Az utóbbi két év minden felsőoktatási intézmény számára részben arról szól, hogy minden egyes diákért meg kell küzdeni. Míg az állami intézmények a hallgatók után kapott fejpénz miatt érdekeltek abban, minél többen jelentkezzenek hozzájuk, és minél több új hallgatót tudjanak felvenni, addig a magánintézmények ténylegesen a fennmaradásukért küzdenek. A felvételi ponthatárok nyilvánosságra kerülése után éppen most zajlanak a pótfelvételik, a pótjelentkezések.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A legtöbb intézmény még ma is a színvonalas képzést állítja előtérbe: ennek elsődleges része a jó szakemberekből, kiváló tudósokból (!) álló oktatói gárda. Jól tükrözi ez azt a szemléletet, hogy az iskola a tudást átadja, a hallgatónak csak be kell fogadnia azt. Ehhez képest – furcsa módon – még ma is csak másodlagos hangsúly van az iskola technikai fölszereltségén.

A felsőoktatási intézmények reklámjaiban egyre inkább feltűnnek az oktatás színvonalán kívüli más szempontok is. Az egyik természetesen az anyagiakra vonatkozik: vannak intézmények, amelyek átvállalják a felvételi eljárás költségeit, vagy amelyek kötelezik magukat arra, hogy az első félévben (!) nem emelik a tandíjat, és olyanok is vannak, amelyek az ingyenes oktatási segédletekkel érvelnek.

Azt már kevesebben hangsúlyozzák, hogy a képzés milyen jellegű: gyakorlati-e, és hogy a három év alatt megszerezhető diplomával a fiatal milyen esélyekkel tud majd elhelyezkedni. Ha híres emberek kerülnek a felsőoktatási intézmények reklámjaiba, azok általában nem azért híresek, mert a az adott iskolában valami különlegeset tettek vagy tanultak. A tavalyi pótfelvételi időszakban már javában zajlott a londoni olimpia. Ekkor az intézmények a hozzájuk járó érmesekkel vagy éremesélyesekkel öregbítették hírnevüket.

Idén azonban nincs olimpia: a legtöbb reklám a fenti szempontok közül válogat, amikor a fiatalokat próbálja megszólítani. A fókuszba legtöbbször az ár-érték arány kerül: „ennyi pénzért megéri hozzánk járni”. Érdekes, hogy a legtöbb reklám a fiatalokat (18-20 éveseket) szólítja meg, ugyanakkor úgy érvel, mintha a szülői korosztályt akarná meggyőzni. És végső soron erről is van szó: a szülőket kell meggyőzni arról, hogy mit érdemes kifizetniük.

Szólj anyádéknak!
(Forrás: Facebook)

Legjobb bizonyítéka annak, hogy a felsőoktatási intézmények reklámjai – legalábbis részben – a szülőknek szólnak, az egyik budapesti főiskola reklámszlogenje, amely így szól: „Szólj anyádéknak!” – Mit üzen ez a – cinikus vagy ártatlan – szlogen?

Elsősorban azt, hogy a magánintézmények tandíjait természetesen – Diákhitel2 ide vagy oda – elsősorban a szülők finanszírozzák. Tehát őket kell meggyőzni arról, hogy ár-érték arányban megéri ebbe az iskolába fektetniük a pénzüket. A szlogennek megfelelően persze a kampány kiemelt témái is elsősorban az anyagiakat helyezik előtérbe. Ugyanakkor látszólag a leendő hallgatókat szólítja meg a reklám. Az igazán érdekes azonban nem ez, hanem hogy milyen képet fest ez a két szó a megszólított két generációról.

A „Szólj anyádéknak!”-jelenség, ha jobban belegondolunk, mind a leendő hallgatókról, mind pedig a szüleikről meglehetősen lesújtó képet fest. A fiatal azért válik általa nevetségessé, mert fel sem merül, hogy magának képes lenne kifizetni „a legolcsóbb tandíjat”, hogy mindenképp a szülői támogatás szükséges ahhoz, hogy jelentkezni tudjon ebbe az intézménybe. Persze ez azt is mutatja, hogy a fiatal felnőtt korosztály gyakorlatilag szülői gyámság alatt él. A szülők pedig azért válnak nevetség tárgyává a reklám sugalmazta kép által, mert úgy tűnik, hogy a szülő kizárólag azt nézi, hol kell a legkevesebbet fizetni, amikor az érettségivel rendelkező gyermekét még be akarja dugni pár évre valahova.

Persze a reklám befogadásakor mindez valószínűleg nem fut át az érintettek agyán. A szlogen jól megjegyezhető, és ami még fontosabb: elüt a többi felsőoktatási intézmény szlogenjeitől. Kíváncsiak vagyunk, mennyire eredményes vele az iskola kampánya.