Kenesei István nyelvész, egyetemi tanár, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója, a Szegedi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájának vezetője.

Szilágyi N. Sándornak, a jól ismert és sokak által szeretett kolozsvári nyelvészprofesszornak a helyesírásról szóló időszerű cikksorozata második darabjában tollhegyre tűzte az ésszerű – észszerű írásmódjának változását, amelyet a készülő helyesírási szabályzat helyez kilátásba.

Az, hogy a Nyest a jó egy évvel ezelőtti összefoglalójában, amelyben nekem tulajdonította e változtatás kezdeményezőjének a szerepét, nem hivatkozott azokra nyelvészeti munkáimra, amelyekben érveltem a -szerű és társai toldalék jellege ellen és összetételi tag mivolta mellett, ebben az online ismeretterjesztő kiadványban sem nem szokatlan, sem nem nehezményezhető. Az azonban, hogy egy főhivatású nyelvész is csupán a Nyestből tájékozódik az érveimről, legalábbis furcsállható. Mint ahogy az is, hogy ellenérveit nem egy szakmai fórumon, hanem a Nyestben tárja a közönség elé. Így hát mit tehetek, mint hogy ott igyekszem vitatni állításait, ahol közölte őket.

Érveim ugyanis 2000 és 2008 között három magyar nyelvű könyvfejezetben, valamint egy magyar és egy angol nyelvű cikkben jelentek meg, melyekben azt állítottam, hogy szigorúan nyelvészeti bizonyítékok alapján a szavak és a toldalékok között van egy további, nem teljes önállóságú, de a toldalékoknál mégis függetlenebb elemosztály, amelyet félszóknak neveztem el, és (az angol cikkben) azt is kimutattam, hogy ez számos más nyelvben is megtalálható.

A félszó nem fél szó
(Forrás: Wikimedia Commons / Keith Evans / CC BY-SA 2.0)

Ha ugyanis Szilágyi tanár úr belenézett volna e könyvekbe, illetve cikkekbe, akkor mindazokat példákat is megtalálta volna, amelyekre – többnyire tévesen – ellenpéldaként utal a Nyestbeli írásában, sőt még többet is. Egyebek között ezt mondja: „Hiszen amit Kenesei említ [vagyis hogy a -szerű összetett szó eleme], az működik olyanokra is, amiket viszont továbbra is toldaléknak fogunk venni, és nemcsak a féle esetére gondolok itt (zöldség- és gyümölcsféle – 62 800 találat), hanem például arra is, hogy a két- vagy háromszorra 83 700 találat van az interneten.”

Nos a -féle, csakúgy, mint a -fajta, -beli, -né, ugyanúgy félszó, mint a -szerű, szemben a -ság/-ség, -gat/-get képzőkkel vagy -ról/-ről, -ban/-ben ragokkal, mert többek között az előbbiekkel alkotott összetett szavak előtagjait lehet mellérendelni, az utóbbiak esetében ilyen mellérendelés nem lehetséges: kastély- és kunyhóbeli, de *kastély- és kunyhóban. Más toldalékoknak nagyobb önállóságuk lehet, mint pl. a -szor/-szer/-ször vagy a -talan/-telen, de míg a félszókat egymással, illetve önálló szavakat tartalmazó összetett szókkal is lehet mellérendelésbe tenni, ez utóbbi toldalékokat nem, pl.: kígyószerű vagy -féle (esetleg: -bőrű) állatok, de: *ablak-talan vagy -hibás (lakások). További, köztük fonológiai, azaz kiejtésbeli érvek az írásom végén hivatkozott forrásokban találhatók.

Ablakhiba (az Oroszországi Építésügyi Hivatal épületén)
(Forrás: waterfordwhispersnews.com)

Ezek után azt állítani, hogy „még nyelvészeti érv sem szól se az ésszerű, se az észszerű mellett (vagy ellen)” egy nyelvész részéről legalábbis túlzásnak mondható. Ezek a „szó alatti” elemek pontosan elhelyezhetők egy hierarchiában – és nem csak a magyar nyelvben.

De visszatérve az alapkérdésre, az ésszerű vagy észszerű közti választás gondjára, a Nyest annak idején pontosan tudósított, mert a nyelvészeti érvek, sőt tények ellenére korábbi javaslatomat megpróbáltam visszavonni, vagyis támogatni azt, hogy a helyesírás legalább a rendkívül gyakori ésszerű vonatkozásában ne változzon, ugyanis a hagyomány és a megszokás akkor is nagy úr, ha bármennyire erős érvek szólnak is ellenük – gondoljunk csak az ly-ra, amelynek a jelenlétét a magyar betűkészletben minden kisiskolás gyermekkel bíró szülő elátkozza.

Pedig, ahogy a vicc mondja, lett volna még számos további ötletem is. Például Szilágyi N. Sándor a sorozatát bevezető cikkében hivatkozott előadása végén azt mondja, hogy nemcsak az igekötőket (pl. rálépett), hanem az igekötőszerű névmási határozószókat (pl. rám lépett) is egybe kellene írni az igékkel, mert ezek mind összetett szók. De megkérdezhetjük Szilágyi tanár urat, vagy akár a Szabályzat készítőit is, hogy ugyan melyik összetett szót kell hol egybe, hol külön írni? Melyik összetett szónak válhatnak el az alkotórészei? Vajon nem arról van-e szó az igekötős igék esetében, hogy a hangsúlyozás és a sokszor nem kompozícionális (azaz nem a részekből összerakható) jelentésük miatt (vagyis mert a szótárban a ráfizet szót nem a fizet címszó alatt keressük) írjuk-e egybe a valójában különálló szavakat?

De botor lenne az a nyelvész, aki azzal állna elő, hogy ezentúl minden igekötős igét írjunk külön, mert az évszázados nyelvszokással jobb nem szembemenni és amit egyszer elrontottunk, azt ennyi év után ésszerűbb úgy hagyni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hivatkozások

Szavak, szófajok, toldalékok, in: Kiefer Ferenc (szerk), Strukturális magyar nyelvtan 3: Morfológia, Akadémiai Kiadó, Bp., 2000, pp. 75-136.

Az észszerűbb helyesírás(á)ért, in: Andor József, Szűcs Tibor, Terts István (szerk.), Színes eszmék nem alszanak ...: Szépe György 70. születésnapjára, Lingua Franca Csoport, Pécs, 2001, 619-624.

Szófajok, in: Kiefer F. (szerk.), Magyar nyelv, Akadémiai, Bp., 2006, 80-109.

Semiwords and affixoids: The territory between word and affix, ALH 54. (2007), 263-293.

Funkcionális kategóriák, in: Kiefer F. (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete, Akadémiai Kiadó, Bp., 2008, pp. 601-637