Szilágyi N. Sándor kolozsvári magyar nyelvész sorozatának első részében az új helyesírási szabályzat bevezetésének külső körülményeiről esett szó, a másodikban a -szerű elem írásának kérdéséről, a harmadikban a dz helyzetéről, a negyedikben pedig a különírás és egybeírás kérdéséről.

Mikor befejeztem az előző részt, úgy vettem, hogy nagyjából elmondtam, amit szerettem volna, a továbbiakért tehát már nem az enyém a felelősség. Ott azonban mindjárt az első hozzászóló ezt kérdezte:

Az egybeírás-különírás kérdését valóban jó lenne szabadabban kezelni. Csak az nem világos, hogy ha a szerző szerint felszabadíthatnánk ennek a nyűge alól az embereket, akkor 10–15 év után miért kellene rögzíteni az akkori (jó esetben) uralkodó állapotot, hogy aztán ez [...] még pár évig elműködgessen nagyobb gond nélkül, majd az idő haladtával újra és egyre jobban keseríthesse a nyelvben bekövetkező változások miatt az akkori emberek életét. Miért ne lehetne simán úgy hagyni, szabadon?

Én ott válaszoltam erre valamit, de szükségesnek látom ezt részletesebben is elmondani. Tehát: az egybeírás-különírás mai szabályozása nem azért olyan rossz, mert az előző szabályozás(ok) óta megváltozott a magyar nyelv, hanem mert a szabályozók kezdettől fogva nagyon nem találták el, milyen elvek szerint is kelljen hát szavakat egybeírni. Valahogy mintha nem esett volna le nekik, vagy nem hitték volna el, hogy márpedig a magyar nyelvben igenis vannak összetett szavak, és nemcsak a nyelvész hozza létre őket írásban, azáltal, hogy szabállyal egybeíratja őket, tehát akkor az elv világos és egyszerű: egybe kell írni mindent, ami összetett szó, és külön, ami nem az.

Csakhogy ehhez tudniuk kellett volna, melyek is azok, márpedig erről azóta is alig tudunk valamit. Mentségükre fel lehet hozni, hogy akkor még nem is igen lettek volna eszközeik ahhoz, hogy kideríthessék, hogy a magyarok számára mi egy szó, és mi kettő (ma már inkább lennének). Az azonban már aligha válna be mentségnek, hogy ahelyett, hogy a tudós kötelező alázatával belátták volna, hogy ezt mi (még) nem tudjuk, és akkor ehhez legfeljebb csak nagyon általános és az adott helyzetnek megfelelően rugalmasan alkalmazható útmutatást adtak volna, vagy még annyit sem, hanem ráhagyták volna ezt mindenestül azokra, akik viszont tudják ezt maguktól, szigorúan és apró részletekbe menően szabályozták az egészet, és abból nagy baj lett. Az ehhez szükséges magabiztosságuk alapja pedig az a nagyon rossz hipotézisük volt, hogy a magyarok a mi grammatikánk szabályai szerint beszélnek, pedig a mi fejünkben nincs is semmi olyasmi, de még ahhoz hasonló sincs, hanem amivel mi beszélünk, az egy irdatlan nagy analóg elvű neuronháló, amely működik magától, és ehhez szabályok sem kellenek, sőt nem is lehetne ott velük mit kezdeni.

És akkor az adott időben éppen legjobbnak tartott grammatikát véve alapul (vagy ahol még az sem tudott egyértelmű megoldást kínálni, sokszor inkább csak pillanatnyi kedvük szerint, ötletszerűen) egybeírattak mindenfélét, olyanokat is nagy számban, amik a magyar nyelvben nem is összetett szavak, illetve fordítva. És mi ezeket a rossz és emiatt nagyon nehezen megtanulható szabályokat cipeljük tovább, és sok mindent másképp kell írnunk, mint ahogy érezzük, hogy kellene, pedig ott legtöbbször nekünk lenne igazunk, hiszen mi magyarul írunk, ami nekünk az anyanyelvünk, és akkor tudnánk ezt magunktól is.

