Közismert tény, hogy minden természetes nyelv változatokban él. Ezen nyelvváltozatok több szempontból osztályozhatók. A szabályozottság (standardizáltság) szempontjából például elkülöníthetünk köznyelvet (standard), területi nyelvváltozatokat, azaz nyelvjárásokat, illetve társadalmi nyelvváltozatokat (pl. szaknyelveket). Aktuális cikksorozatunkban elsősorban a nyelvjárásokkal, illetve azok standarddal való kapcsolatával foglalkozunk, elsősorban a felvidéki magyar nyelvváltozatra összpontosítva.

Változatos nyelv, nyelvi változatok

Habár elméleti szinten elkülönítünk különféle nyelvváltozatokat, a gyakorlatban az egyes változatok összemosódnak. Az igaz ugyan, hogy vannak bizonyos (pl.fonetikai, lexikai) jegyek, melyek például kifejezetten az egyes nyelvjárásokra jellemzőek, de számos nyelvi jegyről, elemről nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a sztenderd vagy éppen egy adott nyelvjárás része.

Fontos, hogy a sztenderdhez hasonlóan a nyelvjárásoknak is megvan a saját nyelvtani rendszerük, szókészletük, valamint a sajátos hangrendszerük. Vagyis, mindkettő egy teljes és önálló nyelvváltozatot képez. Ennek ellenére mégis elterjedt a nézet, hogy a standard sokkal jobb, szebb vagy értékesebb, így feltétlenül szükséges a társadalmi érvényesüléshez, a nyelvjárásias beszédmód pedig kerülendő, ha az egyén szeretne társadalmi szempontból eredményes lenni.

Ezzel a szemlélettel ellentétben az egységes irodalmi nyelv kialakulását megelőző időszakban beszédben és írásban egyaránt a nyelvjárást alkalmazták. Ez azt jelenti, hogy a nyelvjárás a mai köznyelvvel szemben elsődleges nyelvváltozat volt, ugyanis időben megelőzte a köznyelvet, és az irodalmi/normatív nyelvet. Ez utóbbi azért lényeges, mivel a köznyelvet gyakran emlegetik az irodalmi nyelv beszélt változataként.

Nyelvtörténetileg az ősmagyar korra, ami a honfoglalásig tart, az jellemző, hogy a népesség vándorol, törzsi szervezetekben él, így a beszélők törzsi nyelvjárásokat beszélnek. Az ezt követő ómagyar kori nyelv körülbelül az 1500-as évek derekáig (a mohácsi vészig) szintén nyelvjárásokban létezett, az előbb említett törzsi nyelvjárások területi nyelvjárásokká változtak.

A középmagyar kortól kezdődően, ami felvilágosodás korának kezdetéig tart (1772-ig) megkezdődtek a betelepülések, amik a nyelvjárási keveredést (a nyelvi konvergenciát) segítik elő. Kezdetét veszi a könyvnyomtatás, ami az irodalmi nyelv normalizálásával függ össze. 1772-től 1920-ig (a trianoni békediktátumig) számítjuk az újmagyar kort, amikor megtörténik a standard köznyelv kodifikálódása. Ezzel kapcsolatban kétféle lehetőséget kínálkozott: a saját, nemzeti nyelv versenyképes szintre emelése, avagy egy versenyképes nyelvre (németre) való átváltás. Erre refelektálva a nyelvújítás egyik legfőbb alakja, Kazinczy Ferenc, egyik levelében a következőt írta: „Nemesebb és hasznosabb foglalatosság nem lehet, mint a hazai nyelvet a legfőbb tökéletességre vinni”. Ennek következményeképp Magyarországon – Kazinczy szerepe és Széphalom elhelyezkedése miatt – az északkeleti nyelvváltozat vált a standard köznyelv alapjává. Ez a tény pedig egyenlő azzal, hogy a mai standard nyelv tudományos értelemben ugyancsak egy dialektus kodifikált változata.

Jelenleg a standard tekintendő a normatív nyelvváltozatnak. A standardizálási folyamat egyik fontos eszköze, az előbb említett kodifikáció, a standard normájának rögzítése nyelvtanokban, helyesírási szabályzatokban, majd ezek tanítása az iskolákban. A köznyelv és a nyelvjárások nagymértékű megkülönböztetése viszont nem feltétlen kedvez a nyelvjárások státuszának.

A nyelvjárásokról

Annak ellenére, hogy ma Magyarországon (és a legtöbb európai országban is) a standard nyelvváltozat a legnagyobb presztízzsel rendelkező nyelvváltozat, a nyelvjárásoknak is kétségtelenül megvan a létjogosultságuk. A nyelvjárásban beszélőknek ez az elsőként elsajátított nyelvváltozatuk (alapnyelvük), a köznyelvet csak ezután tanulják meg. A kisebbségi magyar közösségekben a nyelvjárást sokkal többen használják, ismerik, mint a standardot. S nem mellesleg: a 21. század első évtizedében fölerősödő globalizáció ellenhatásaként a nyelvjárás használata egyfajta identifikációt, a (helyi) hovatartozást jelenti, jelöli.Vagyis a nyelvjárásoknak (helyi) kultúrahordozó szerepük is van.

Juhász Dezső osztályozása szerint ma 10 magyar nyelvjárási régiót különböztetünk meg. Ezek a következők:

1. nyugat-dunántúli,
2. közép-dunántúli-kisalföldi,
3. dél-dunántúli,
4. dél-alföldi,
5. palóc,
6. Tisza-Körös vidéki,
7. északkeleti,
8. mezőségi,
9. székely,
10. moldvai.

Ezek közül az egyik leginkább standardtól eltérő változat a palóc nyelvjárás. A palóc nyelvjárás markáns különbségeket mutat, mind hangtani, mind lexikális szinten a standardhoz képest - a következőkben ezekkel foglalkozunk.

