A Monarchia idején – 1887-től élete végéig maga is országgyűlési képviselő – Mikszáth Kálmán 1886-ban A Tisztelt Ház címmel jelenteti meg humoros és olykor szarkasztikus írásait a kor magyar parlamenti életéről: a kiegyezés óta eltelt két évtized parlamenti tapasztalatainak összefoglalásaként. A Noran Kiadó 2010-ben ismét megjelentette a kötetet, melynek hátoldalán ezt olvashatjuk:

2010-ben azzal a szándékkal adjuk újra közre A Tisztelt Házat, hogy „a mi húsz évünket” is nézzük meg amúgy mikszáthosan. Éppen ideje, hogy azon, amibe 1990 óta bele vagyunk gabalyodva, távolabbról szemlélve tiszta szívvel nevessünk egy jót.

Újabb négy év elteltével a kiadó szavai mit sem vesztettek érvényükből, de ami számunkra még érdekesebb: Mikszáth írása sem örök értékeiből.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mikszáth a maga bevezetőjében rövid jellemzésként az alábbiakat írja a tisztelt Házról és annak tagjairól:

Sok embert tartanak nagynak a Házban, ki semmit sem ér. És sok embert tartanak kicsinynek a Házon kívül, aki sokat ér. Sem azok nem látnak egészen tisztán, akik bent vannak, sem azok, akik künn vannak.

(7. oldal)

Mikszáth Kálmán (1847–1910)
(Forrás: Wikimedia Commons / Benczúr Gyula)

S miközben az országgyűlésről és annak tagjairól ír, kénytelen szembenézni azzal, hogy nem írhat mindenkiről kedvező hangon és nem is hallgathatja el – építő – kritikáját. Ezzel azonban csupán remélheti, hogy rá senki sem haragszik meg a t. Ház lakói közül.

Egyszóval nehéz megélni a t. Házzal úgy, hogy a Ház is egészen okos maradjon, én pedig ne maradjak egészen unalmas.

Van szerencsém tehát, a körülményekre való tekintettel, a következő határozati javaslatot benyújtani: „Mondja ki a Ház, hogy senkinek sem szabad megharagudni.”

(8. oldal)

A szerző ezek után pedig módszeres alapossággal szemügyre veszi a magyar parlamentarizmust...

Hol terem a képviselő?

Legelébb – egy új parlament felállásakor, sőt, már azt megelőzően – szükség van jelöltekre, kormányoldalon és az ellenzék részéről egyaránt. De hol is terem a képviselőjelölt?

Jelöltnek lenni tudvalevő a legszánalomraméltóbb állapot, de azért mindig akadtak és mindég fognak akadni mártírok, kivált a középosztályból, a jobbmódú nemesekből, az otthon unatkozó papokból, a sportkedvelő mágnásokból, nagyravágyó prókátorokból, s még azonfelül léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket: kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionális népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején.

Ami főleg azért baj, mert a polgárerények iránti érzék kezd a népből kiveszni. Nemcsak nem nézi már, melyik a különb ember, de nem is bírja felismerni, mint azelőtt.

(9–10. oldal)

A kor sajátos politikai viszonyait az alábbiakból is megismerhetjük: területi megosztottság és pártpreferenciák alapján ilyen a Magyar Királyság 1886 körül:

Új parlament, azaz új fejelés, de majdnem csak az, ami régi volt. Felső-Magyarországról, Erdélyből s a nemzetiségi vidékekről bejön a mamelukok zöme, az Alföld küldi a függetlenségi pártot. A Dunántúl termeli az antiszemitákat. […]

Erdély viszi ilyenkor a legérdekesebb szerepet, a szegény jó Erdély, melyet azzal csúfolnak három évig: „Erdélynek legbecsesebb az országútja, mely Magyarországra vezet.” Igaz is, hogy ide járnak szerencsét csinálni az erdélyiek.

(14. oldal)

Csupán az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy 1887-től, mikor is Mikszáth képviselőként vett már részt a parlament életében, maga is erdélyi körzetek jelöltjeként jutott el oda. S hogy mi jellemzi a képviselők szakmai hátterét? Mikszáth erről is kimerítő információval szolgál:

Mesterségük szerint felosztva, legtöbb jut be a Házba azokból, akik semmi mesterséget sem tanultak. Azután a prókátorok következnek, ezekből mindég van vagy negyven, az újságírókból körülbelül húsz szokott bejutni, a papokból huszonöt, a mágnásokból negyven-ötven, a legnagyobb rész még mindig a dzsentri.

