Így a második világháború vége óta ő lehetne a hetedik a franciaajkú belga kormányfők sorában, amely olyan neves elődöket is tartalmaz, mint az Európai Unió egyik atyjának tartott Paul-Henri Spaak, és amelynek tagjai mindössze 8 évig és hét hónapig irányították a kis európai országot.

A belga hagyomány szerint a miniszterelnök a kormányban részt vevő legfontosabb politikai pártcsalád legnagyobb pártjából kerül ki. Emiatt a flamandok általában jelentős előnnyel indultak vallon szomszédaikhoz képest. Az idők azonban változnak, és a politikai tájkép komoly átalakuláson ment át Flandriában. Ennek eredményeképpen ma már a négy pártcsaládból hármat vallon párt dominál – írta keddi számában a La Libre Belgique című belga napilap.

Az olasz bevándorlócsaládba született Di Rupo esélyeit az adja, hogy őt nevezték ki a koalíciós tárgyalások vezetőjének, innen pedig egyenes út vezethet a miniszterelnöki tisztséghez. Ugyanakkor Melchior Wathelet példája arra inti, hogy ne igyon előre a medve bőrére: Wathelet-re 1991-ben a király szintén hasonló szerepet osztott, de a politikus végül mégsem foglalhatta el helyét a kabinet élén.

A kémikus végzettségű Di Rupo fejszéje a pártok makacssága miatt könnyen beletörhet az egyeztetésekbe, ahogy az néhány hónappal korábban már megtörtént. A vékony, szemüveges politikus akkor benyújtotta lemondását a királynak, de II. Albert maradásra bírta.
A hatvanéves vallon szocialistával egyébként lassan Flandriában is kezdenek megbarátkozni: a La Libre Belgique legfrissebb közvélemény-kutatása szerint a második helyet foglalja el a flamandok népszerűségi listáján. Kedvenc azonban valószínűleg nem lesz egy darabig, ennek pedig nem a védjegyévé vált, hol pöttyös, hol csíkos piros csokornyakkendő az oka, hanem az, hogy elég gyengén beszél hollandul, ami Flandriában egyenlő az arroganciával.