Számos pszichológiai teszt igazolta, hogy a 6–12. hónapos kor közötti babák azokat a számukra még értelmetlen hangsorokat, amelyek tulajdonképpen anyanyelvük szavainak felelnek meg, a szótagok sorrendjének előfordulási valószínűségeire támaszkodva, azaz úgynevezett statisztikai tanulással képesek memorizálni. De hogyan is történik ez pontosan?

Hangsormintákra figyelő baba
(Forrás: Wikimedia commons)

Egy híres kísérletben a gyereknyelvvel foglalkozó Jenny Saffran munkacsoportja 8 hónapos csecsemőkkel olyan mesterséges beszédet hallgattatott, amelyben három szótagos, kitalált szókat (tupiro, golabu, bidaku, padoti) játszottak le egymás után, mégpedig szünet nélkül és változó sorrendben ismételve (tupiro­golabu­bidaku­padoti­tupiro­golabu­bidaku­padoti…). Ezt követően két további hanganyagot is mutattak a babáknak: az egyik tartalmazta a korábban lejátszott álszavakat, míg a másikban olyan új hangsorok tűntek fel, amelyek a már ismert halandzsaszavak szótagjait jelenítették meg, de más sorrendben. A kísérlet során a babák egyértelműen felfigyeltek az ismerős hangsorokra, vagyis memorizálták a vizsgálat első részében hallott négy „szót”.

Mindezt pedig egyféleképpen tehették: a szótagok előfordulási valószínűségeire alapozva. A megjegyzendő „szavak” között ugyanis nem voltak szünetek, a babák a hangsúly- és dallamjegyekre sem támaszkodhattak, egyedül csak arra, hogy az egyes szótagok kapcsolódási esélye előre meghatározott értékeket követett: miközben a kísérletbeli nyelv szavai teljesen véletlenszerű módon jelenhettek meg, az egy szóba tartozó elemek mindig egy bizonyos sorrendben követték, ezáltal tökéletesen megjósolták egymást. Így a szavakon belüli szótagok közti átmeneti valószínűség 1,0 volt, a szóvégi és -eleji elemek között csak 0,3, míg bizonyos szótagok esetében, amelyek sose lehettek szomszédosak, nulla.

Amikor a babák a szótagsorokhoz jelentéseket társítanak

A babák azokat a memorizált szótagegyütteseket, amelyek mindig ugyanolyan vagy hasonló társas helyzetben (például egy játék vagy a reggeli üdvözlés részeiként) fordulnak elő, elkezdik összekapcsolni a környezetük dolgaival, eseményeivel (például a nyuszi hangsort az egyik plüssállattal), ezáltal pedig a számukra addig értelmetlen hangsorokat elkezdik jelentéssel feltölteni: megjelennek az első memorizált szavak.

Nem meglepő, hogy a babák, amikor a hangsorokhoz jelentéseket társítanak, kezdetben alul- vagy túláltalánosíthatnak, és például azt gondolhatják, hogy csak annak a bizonyos plüssállatnak lehet a neve a nyuszi, amit a szobájukban látnak, viszont papának nevezhetik az összes férfit. Később, a tapasztalatok növekedésével a hangsorokhoz társított jelentések igazodnak a közösség nyelvéhez, de teljesen egyformák mégsem lesznek minden ember esetében. Ennek oka nyilvánvaló: nem hogy több, de két ember sem rendelkezhet pontosan ugyanazokkal az élettapasztalatokkal, így természetes, hogy szavaink jelentése mindannyiunk számára el fog térni a másikétól – hol jobban, hol szinte észrevehetetlenül.

De mit is választ a baba jelentésnek?

A babák képesek úgy képesek a kontextusból kiválasztani az adott hangsorhoz társítható jelentést, hogy – azt adott esetben alul- vagy túláltalánosítva ugyan, de – olyan nagyot mégsem tévednek, mint egy azóta már megcáfolt legenda szerint Cook kapitány (amiről korábban már a nyest.hu is írt részletesen.) A 70-es évekig így tudták, hogy amikor a híres utazó egy ausztráliai kényszerkikötése alkalmával  megkérdezte a helybelieket, hogy mi az a kétlábon ugráló állat, akkor azt a választ kapta: kenguru. A legenda szerint az adott törzs nyelvén ez mindössze annyit jelentett: „Nem tudom”, és nem pedig az állat nevét.

Cook kapitány és a kenguru
(Forrás: Wikimedia commons)

Egy valós, de hasonló eset: Kanada neve például az irokéz 'falu' szóból ered, az első felfedezők a vidék nevének hitték a település megnevezésére szolgáló közszót. (A szerk.)

(A történet fintora azonban, hogy az 1970-es években kiderült, hogy az egyik ausztrál bennszülött nyelven, a guugu-yimithirr nyelvben a kenguru neve tényleg gangurru.) Az anekdota későbbi cáfolata ellenére jól illusztrálja a jelentéstani félreértések keletkezését. Nem véletlen, hogy a filozófus Quine is felvetette a jelentéstulajdonítás problémáját az ún. „gavagai”-kérdéssel: példája szerint ha egy bennszülött azt mondja egy, az ő nyelvét nem ismerő idegennek, hogy gavagai, miközben egy nyúl fut el előttük, a kívülálló elvileg nem tudhatja, hogy az adott hangsor az állatra, annak egyik testrészére, esetleg valamely tulajdonságára vagy éppen a mozgására vonatkozik – ahhoz, hogy a hangalakhoz többé-kevésbé megfelelő jelentést társítson, ismernie kellene az adott közösséget.

Quine álláspontja lényegében ugyanaz, mint amit korábban már Wittgenstein is kifejtett: ha a jelentéseket a közösségi kontextus határozza meg, a szótanulás csakis olyan folyamatként képzelhető el, amiben a gyerekeket a szavak használatára éppen a kommunikáció társas mozzanatai vezetik rá.

Azt, hogy a babák tényleg így, azaz a társalgások közvetlen vagy közvetett szociális eseményeire támaszkodva találnak rá az egyes hangsorok hozzávetőleges közösségi jelentéseire, azóta már számos pszichológiai vizsgálattal tesztelték. Ezek közül az egyik legismertebb az ún. „dax”-teszt: amikor a 13 hónapos babának szociális jelzésekkel együtt tanítják meg egy játék kitalált nevét (toma), ezt hamar elsajátítja, amikor viszont a kísérletvezető a babától elfordulva próbálja egy másik játék nevét (dax) megtanítani, sikertelen lesz.

Akkor mi is a helyzet a hangalakkal és a jelentéssel?

Ha a nyelvelsajátítás során a baba a szavakat úgy tanulja meg, hogy a memorizált szótagsorok hangalakjaihoz a kontextusból kiindulva társít jelentéseket, akkor a szójelentés nemigen lehet olyan természetű, mint amilyennek a nyelvészetben általában leírják. Egyrészt a hangalakoknak nem lehet eleve adott, úgynevezett alapjelentésük, amin majd a kontextus aktuálisan módosít, hanem csakis kontextuális jelentéssel rendelkezhetnek. Másrészt pedig a hangalak és a jelentés viszonya sem lehet önkényes, hanem kizárólag olyan, amit a kontextus jelöl ki.

Fehér Krisztina következő előadásában ehhez hasonló gondolatmenettel a nyelvészet hagyományos alaktani-mondattani elméleteit szembesíti a nyelvelsajátítás jelenségeivel.