Lehet, hogy erre valaki most azt mondja, hogy ez azért nagy túlzás így, hogy szinte semmit sem tudunk, hiszen a különböző grammatikáinkban már sok minden megvan a szóösszetételről. De mi is van ott? Mikor nekiállunk megírni a szóösszetétel fejezetet, az mivel kezdődik? Azzal, hogy gyűjtsünk anyagot, hogy lássuk először is, milyen összetett szavaink vannak. Tehát elővesszük az értelmező szótárt, és megnézzük, milyenek vannak ott. És eszünkbe sem jut megkérdezni, hogy azok miért is vannak ott, és miért éppen azok? Hát azért, mert ezekről döntöttek úgy korábban a helyesírást szabályozók, hogy egybe kell őket írni. És mi meg lelkesen tanulmányozzuk a szóösszetételt, és nem esik le nekünk, hogy igazából a saját helyesírási szabályaink kimenetét tanulmányozzuk, és megírjuk erről a nagy elméletünket, amit a következő szabályozáskor már fel is lehet használni hivatkozási alapul. És ennek a fejezetnek az lesz a címe, hogy „A szóösszetétel a magyar nyelvben”, miközben arról, amit ez a cím mond, vagyis hogy az igazi magyar nyelvben hogy is van ez, alig tudunk valamicskét (úgy értve, hogy lássuk az igazi elveit is, ami szerint ott ez az egész működik, vagy inkább történik magától), hiszen még ezután elvégzendő feladat, hogy kiderítsük, hogy ott mi összetett szó egyáltalán, és mi nem.

És ez a szabályozás most olyan, mint mikor rosszul gomboltunk be egy mellényt, ahol nem is annyira az a baj, hogy legalul egy gombhoz nem marad lyuk, fent meg egy lyukhoz gomb, mint inkább az, hogy mi abban rosszul is érezzük magunkat, főleg ha ezt csak akkor vesszük észre, mikor valaki figyelmeztet rá, mert akkor még nagyon hülyén is.

Deák Ferenc félig gombolt mellényben
(Forrás: Wikimedia Commons / Grimm Rezső (1832–1885))

Az ilyet pedig nem lehet úgy helyrehozni, hogy valahol egy-egy gombot átgombolunk egy másik lyukba, hanem ahogy bölcs Deák Ferencünk mondta: „A rosszul gombolt mellényt újra ki kell gombolni.” Ha ezt most egy időre ráhagynánk a magyarokra, akkor az nekik máris sokkal jobb lenne, mint ami most van, és elkezdenének maguktól magyarul írni, ha már szabad lenne nekik, és abból végre, az írott forma alapján megtudhatnánk tőlük mi is, hogy szerintük mi egy szó, és mi kettő, és akkor a szerint lehetne ezt aztán szabályozni, és egy olyan helyesírást már kényelmesen (el) lehetne viselni. Mert azt Deák se úgy gondolta, hogy ezentúl a kigombolt mellény legyen a divat: azért kell kigombolni, hogy utána visszagombolhassuk, de akkor már jól.

Persze ehhez előbb le kellene győznünk magunkban a nyelvésznek azt az örökös aggodalmát, hogy jajistenem, ha nem szabályozunk valamit nagyon pontosan, akkor itt káosz lesz és világvége. Mert nem lesz, higgyük már el, hiszen a magyarok tudnak magyarul (és magyarul tudnak tényleg, éspedig igazi magyarul, nem a mi ilyen vagy olyan modelljeinkben kreált „nyelvészmagyar” nyelven), és emellett normálisak is, és ebben meg lehet bízni.

Hát gondoljuk csak el: az interneten helyesírás szempontjából tényleg hajmeresztő dolgokat is lehet látni, és olyanokat is eleget, amikről nem lehetne azt gondolni, hogy rossz a szabályunk, és ezért írják másképp, hanem látszik, hogy nagyon hadilábon állnak szegények ezzel az egésszel. És mégis: arra, hogy szelíd medve, van 653 találat, szelídmedve meg egy sincs, mert ilyet senki nem is akarna soha magától leírni. (Nem tudom ellenőrizni, de el tudom képzelni, hogy ezt, hogy szelídmedve, én írtam így le most először a világtörténelem során.) Mondjuk a medve medve, de a szelíd galamb már tényleg egy elég gyakori szókapcsolat, és mégsem tapadt össze, mert a magyarok biztosan érzik, hogy ez két szó: így írva van rá 65 100 találat, ami nem semmi, egybeírva meg 93 (az egésznek 0,14%-a), de ebből kb. 80 igazából idézet ugyanabból a népmeséből, a többi meg nicknév valamilyen fórumon, tehát rendes közlésfunkciójú szövegben egy sincs. Ráadásul mindez úgy, hogy ezek egyike sincs meg így egyik helyesírási szótárban sem! (Ezt akár úgy is lehet érteni, hogy így írnak a magyarok, mikor nem kell szabályhoz igazodniuk.) És ezekben egységesíteni se kell semmit, hiszen szinte hihetetlenül egységes ez magától is, még az interneten is, annyira, amilyet a nyelvész álmában sem tud remélni, hogy valamikor is lesz a magyar helyesírás, és nem nagy titok, hogy miért: azért, mert mindnyájan ugyanolyan magyarul tudnak, és ugyanolyan magyarul is írnak. És akkor más nem is igen jöhetne ki nekik, mint ami magyarul van. Az lenne a csoda, ha összevissza írnák.

