Forrás: mno.hu / Kocsis Zoltán)

Azt immár nem is kell cáfolni, hogy a költő nem írhatta táborának „borzasztó magányából” sorait. A levél telítve közhelyekkel, a helyesírása összességében nem felel meg a kor normáinak, amiképp jó néhány szóalak és szerkezet sem. A verset poétikailag értelmezni szükségtelen, önmagáért beszél. A hab a tortán Júlia „szatén pizsamá”-ja.

Barna haja reámhullik s fínom bőre illata,

Fehér szatén pizsamának álmot adó gyöngyhava.

S elalszom én csókja után, elhalkúl a furcsa nesz,

S álmaimnak nála mindig ragyogó vágy színe lesz…

Ha még mindig csupán kételkednénk, a szöveg alatt a következő megjegyzés olvasható: „A fenti szöveg bohém költőnk képzeletének szüleménye. Mindennemű egyezés valós személyekkel pusztán a véletlen műve”. A cikk s a „Petőfi-levél”, illetve az abban található „vers” szerzője Kerepesi Igor, a Körkép munkatársa. Úgy tűnik azonban, az önleleplezést sokan nem vették észre.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A francia örökös

Nem mindenki szándékozik azonban írásában vagy azalatt fölfedni olvasói előtt, hogy csupán tréfáról van szó. 2010. április 1-jén a Kultúrpart egy cikke arról számolt be, hogy egy bizonyos Francois Lafayette francia közgazdász milliárdos kártérítést követel a magyar államtól, ugyanis bár Petőfi egyenes ági leszármazottja, nem részesült a neves előd munkáinak kiadásai után járó jogdíjakból. A fikció szerint a költő fia, Petőfi Zoltán vándorszínészi próbálkozásai idején teherbe ejtett egy Wiesenberg Emília nevű ifjú hölgyet, ám Zoltán korai halála miatt már nem kelhettek egybe. Emília aztán Franciaországban telepedett le, férjhez ment, és 1923-ban (Petőfi születésének századik évfordulóján) örökös nélkül halt meg. Dr. Sebestyén Márton történész szerint – aki természetesen nem létezik, s így nem kutathatja húsz éve Petőfi életét – amennyiben „Francois Lafayette úr igazat mond, akkor az alapjaiban változtatja meg a magyar irodalomtörténetet”.

Kifejtetlenül marad, miért változtatná meg a magyar irodalomtörténetet, méghozzá alapjaiban, ha kiderülne, hogy Petőfi Sándor fiának született volna egy törvénytelen gyermeke. Ám törvénytelen gyermek minden bizonnyal jogdíjat sem követelhetne: a fikció szerint is Emília örökös nélkül halt meg. Arról nem beszélve, hogy Petőfi verseinek jogait eladta Emich Gusztávnak, így abból özvegye és fia sem részesülhetett. Ráadásul a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény a védelmi időről szóló 31. § (1) szerint

A szerzői jogok a szerző életében és halálától számított hetven éven át részesülnek védelemben.

Petőfi Sándor esetében a hetven év réges-rég eltelt, így munkáinak közlése és sokszorosítása (a szerző nevének feltüntetésével) senkit sem kötelez jogdíjfizetésre.

Azonban nemcsak Sebestyén Márton nevű Petőfi-kutató nem létezik, hanem a cikkben említett és meglehetősen ijesztő nevű Nemzeti Kultúravédelmi Hivatal sem. Megkeresésünkre a Kultúrpart tájékoztatott bennünket, hogy a cikk tartalma egy fel nem tüntetett munkatársuk, Zimre Zsuzsa fantáziáján alapul, s csupán áprilisi tréfának szánta.

Neoromantikus költő
(Forrás: kulturpart.blog.hu)

A Kultúrpart Csoport 2010-ben, az országgyűlési választásokat megelőző országos kampány idején indította el a Petőfi for President (P4P) elnevezésű akcióját, amelynek az volt a deklarált célja, hogy meghökkentő módon, „médiahackkel” hívja föl a figyelmet Petőfi alakjára és a magyar kultúrára, annak jelentőségére. Erre azért volt szükség Novák Péter, a Kultúrpart kreatív vezetője és a P4P-kampány ötletgazdája szerint, mert „egyetlen párt programja sem foglalkozik igazán azzal, hogy mit tennének a kultúráért. A Kolozsvárosnak arról is beszélt, hogy „olykor szükség van a médiahackre, mivel az információtengerben nehéz egy-egy ügyre felhívni a figyelmet”. Az ötletet az adta, hogy 2010-ben Sólyom László köztársasági elnök április 11-re, a költészet napjára tűzte ki az országgyűlési választás első fordulójának időpontját. A csoport összeállította saját 12 pontját, kampánydalt is készített, illegálisan nagy méretű választási molinót feszített ki az Erzsébet híd budai hídfőjénél. Zimre Zsuzsa azt közölte velünk, hogy a Petőfi Zoltán törvénytelen gyermekéről szóló cikk is ennek az akciónak a része volt.