(14. oldal)

S ha ilyen a választék, ilyen a megválasztott parlament is – mely, bár tükrözi azt, hogy hozott anyagból dolgozik az ember, mégis egyfajta választói akaratot tükröz.

A Ház amilyen, olyan, a mienk. Elég jó az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.

(15. oldal)

„A Ház amilyen, olyan, a mienk. Elég jó az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.”
(Forrás: Wikimedia Commons / André Karwath / CC BY-SA 2.5)

Az sem árul el keveset az új országgyűlés tagjairól, ahogy azok az országgyűlés könyvtárához – és általában a könyvekhez viszonyulnak. Mikszáthi olvasat következik:

Kerüljünk beljebb. Ami a belső berendezést illeti, az meglehetős. Kicsiben megvan minden, ami szükséges. Távírda, posta, büfé, elnöki, háznagyi és gyorsirodai helyiségek – csak a könyvtár szorult ki árván szanaszét; nemcsak a jobb és keresztfolyosóra jutottak üveges könyvszekrények, de a büfébe is. Jó gondolat különben együvé tenni a könyveket a borospalackokkal. Így legalább sokat vannak együtt a képviselők is a könyvekkel.

Azonkívül meglehetős közömbös viszony van köztük. Sem a könyvek nem háborgatják a képviselőket, sem a képviselők a könyveket.

(18. oldal)

Az egyes országok életét meghatározó közszereplők olvasottságának kritikája napjainkban is élesen merül fel. Elég, ha Yann Martel, a Pi élete című könyv szerzőjének magánakciójára gondolunk, aki nem átallott összesen 101 kötetet küldeni Kanada egykori miniszterelnökének, Stephen Harpernek, mondván:

Beszűkült agyú, ideológiákkal dobálózó konzervatív politikus, aki könyvet csak messziről látott. Gondoltam, megmutatom neki, milyen csodákra képesek a szavak, és kéthetente küldtem neki egy-egy könyvet. […] Ha meg akarod ismerni egy másik ország történetét, nincs jobb forrás az irodalomnál. A tényeket számos forrásból ki lehet bogarászni, ott vannak például a történelemkönyvek, de ha meg akarod ismerni például a 19. századi oroszokat, akkor Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Turgenyevet vagy Gogolt kell olvasnod. Ha egy politikus nem vett a kezébe könyvet, akármilyen rendű-rangú irodalmat, amióta elvégezte az iskoláit, én tartok attól az embertől. Bele se merek gondolni, hogy egy ilyen alak mit gondolhat a világról.

A mi Mikszáthunk természetesen nem fogalmaz ennyire sarkosan. Egyrészt mivel az ő finoman cizellált stílusa ezt nem engedi, másrészt mert nyilván nincs is rá oka. Az új parlament felállása után pedig lehetőség nyílik a kormányoldal és a kormányfő alaposabb szemügyre vételére is.

A „generális” miniszterelnök és pártja

A Mikszáth által leírt országgyűlés épülete természetesen nem azonos a mai helyszínnel – utóbbi helyén az építkezést csak 1885-ben kezdték meg. Ennek ellenére a régi helyszín, a régi épület egyik legvonzóbb helye a házelnöké:

De nem az elnöki szék a legirigyeltebb, noha az van a legmagasabban; hanem lent a piros bársony karszékek szurkálják a magyar embert a legjobban. Ezek a célpontok. Ezek felé mosolyognak jobbról, ezek felé fenyegetőznek balról s ezekre veti aranyozó sugarait a nap felülről. […]

(Kár, hogy a miniszteri párnákban nincsenek olyan dzsinnek, akik eltaszítanák a nem odavalókat.)

(20–21. oldal)

A miniszteri helyek mellett a miniszterelnök helye és személye érdemli a legnagyobb figyelmet. 1875 és 1890 közt Magyarország miniszterelnöke Tisza Kálmán volt, a „generális”:

Így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nappal, szárazon-vízen (de nem vízen és kenyéren).

Tíz éve uralkodik már fölöttük. Feje a piros széken fehéredett meg. Tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek a neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb.

(42. oldal)

Hogyan is jellemezhető a „generális” miniszterelnök, Magyarország (akkori és évtizedekig regnáló) miniszterelnöke?