Szelíd medve
(Forrás: Wikimedia Commons / Vinie007)

A spontán módon írott formák pedig azért lehetnek teljesen megbízható adatok az igazi szóösszetétel vizsgálatához, mert a magyarok számára minden tanítás nélkül is teljesen magától értetődő az, hogy ami egy szó, azt egybe kell írni, ami meg nem, azt kettőbe. Ha nem így lenne, akkor nem jöhetne ki ilyen feltűnő egyöntetűség. De ez egyszersmind arra is alap, hogy elhiggyük, hogy az ilyesmit nyugodtan rá lehet bízni a magyarokra, mert ha mi a szabályainkkal nem teszünk nekik keresztbe, ők azt fogják egybeírni, ami tényleg egy szó, és azt külön, ami kettő, néha nem kis meglepetéseket okozva nekünk. És akkor végre mi is megtudhatjuk tőlük, hogy mi is van az összetett szavakkal, mert ezt mi csakis az írott formából állapíthatjuk meg, hiszen a hangzó forma semmit nem mond erről. Ott is egy szó pedig, ami magyarul egy szó, csak mi azt ott nem tudjuk megkülönböztetni a két szótól, írásban meg igen.

A későbbi jó szabályozás pedig már nem jelentene terhet a magyaroknak, hiszen a szabály is éppen azt írná elő, ahogy maguktól is írnák, és ezt úgy gyerekjáték lenne nekik megtanulni is. Az a szabályozás pedig már arról szólna, hogy: ha valami egyféleképpen írva a magyarok 85–90%-ának teljesen jó, akkor a fennmaradó 10–15%-nak sem lehet az annyira elviselhetetlen, hogy ne tehetnének meg annyit az olvasó kedvéért, hogy írják már ők is úgy, ahogy más.

És most térek vissza az elején feltett kérdésre, hogy ti. miért kellene ezt majd mégis szabályozni, mikor hagyhatnánk ezt szabadon is. Hát azért, mert ez erről szól igazából: hogy mi nem a szabály, hanem egymás kedvéért kell helyesen írjunk. A helyesírásra sem az íráshoz van szükség, hanem az olvasáshoz. Ha csak magunknak írnánk, ott tökmindegy lenne, de az olvasónak már biztosan nem az. (Vagy aki úgy értené jobban: a helyesírás igazából a „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” gyakorlása írás közben.) És azért jó, ha egységes, mert akkor elég csak rávetni a szemünket, és már értjük is, és nem kell előbb kitalálni, mi is akart volna az lenni. Ha meg nem úgy van, ahogy nekünk azt a legkönnyebb lenne egyből érteni, még bosszankodunk is.

 Persze vannak, akik azért nem használnak ékezeteket, mert nem magyar nyelvű az operációs rendszerük, és a gépet csak ritkán használják arra, hogy magyarul írjanak, és akkor nincs is beállítva arra, hogy a magyar billentyűzet is könnyen elérhető legyen. Ezt ugyan pár mozdulattal meg lehet oldani, csak ahhoz még hozzá is kellene szokni.

Például: internetre (különösen fórumokra) sokan még ma is ékezetek nélkül írnak, mert le vannak maradva vagy két évtizeddel, és még mindig nem esett le nekik, hogy ma már szabad ékezetekkel is, és babonaként viszik tovább azt, ami még a 80-as, 90-es években alakult ki, mikor a számítógépes rendszerek még nem tudták rendesen kezelni az ékezetes betűket, hogy ékezeteket nem szabad használni, mert akkor ott mindenféle krikszkrakszok fognak megjelenni a rendes betűk helyett. Márpedig ékezetek nélkül nehéz olvasni, sőt én még rendesen zavarba is jöttem tőle, mikor azt láttam, hogy „Adjatok halat az Istennek!”, mert először úgy értettem, ahogy oda volt írva.