Petőfi, a házasságtörő

A P4P-kampány maga is hasonlóképpen kezdődött, amikor a Kultúrpart azt állította Prielle Kornélia színésznő állítólagos naplójára hivatkozva: „Petőfi megcsalta a feleségek feleségét, Júliát”. Azt már középiskolában is megtanítják a diákoknak, hogy Petőfi Debrecenben, Júliával való megismerkedése után, 1846. november 17-én megkérte a színésznő kezét, sőt azt is tudjuk, hogy a következő napokban megkísérelték az esküvőt is, ami azonban felekezeti okokból meghiúsult. A cím azonban arra utal, hogy az eddig ismert tényeknél többről van szó, s a cikk azt ígéri, hogy „bizalmas információkat” tudhatunk meg az előkerült kéziratból, melyekből arra következtethetünk, hogy Petőfinek „alig kétéves házassága alatt sem Júlia volt az egyetlen nő az életében”. A cikk nem tartalmaz részleteket a naplóból, az sem derül ki, mi alapján állítja, hogy Petőfi és a színésznő kapcsolata nem ért véget a költő házassága előtt. Mindenesetre még a témában járatlan olvasónak is gyanús lehet, hogy a jól ismert Prielle Kornéliát, a Nemzeti Színház örökös tagját „vándorszínésznőként” tünteti föl a szerző, olyan személyként, aki „nem hagyott ún. »hivatalos nyomokat« maga után”. Az országosan ismert színésznő vezetéknevét következetesen hibásan, keresztnevét pedig becézve írja le (Priell Nelli). A megszólaltatott „szakértők” (a Petőfi Irodalmi Múzeum, az ELTE és az MTA munkatársai) névtelenségbe burkolóznak. Az életrajzi-filológiai tévedéseket szükségtelen egytől egyig cáfolni, hiszen miután sok internetes portál, köztük tekintélyesnek tartott oldal is átvette az álhírt, a szerző maga is elismerte annak valótlanságát:

A heck (sic!) célja az volt, hogy egyrészt jóval a P4P-kampány beindítása előtt felhívja a figyelmet Petőfi alakjára; másrészt kicsit karikírozza a médiahírek szenzációt szenzációra halmozó versenyét. A cikk jórészt Júlia naplói, levelezése (szerk. Szathmáry Éva) és Csetriné Lingvay Klára Júliáról adott pályaképe alapján készült, sok valódi információval, de természetesen az álhír alapja, ti. hogy Petőfi megcsalta volna Júliát nevezett Prielle Nellivel (akinek korábban ugyan valóban megkérte a kezét) házasságuk alatt, semmiféle alapja nincs. Így sem zárt konferenciára, sem szakemberek hozzászólására nem került sor a cikkben említettek közül.

Az olvasók szándékos megtévesztésének néhány közelmúltbeli példáját gyűjtötte össze ennek apropóján Pungor András, a 168 Óra munkatársa.

A médiahack nem új keletű jelenség. Legutóbb a grúz televízió közölt egy orosz invázióról szóló hírt. Az álriport csaknem akkora hisztériát keltett, mint a harmincas években Orson Welles rádiós hangjátéka a marslakók támadásáról. A nyolcvanas évek végén készült az a cseh áldokumentumfilm, amely a föld alatt élő, kőolajjal táplálkozó új állatfajról adott hírt. Egy darabig tudósok elmélkedtek a nutriaméretű műanyagzabáló lényről, de aztán jött a leleplezés: átverés az egész. […] Koltai Róbert Megy a gőzös című filmjének reklámkampánya egy bulvárlapban közölt hírrel kezdődött. E szerint Kazincbarcika közelében megtalálták Álmos vezér nővérének a sírját. A hírt átvette több médium, köztük a Magyar Távirati Iroda is.

Egy másik médiahack éppen a médiahack bemutatása végett jött létre. Kresalek Dávid filmrendező és Dezső András újságíró együttműködéséből „született meg” az a cikk, amely szerint magyar törzset fedeztek fel a Kongó mentén. A törzs „létrehozói” a magyar média rossz helyzetére akarták felhívni a figyelmet, arra, hogy ma az újságírók közlés előtt nem vizsgálják meg az információk valóságtartalmát, és nincs oknyomozó újságírás.

A „magyarábokról” szóló mesét kritika nélkül átvette több orgánum, míg végül az Index.hu újságírója leleplezte a sztorit.

Ez a gyakorlat valószínűleg kimeríti az Újságírói Etikai Kódex 4., a valósághű tájékoztatásról és lelkiismeretességről szóló paragrafusának első pontját:

Az újságíró és szerkesztő írásban, online alkotásban, műsorban valótlanságot nem állíthat, köteles a tényeket és adatokat az adott helyzetben elvárható gondossággal ellenőrizni.

Arról is írtunk már, hogy József Attilának, Ady Endrének, Kosztolányi Dezsőnek, valamint Goethének és Tagorénak tulajdonított, ám tőlük független idézetek terjednek az interneten, illetve gyászjelentéseken és -értesítőkön. Következő cikkünkben olyan versekről lesz szó, amelyekről sokáig azt gondolták, hogy Petőfi alkotásai, ám mindegyikről kiderült: a legkevésbé sincs közük hozzá.