Tisza olyanforma lehet, mint a róna Petőfinek: csak jó ismerősei előtt veti le fátyolát. De ha leveti, akkor ez az arc nem hideg többé, vonzó melegség derűje önti el a széles homlokot, s nagy szív sugárzik ki az üveggel fedett szemekből.

A mamelukoktól sokszor lehet hallani bizalmasan:

– Engem csak a Tisza személyéhez való ragaszkodás tart a pártban.

(Pedig sokkal szebben hangzanék megfordítva, ha az elvek tartanák ott őket.)

[…]

Ennek pedig nem lehet más nyitja, minthogy van egy erénye: keveset ígér, és abból sokat tart meg, a többi miniszterek sokat ígérnek, és abból keveset tartanak meg.

És hogy van egy hibája: a fúzió után el tudta felejteni, kik voltak az ellenfelei, de nem tudta elfelejteni, kik voltak a barátai.

(32–34. oldal)

A szöveg értelmezéséhez nem árt fölidézni, hogy Tisza Kálmán Balközép Pártja 1875-ben egyesült Deák Felirati Pártjával; így jött létre az évtizedeken át gyakorlatilag kormánypártként működő Szabadelvű Párt. Mamelukokként a miniszterelnök Tisza híveit emlegették a kortársak. A fúzió a Deák-párt és a Balközép fúzióját jelenti, mikor is Tisza a meggyengült kormánypárttal egyesülve, saját korábbi elveit feladva („szögre akasztotta a bihari pontokat”) kerül a hatalom berkeibe.

Tisza Kálmán (1830–1902) – Magyarország miniszterelnöke (1875–1890)
(Forrás: Wikimedia Commons / Leopold Horowitz)

Igazi politikusi nagyság, aki nem kevés tapasztalattal rendelkezik a közéletben. Hogyan is lett Tisza Kálmánból „generális”? És hogyan lett pártjából a mamelukok tanult tehetetlenségének és akaratnélküliségének, a vak engedelmességnek gyűjtőmedencéje? – Mikszáth erről így ír:

Tisza mint ellenzéki vezér figyelmes szemlélője volt e kormányzási mizériáknak, s mihelyt a hatalomra került, első dolgának vette megszabadítani magát a kapacitásoktól.

És ez igazán fényesen sikerült neki.

Megalakította, apródonként összeenyvezte a „néma minisztérium”-ot, megannyi clercet, a legkényelmesebb, legszürkébb apparátust, mely valaha létezett. Tisza proponál, s ők bólintanak rá egyet, vagy pedig ők proponálnak, de Tisza előleges beleegyezésével. Megszokták, hogy Tisza cselekszik mindent, Tisza oltalmaz mindenkit. Ha valamelyik miniszternek a torka fáj, nem a patikába szalajtja a lakájt, hanem Tiszához... alkalmasint ő rendel neki még vizikátort is.... Hát a párt?

A pártból kiveszett lassanként minden önállóság, sokkal jobban, mint Tisza szeretné. E nagy ember lapító súllyal nehezedik rájuk szellemével és egyéni tulajdonaival. Nekik azt kellett volna látniok ebből, hogy nagy ereje van, de ők csak azt nézték ki, hogy őnekik semmi erejök nincs.

Mindenki kicsinek kezdte magát érezni és kicsi maradt. A régi nagyságok szemlátomást apadának; s elkedvetlenedve maradoztak el, vagy pedig lustán hagyták maguk fölött röpülni a devalváló időt.

Mindinkább megszokták ők is, hogy Tisza gondolkozzék, s tegyen mindent. Gondolták magukban ázsiai nyugalommal:

– Hiszen az ő dolga, egészen. Ha rosszat csinál, magának csinálja, ha jót csinál, nekünk csinálja. Minek ütnénk bele az orrunkat?

Tisza még egy darab ideig közlé terveit egyikkel vagy másikkal, de mikor észrevette, hogy azok, mielőtt nyilatkoznának, az ő véleményét fürkészik, hogy azt adhassák tanácsképpen, abbahagyta ezt a fölösleges formalitást is s azóta lett a szó szoros értelmében „generális”.

A generális nem konferál, csak határoz.

A párt nem disputál, csak szavaz.

(45–46. oldal)

A korai magyar demokrácia gyermekbetegségeinek fentebb vázolt problémája kapcsán – „generális” miniszterelnök, gondolkodás nélkül szavazó mamelukok – csupán Arany János A fülemile című versében megfogalmazottakkal érthetünk egyet – ahogy azt Jókaival kapcsolatban egy korábbi cikkünkben tettük: „Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma”... A kormánypárt és vezetője mellett azonban Mikszáth figyelmét az ellenzék sem kerüli el.