A palóc nyelvjárás

A „palóc” kifejezés fogalmának két értelmezése is lehetséges. Az egyik a dialektológia (nyelvjárástan), a másik néprajztudomány szerinti értelmezés. E két tudományág nem egyforma kiterjedésű földrajzi térben tekint a palócokra, ugyanis, a dialektológia kisebb, míg a néprajztudomány nagyobb területet tulajdonít a palócságnak. A palóc nyelvjárási régiónak nagy a belső tagoltsága, ami annyit tesz, hogy több nyelvjárássziget alkotja, vagyis nyelvjáráscsoportból áll. A palóc nyelvjárási régió négy fő tömbre csoportosul, melyek aztán még további nyelvjáráscsoportokra osztódnak. A négy fő tömb a következő:

1. nyugati tömb: nyugati palóc, északnyugati palóc;
2. középső tömb: középpalóc, Ipoly vidéki;
3. keleti tömb: keleti palóc, Hernád vidéki;
4. déli tömb: déli palóc, Eger vidéki.

A déli tömb kivételével mindhárom másik tömb megtalálható Szlovákiában, viszont a nyelvjárások nyugati és keleti határán nem minden esetben egyezett a nyelvjáráskutatók véleménye. Kétségtelen, hogy a palóc nyelvjárások fő azonosító jegye az illabiális ȧ (a köznyelvi ajekkerekítéses a-ból akajrésessé vált ȧ) és a labiális ā (a köznyelvi ajakréses á-ból ajakkerekítésessé vált ā), ám a tömb egyes nyelvjárásszigetei sok esetben eltérnek egymástól. Ezért sem lehetséges a palóc nyelvjárás általános jellemzése, mivel a nyelvjárásszigetek között számos esetben határozottan meghúzhatók az izoglosszák.

A szlovákiai magyar beszélőközösségre nemcsak az jellemző, hogy a magyar anyanyelvűek egy része nem járt magyar tannyelvű iskolába, és emiatt nem került intézményes keretek között kapcsolatba a magyar köznyelvvel, hanem az is, hogy a szlovákiai magyaroknak sokkal kevesebb a lehetősége a magyar köznyelv használatára. Ennek egyszerű oka van: a nyilvános színtereken (ahol a standard használata az elvárt) a szlovák nyelvet kell alkalmazniuk.

Ami a szókincset illeti, a határon túli szókincs szavai eredetük szerint ötfélék lehetnek: 

• közmagyar szavak: a határon túli szókincs legtöbb szava, mint pl. az a névelő, vagy a zsűrizik ige;
• táji eredetű szavak: főleg tájszavak, amelyek az adott határon túli régió egy kisebb-nagyobb területén használatosak, pl. cinka ’serdülő lány’, srót ’állatok etetésére való kukorica- vagy búzadara’;
• közmagyar eredetű szavak (jelentős részük stílusbeli kölcsönszó): a magyarországi nyelvváltozatokban legtöbbjük egyre inkább visszaszorult, a határon túli változatokban viszont vagy változatlan stílusértékben éltek/élnek tovább, vagy nagyobb mértékben államnyelvű megfelelőikhez igazodtak, pl. a közmagyar változatokban kissé választékos, a határon túli változatokban pedig közömbös stílusértékű balkon ’erkély’;
• határon túli eredetű lexémák (közvetett kölcsönszavak és kontaktushatástól független, önálló alkotások): azok a lexémák, melyek a határon túli nyelvváltozatokban jöttek létre 1918 után belső nyelvi elemekből kontaktushatás következtében, és az egész régió területén használatosak, pl. orosztojás ’kaszinótojás’ a szlovák ruské vajce szóból (szó szerint „orosz tojás“);
• államnyelvi eredetű szavak (közvetlen kölcsönszavak, illetve alaki kölcsönszavak): ezen szavak államnyelvi formájukban használatosak, pl.: dodávka ’furgon’, horalki ’oldalt csokoládéval bevont nápolyiszelet-fajta’. 

Nyelvjárási szókészletnek nevezzük a nyelvjárások teljes szókészletét, vagyis a köznyelvvel megegyező és attól eltérő szavak együttesét. A nyelvjárási szókészlet egyik legfontosabb eleme a tájszó, amely csak nyelvjárásokban használt, illetve ott a köznyelvitől eltérő hangalakú vagy jelentésű szó. A tájszavak egyik legfontosabb alkotórészei minden tájegység szókészleti rendszerének, mert „ősi jelenségeket” őriztek meg és hagytak az utókor számára, amelyek a köznyelvből már kifakultak, viszont az egyes települések lakosai között még használatosak. 
A cikksorozat további részeiben többek között ezekről lesz szó részletesebben.

Felhasznált irodalom
Balogh Lajos (2004): Büki tájszótár. Szombathely, Vasi Szemle Kiadó. 

Cs.Nagy Lajos – N. Császi Ildikó (2015): Magyar nyelvjárások. Tinta Könyvkiadó.

Fazekas Emese (2007): Bevezetés a magyar nyelv történetébe. Egyetemi műhely kiadó. Bolyai Társaság – Kolozsvár.

Kazinczy művei 1979. 1. Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. 2. Levelek. A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek SZAUDER MÁRIA munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Menyhárt József – Presinszky Károly – Sándor Anna (2009): Szlovákiai magyar nyelvjárások. Konstantin Filozófus Egyetem: Közép-európai Tanulmányok Kara, Nyitra.

Szabómihály Gizella – Lanstyák István (2011). Magyarok Szlovákiában. VII kötet. Nyelv. Fórum Kisebbségkutató Intézet. Somorja.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése