Miklós nevű olvasónk kérdése első olvasásra a „precíz” és kevésbé „precíz” megfogalmazásokra vonatkozik. Valójában nem a „precizitás” forog kockán – de akkor micsoda?

A mondat: „Egy napon 6 olyan betörés van, ahol nem találnak nyomot”. Nyilvánvaló és precíz jelentése: az összes betörés közül 6 olyan van, ahol nem találnak nyomot. Azon vitatkoztunk társaságban, hogy létezhet-e egy olyan (kevésbé precíz) jelentés is, hogy egy napon összesen 6 betörés van, amelyek ráadásul olyanok, hogy ott nem találnak nyomot.

A rövid válaszom az, hogy nem, ennek a mondatnak szerintem nincsen ilyen „kevésbé precíz” értelmezése. A hosszabb válaszhoz egy kicsit elemeznem kell Miklós példamondatát.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A mondat minket érdeklő része egy vonatkozó mellékmondat: ahol nem találnak nyomot, meg persze az a mondatrész, amire vonatkozik, amit „módosít”: hat (olyan) betörés. Az olyan szót azért tettem zárójelbe, mert az egy bizonyos szempontból kétarcú: helyileg a módosított mondatrészben foglal helyet, de egyúttal igen szoros kapcsolatban áll a vonatkozó mellékmondattal is. A nyelvészek ezt a szót utalószónak nevezik, mert arra utal, hogy jelen van (vagy jelen lehetne) egy vonatkozó mellékmondat. Vigyázat!  Az utalószók (azt, akkor, olyan stb.) ugyanolyan alakúak, mint az ún. mutató névmások, és amikor a mondattani szerepük olyan, mint a mutató névmásoké, akkor nem érvényesül az a funkciójuk, hogy a vonatkozó mellékmondatot megszorító értelművé teszik!

Hogyan működnek a vonatkozó mellékmondatok? Amikor azt szeretnénk, hogy a hallgatóság elképzeljen egy dolgot (konkrét tárgyat vagy elvont entitást, mindegy), akkor annyi információt kell adnunk róla, hogy az elég legyen az azonosításához. Nyelvileg történhet ez egyetlen szerkezet segítségével is, például azt mondhatjuk, hogy a háromemeletes vörös téglás ház, amikor mondjuk öt épület közül ez a leírás csak az egyikre illik rá, viszont van közöttük háromemeletes nem vörös téglás, meg mondjuk vörös téglás kétemeletes is. De fel is bonthatjuk ezt a szerkezetet (és az élőbeszédben fel is szoktuk), úgy, hogy az információ egy részét vonatkozó mellékmondat segítségével fejezzük ki: az a vörös téglás ház, amelyiknek három emelete van, vagy akár az a ház, amelyik vörös téglás, és háromemeletes – meg még sok más lehetőség is a rendelkezésünkre áll. Mindezeknek a szerkezetüknek van egy alaptagjuk (a ház szó), aminek a tartalma szintén hozzájárul a jelölt azonosításához (hiszen a szóba jövő dolgok között lehet mondjuk egy torony is), az alaptag módosítói pedig (akár jelzők, akár egy vonatkozó mellékmondat, akár más) tovább szűkítik a jelöltek körét, hogy csak egyetlen lehetőség maradjon, és a hallgatóság ennek alapján azonosítani tudja azt az egyet.

Vörös téglás, ám nem háromemeletes ház
(Forrás: Wikimedia Commons / Андрэй Дзмiтрыеў / CC BY-SA 3.0)

Talán az olvasó már az eddigi példákon is észrevette, hogy a helyzet nem mindig ilyen egyszerű: A háromemeletes vörös téglás ház kifejezést például olyankor is használhatjuk, amikor nincs szükség mindkét jelzőre ahhoz, hogy a hallgatóság eltalálja vagy elképzelje, hogy miről beszéljünk. Lehet, hogy csak egy háromemeletes ház van a láthatáron, ezért tulajdonképpen felesleges a beszélőnek még azt is hozzátennie, hogy vörös téglás házra gondol. Vagyis a jelző (vagy más módosító) nem mindig szűkíti le a lehetőségek körét, olyan eset is van, amikor az egyértelmű azonosításhoz nincs rá szükség, a beszélő egyszerűen csak többletinformációt közöl vele, a jobb elképzelhetőség érdekében vagy más célból. Különösen igaz ez olyankor, amikor a megszólítottaknak nem egy általuk ismert választékból kell kiválasztaniuk, hogy mire gondolt a beszélő, például amikor határozatlan szerkezettel történik a leírás: egy háromemeletes vörös téglás ház. A jelzők persze ilyenkor is szűkítik a lehetőségek körét, hogy mit képzeljünk el, de nem azért, hogy más kézenfekvő lehetőségeket kizárjanak.

A nyelvészek nevet is adtak a módosítók két fajtájának, vagyis azoknak, amelyek arra szolgálnak, hogy leszűkítéssel járuljanak hozzá az azonosíthatósághoz (ezek a megszorító – restriktív, korlátozó, kijelölő – módosítók), és azoknak, amelyek „csak” pluszinformációt adnak hozzá az alaptag tartalmához, de nem abból a célból, hogy az azonosíthatóságot segítsék (ezek a nem megszorító – depiktív, nem korlátozó, minősítő – módosítók). Nem mindig van nyelvtani velejárója annak, hogy megszorító-e egy módosító, vagy nem. Például a háromemeletes meg a vörös téglás jelző a fenti példában bármelyik lehet. Máskor meg nincs is nagyon értelme ennek a megkülönböztetésnek, például a már említett határozatlan szerkezetek esetén, amikor nincs szó azonosításról, vagyis a hallgatóságnak nem kell eltalálnia, hogy mire gondolt a beszélő. Ilyenkor mindegy, hogy formailag megszorító vagy nem megszorító módosítót használ-e a beszélő, semmiképpen sem lesz megszorító értelmezése.

Megszorítás (Lea Vivot szobra)
(Forrás: Wikimedia Commons / Miaow Miaow)

Nemcsak a határozatlan szerkezetek esetében tapasztaljuk azt, hogy a megszorító és a nem megszorító módosítás különbsége üressé válik. Például olyankor, amikor a módosított szerkezet alaptagja nagyon üres, tartalmatlan, a módosítót mindig megszorítónak kell értelmeznünk, mert nélküle képtelenség lenne azonosítani, hogy mire gondolt a beszélő: Elmentünk a helyre, ahol gyerekkoromban nyaralni szoktam. De a fordítottja is előfordul, például amikor a módosított szerkezet egy teljes állítást fejez ki, amin nincs mit megszorítani: Lekövezték az egész iskolaudvart, ami minden szülőt felháborított. Ilyenkor a módosító (a vonatkozó mellékmondat) nyilvánvalóan csak nem megszorító értelmű lehet.

A nem megszorító módosítók természetük szerint olyanok, mintha a beszélő egy plusz állítást tenne arról a dologról, amiről beszél, és ezt akár mellérendelt mondattal is kifejezhetné: Lekövezték az egész iskolaudvart. Ez minden szülőt felháborított. Vagy: Ott állt egy háromemeletes ház. Vörös téglás volt. Ezért nagyon jó Miklós meglátása, amivel a kérdését kiegészíti:

Tehát a kérdés valami olyasmi, hogy ez az alárendelt szerkezetű mondat funkcionálhat-e mellérendeltként is?

Igen, ez a kérdés. Hogy a hat olyan betörés van, ahol nem találnak nyomot szerkezetben a vonatkozó mellékmondat lehet-e nem megszorító értelmű, vagy pedig csak megszorító lehet. A rövid válaszom azért volt nem, mert a magyarban az utalószó (itt: olyan) jelenléte egyértelműen a megszorító értelmezéssel jár együtt. Tekintsük a következő két példát:

A mondatok alatt a lehetséges értelmezések az én anyanyelvi intuíciómat fejezik ki, és eszerint a (2) mondatban levő szerkezet, amelyikben utalószó is szerepel, csak megszorító értelemben használatos.

Az utalószó használata tehát jó recept arra, hogy megszorító legyen a vonatkozó mellékmondatunk értelmezése. De vajon van-e receptünk arra, hogy ne legyen megszorító értelmű a vonatkozó mellékmondat? Azt hiszem, csak a hangzó beszéd esetére tudok receptet, írásban nehéz érzékeltetni a különbséget (mert a mi sokat szidott helyesírásunk minden esetben megköveteli a vessző használatát a vonatkozó mellékmondat előtt). Ha úgy akarjuk kiejteni a fenti (1) mondatot, hogy világos legyen: csak egyféle süti volt, akkor a főmondat végén (sütiből) felfelé kell irányítanunk a beszéd dallamát, és nem árt, ha utána egy kis szünetet is tartunk. (Ha én írnám a magyar helyesírást, akkor csak ilyenkor javasolnám a vessző használatát.) Vagyis olyasformán kell kiejtenünk a főmondatot, mintha utána egy mellérendelt tagmondat következne (mondjuk és kötőszóval bevezetve) – ez megint Miklóst igazolja: ha a vonatkozó mellékmondat nem megszorító értelmű, akkor általában még a mondat dallama és a prozódiája is a mellérendelésre emlékeztet.