A fej nélküli (fejetlen?!) ellenzék

A kormánypárti képviselő Jókai kapcsán az alábbi kis élcet olvashatjuk az ellenzékkel kapcsolatban:

Jókai Mór a Borsszem Jankó 1871. évi 167. számának címlapján
(Forrás: Wikimedia Commons)

Amott […] Jókai Mór évelődik az ellenzékiekkel.

– Könnyű nektek, nyugodt lelkiismerettel feküsztök le mindig; ha jót indítványoztok, azért, mert jót találtatok ki, ha rosszat, azért, mert úgysem lesz belőle semmi.

(34. oldal)

Boldog, felelőtlen élet az ellenzékieké – de a dolognak megvannak a maga árnyoldalai is. Az ellenzékről, annak Tisza Kálmánhoz képest elfoglalt pozíciójáról az alábbiak is kiderülnek Mikszáth írásában:

Beszédjeik az egész országban nagy hatást tesznek, de politikájuk nem tesz semmilyen hatást.

[…]

Magok az ellenzékiek, mihelyt sokáig nem hallják fegyvereiket csörömpölni, csüggedten suttogják egymást között:

Hiába, csak egy ember van itt ma: Tisza Kálmán.

(56–57. oldal)

Az ellenzék baja Mikszáth leírása alapján a szétforgácsoltság. Nincs egységes arculat, sok a vezető, nagy a fejetlenség. Az ellenzék ábrázolásakor találkozhatunk az ugyancsak ellenzéki színekben képviselő Herman Ottó alakjával is:

A célt tudják, hanem a csatatervek részleteivel nincsenek tisztában, miért is a függetlenségi párton senki sincs megelégedve a dolgok folyásával. Mindenki azt hiszi, úgy kellene azokat csinálni, ahogy ő gondolná – ha gondolkoznék rajta. […]

Taktika, stratégia nincs a pártban, egyszóval a vezénylet hiányzik. Innen az általános fejetlenség a sokfejűek pártjában. […]

– A függetlenségiek olyanok, mint a nomád arabsok. Mindenik a saját zsoldján, a saját lován, a saját fegyverével, a saját szakállára harcol.

Egyszer összeráncolt homlokkal, lehajtott fejjel láttam sétálni a folyosón Herman Ottót, kékes szemeit fürkészőn forgatva mindenfelé.

– Mit keres? – kérdém.

– A pártomat – felelte szomorúan.

[…]

Mert így van ez: párt a vezérét, vezér a pártját nem találja, ha mindenki a saját lován, a saját szakállára harcol.

(106–108. oldal)

Herman Ottó (1835–1914)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az ellenzék örök programja és funkciója kapcsán (már amennyire ez program és funkció) még az alábbi igen figyelemreméltó megállapítást is olvashatjuk Mikszáthnál:

Olyan ez, mint a gyűjtőmedence, ahova minden merészebb kívánság befolyik, ahol a békétlen lelkületek megtalálják az okot, amiért egész ártalmatlanul holtig duzzoghatnak. […]

Ők akkor sem hibáznának a szerepük ellen, ha át nem kelhetvén a folyamon, leülnének a partra és szép csendben bevárnák, míg a víz elfolyik. […]

Hiszen ez a programjuk, hogy várjanak.

(108–109. oldal)

Miután a kormányoldallal és az ellenzékkel is megismerkedhettünk, Mikszáth szól a parlamenti szónokokról is.

Szónokok és szónoklatok

Kormányoldal és ellenzék szónokairól Mikszáth részletes ismertetést nyújt. Íme néhány érdekesség:

Nálunk bőven terem a szónok (mert sokan szeretik a saját hangjukat hallani), noha a szónoki modor és ízlés nagy átalakuláson ment át. […]

A legnagyobb szónoka a legkisebbik pártnak van. Ha Apponyi nevét olvassa a jegyző, rohan be mindneki a folyosóról, mintha ebédre harangoznának.

(82. oldal)

Apponyi Albert (1846–1933)
(Forrás: Wikimedia Commons / Veres Ferenc)

Jókaival már korábban is találkozhattunk a kötetben: itt szónokként köszön ránk.