Halat!
(Forrás: Wikimedia Commons / John Reinhard Weguelin (1849–1927))

A jó szabályozás pedig nagyon sokáig maradhatna aztán változatlanul, mert a nyelv ugyan folyton változik, de az az elv, ami szerint a magyarok mindig tudják, mi egy szó, és mi kettő, jellegzetesen nem olyan, ami évtizedenként megváltozhatna, még évszázadonként se nagyon. És a magyarok eleinte még nagyon jól tudják ezt, de miután ma már nagyon sokat olvasnak is, és ott egészen más „összetett szavakat” látnak nagy mennyiségben, mint amilyenek az ő anyanyelvükben vannak, meg különírva sok mindent, ami szerintük egyben van, akkor egy idő után ez nagyon belekavar a spontán nyelvérzékükbe, és elbizonytalanítja azt is.

Szóval az ilyesmi nem játék ám, nehogy azt higgye valaki! Az analóg elvű nyelvhasználatunk ugyanis a bemenő mintázatok alapján szerveződik teljesen biztonságosan és könnyedén működő rendszerré, de ha az nagy mennyiségben kap másféle, a sajátjaitól különböző mintázatokat, akkor előbb-utóbb összezavarodik, és már nem működik olyan simán és biztonságosan. Ezt pedig a magyarok csak úgy tudhatják kivédeni, ha a kettőt valahogy elkülönítik a fejükben, ahogy az idegen nyelvet is az anyanyelvtől, és ráállnak arra, hogy írni nem magyarul kell, hanem „nyelvészmagyarul”, ahol a saját normális nyelvérzéküket ajánlatos félretenni.

Csak az a baj, hogy közben ez a kettő nagyon közel is van egymáshoz, és akkor interferálnak egymással, ami hol „helyesírási hibában”, hol meg beszéd közben is használt „nyelvészmagyar” formákban fog megnyilvánulni. Mondjuk ez az utóbbi nem az egybeírás-különírás területén jelentkezik, hiszen beszédben nincs „egybeejtés-különejtés”, hanem az olyanokban, hogy nyelvi interferenciajelenségként elkezdik beszéd közben is a „nyelvészmagyar” kerékpár-t használni a magyar bicikli helyett, mert hiába érzik, hogy ez úgy sületlenség, ahogy van, ha a saját nyelvérzékükre már nem mernek támaszkodni. És akkor már minden elszállt dolgot könnyen elhisznek, ha egyszer azt nyelvművelő mondta, különösen ha írniuk kell, és akkor ha valakinek még valamikor a 19. században támadt egy olyan ötlete, hogy a van + -va/-ve szerkezet nem magyaros, csak mert nem illik bele abba, amit ő gondol a magyar nyelvről, és ez elmevírusként máig kiirthatatlanul elterjedt mindenfelé, főleg az iskolák révén, ahol boldog-boldogtalan nyelvművelhet nemhogy bántódás nélkül, hanem úgy, hogy még elismerést is szerezhet vele, akkor ma az interneten a „nyelvészmagyar” következményeként elterjedt nem megoldottra van 331 000 találat (megnéztem, legtöbb tényleg ide tartozik), arra meg, hogy nincs megoldva, ahogy magyarul lenne, van 31 000. Mert ha írniuk nem magyarul kell, mert azt a helyesírási szabályok megtiltják nekik, akkor a magyarok átállnak a „nyelvészmagyarra”, mi meg értetlenül ejnyebejnyézünk, hogy közülük soknak milyen gyatra a fogalmazási készsége, mert nem vesszük figyelembe, hogy ők nem az anyanyelvükön írnak, és akkor meg mi egyébre számíthatnánk mégis?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nyelvünk védői és művelői pedig ahelyett, hogy üldözőbe vennének olyan szavakat, kifejezéseket, nyelvtani formákat, amik teljesen jól vannak magyarul, csak annyi a bajuk, hogy nem férnek bele az ő elméletükbe, vagy hogy olyan szavakat, kifejezéseket ajánlgatnának nekünk, amiket ha tényleg elkezdenénk beszédben is használni, körberöhögnének érte, jobban tennék, ha most teljes mellszélességgel melléállnának ennek, hogy ne romboljuk tovább a magyar nyelvet a rosszul szabályozott helyesírásunkkal. Hiszen mi más lehetne mégis a magyar nyelv, ha nem éppen a magyarok spontán nyelvérzéke, amivel mindnyájan beszélünk? Ha pedig még most sem változtatunk ezen, hanem az új szabályzattal is ezt visszük tovább, akkor újabb 30 éven keresztül találgathatjuk, hogy miért is megy vajon tönkre a magyar nyelv a szemünk láttára. És ez olyan, hogy egy idő után visszafordíthatatlan változásokat is előidézhet, és utána már csak méla nosztalgával csodálhatjuk, hogy bezzeg a régiek még milyen szépen tudtak magyarul.