Vannak, akik elragadják, felvilágosítják, megnevettetik, elálmosítják, hazakergetik a tisztelt Házat. Jókai megpezsgőzteti.

(83–84. oldal)

Bartha Miklóssal egy korábbi sorozatunk kapcsán már találkozhattunk – és még fogunk is a későbbiekben, egy újabb sorozatunkban:

A függetlenségi párton egyike a legékesebb szónokoknak Bartha Miklós: de megtetszik beszédjein, hogy otthon vannak megkomponálva [...].

(90. oldal)

A karcolatíró Mikszáth azért rendesen odamond a tipikus szónokok tipikus beszédei hallatán is:

A mi szónokaink majdnem olyan egyformák, mint a kínaiak. A kínaiak azért, mert a szemöldjeiket borotválják; orátoraink azért, mert bizonyos kinyomkodott sablon van már a beszédekre, ami olyan, mint a pléhforma, amelyben a kuglófot sütik. Ha valakinek mondanivalója van, hát beteszi ebbe az örök formába.

A beszédek kilenc nyolcada a következő alkatelemből áll: a szónok abból vesz hat unciát (még jó aki unciákban dolgozik), ami a pártja jelszavaiból ráragadt, három unciát abból, amit olvasott és végre csak egy unciát abból, amit ő maga kigondolt. Ezért egyformák többé-kevésbé a parlamenti orációk.

(94–95. oldal)

A nagy idők nagy embereket kívánnak, a kevésbé nagyok pedig kevésbé nagyokat. Ez jellemzi Mikszáth szemében a szónoklatok gyengülését is: egy szónoklat megtartásához már nem is kell sok...

Sikk lett az „előttem szóló”-val foglalkozni. […]

Azelőtt eszmék kellettek a szónokoknak – most csak „előtte szólók” kellenek.

(97. oldal)

S hogy ne legyenek illúzióink afelől sem, hogy a nem kívánatos szónoklatokra milyen csapás vár, elég, ha elolvassuk Mikszáth anekdotáját a házelnök egy megszólamlásáról:

[Ghyczy Kálmán házelnök] ültette le egyszer Csernátonyt is azzal a figyelmeztetéssel:

– Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.

(96. oldal)

Rendalapú országgyűlést! – mondhatnánk Mikszáthtal: már azt is eleve ki kell gyomlálni a parlament textúrájából, amit a képviselő oda nem illő módon mondani akar. Elvégre nem azért képviselő az ember, hogy a házszabállyal ellenkező dolgokat akarjon mondani: hova lenne így a világ...

De az igazi profanizáció nem is a házelnöki székben ül... Kibújik a szög a zsákból a parlament életéről karcolatokban megnyilvánuló újságíró (ön)kritikus írásából: a sajtó tehet itt mindenről!

A naiv idők letűntek örökre, a tekintélyek lehanyatlottak a régi tekintetes urakkal. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett.

Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álmatlanul töltötték éjeiket és sírtak a haza sorsa fölött. Az aranyozott köd szétfoszlott. A frázisok elvesztették erejöket. A képviselőség apródonként puszta mesterséggé vált.

Magok a képviselők egy része is gyári módon állíttatik elő. Részben kreatúrák, részben ambulánsok.

Hajdan a közbizalom keresett fel némely férfiakat, ma bizonyos férfiak indulnak el magoknak közbizalmat keresni. (Ez pedig nagy különbség.)

(118–119. oldal)

S hogy a 19. század végén, két évtizeddel a kiegyezés után Mikszáth hogyan is látta a parlamentarizmus, a parlament és pártjainak helyzetét igazán tömören összefoglalva? Álljon itt erről egy utolsó idézet:

Mondják, hogy a mostani pártállások mellett nem képzelhető egészséges parlamenti élet. Az organizmusban nincs pezsgés, elevenség. Stagnál a parlament, mint a holt víz. Nincsenek pártok, melyek fölváltják egymást a kormányzásban. A balközép is csak úgy juthatott kormányra, hogy kormánypártivá lett.

(134. oldal)

Enyhe megfogalmazás, máig szóló érvénnyel. Ide s tova 130 év távolából Mikszáth olyan elevenként hat parlamenti karcolataival, hogy az általa megrajzolt figurák és jelenségek akár ma is testet ölthetnének a magyar parlamentarizmus új falai között.

Felhasznált irodalom

Mikszáth Kálmán: A Tisztelt Ház. Jankó János rajzaival. Noran Kiadó 2004 Kft., Budapest, 2010.