Érdemes már az elején leszögezni: nem szeretnénk a mostani tizennyolc éves, továbbtanulni vágyó fiatalok helyében lenni. Az új felsőoktatási törvény, a keretszámok körüli bonyodalmak, a hallgatói szerződések kérdése egyenként is elegendő lenne ahhoz, hogy eltántorítson valakit attól, hogy belevágjon a hazai felsőoktatás szép új világába. Az egyik fő kérdés persze az, hogy most miért és mennyit kell fizetni. Ezzel kapcsolatos érdekesség idén, hogy a leendő hallgatókat hogyan, milyen ajánlatokkal próbálják bevonzani azok a felsőoktatási intézmények, amelyek eddig nem tudták feltölteni létszámkereteiket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Tudjuk, hogy az állam hány úgynevezett állami ösztöndíjas helyet finanszíroz, illetve, hogy hány úgynevezett részösztöndíjas hely van intézményenként, illetve szakonként. Az utolsó lehetőség arra, hogy valaki felvételt nyerhessen felsőoktatási intézménybe az idén, a pótfelvételi eljárás, amelynek a határideje augusztus 10-én, pénteken járt le.

Mindenki tapasztalhatta, hogy a kisebb, magánkézben levő, főleg alapképzéseket kínáló felsőoktatási intézmények (főiskolák) milyen marketinggel vágtak neki neki az új kihívásoknak: egyesek megígérték, hogy nem emelik a tandíjat, mások átvállalták a diákhitel-ügyintézést, mások kifizették leendő hallgatóik helyett a pótfelvételi eljárás költségét. Az új felsőoktatási törvény érvénybe léptével ugyanis ők valóban vesztettek: létszámkereteik töredékét tudták csupán feltölteni. És persze volt olyan intézmény is, amelyik bele sem mert vágni ebbe az új versenybe, hanem már a tavasz folyamán bejelentette megszűnését (illetve beolvadt egy másik intézménybe).

A kulcsszó persze a verseny: az intézményeknek versengeniük, harcolniuk kell a hallgatókért – méghozzá jobban, mint valaha. Ennek a piaci versenyfutásnak pedig pozitív következményei is lehetnek. Józanul gondolkodva: lesz sok olyan hallgató, aki azt az intézményt fogja inkább választani, amely ár-érték arányban a legjobb, azaz az árához mérten megfelelően jó szolgáltatást nyújt (színvonalas oktatást, felszerelt könyvtárat és tantermeket, jó minőségű taneszközöket stb.) . Lesznek persze sokan olyanok is, akik mindenképpen a legolcsóbb helyet akarják választani, azaz a minőséget nem, csak az árat fogják megnézni. És lesznek persze olyan hallgatók is, akik elsősorban a szolgáltatás minőségét fogják nézni, és a költségek kevéssé lesznek fontosak számukra.

Fontos, hogy milyen a mezőny
(Forrás: Wikimedia Commons)

Elvileg persze így lenne, de nem szabad elfeledkeznünk két tényezőről, ami belerondít ebbe a képbe. Az egyik tényező a leendő hallgatók informáltsága. Felvetődik a kérdés, hogy mennyire tudja egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiatal megállapítani, hol kap valóban megfelelő szolgáltatást. Természetesen sok minden árulkodó lehet: a tanári gárda összetétele, a jelenlegi, illetve a már végzett hallgatók véleménye (például a Markmyprofessor oldalon vagy másutt), az elhelyezkedési statisztikák, a kurzuskínálat, felsőoktatási rangsorok stb. De sajnos az összehasonlítás esetleges marad.

A másik tényező pedig, ami belerondít a versenybe, az, hogy nincs is igazi verseny. Ugyanis a „minőséget választók” már elmentek külföldre tanulni, bekerültek az állami ösztöndíjas helyekre, akik oda nem, azok az állami intézmények részösztöndíjas helyeire. A küzdelem – paradox módon – azokért folyik, akik ezekre a helyekre nem nyertek felvételt, azaz azokért, akik átlagosan a leggyengébbek a továbbtanulni vágyók közül.

Mit takar az egyenruha?
(Forrás: Wikimedia Commons / Spaicecowboi / CC BY-SA 3.0)

Nem csoda tehát, ha a létszámkereteiket feltölteni kívánó intézmények nem elsősorban a minőségi szempontokat hangsúlyozzák. Az elmúlt hetek reklámjai nagyjából két vonalon népszerűsítették az intézményeket. Az egyik az volt – szezonális ártalom –, hogy melyik híres olimpikon jár vagy végzett az adott intézményben. Így megtudhattuk, hogy az olimpiai bronzérmes Csernoviczki Éva a Zsigmond Király Főiskolára, Jakabos Zsuzsanna úszó a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolára jár, Gyurta Dániel pedig a Budapesti Kommunikációs Főiskola diákja.

A másik vonal pedig az volt, hogy milyen anyagi kedvezményeket biztosítanak az intézmények a leendő hallgatók számára. A Zsigmond Király Főiskola már tavasz óta hirdeti, hogy a 2012-es naptári évben nem emeli meg a tandíjat (értsd: az első félévi tandíj összege tudható), ezen kívül intézményi ösztöndíjrendszert alakított ki a hallgatók számára: ennek keretében a jól teljesítő, illetve a szorgalmas hallgatókat illetik meg kedvezmények. Az Edutus Főiskolán az úgynevezett Pegazus Program keretében a hallgató saját munkájával válthatja meg, dolgozhatja le oktatásának költségeit. A Gábor Dénes Főiskolára jelentkezők esetben az iskola átvállalta a pótfelvételi eljárás költségét (5000 forint) és a diákhitel-ügyintézést. A Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán a tandíjat lehet kamatmenetesen havi részletekben is fizetni. De a többi intézmény is különböző anyagi (ösztöndíj) támogatásokat biztosít hallgatóinak.

Az anyagi támogatás persze szükséges, és jó, ha az intézmények ki tudják ezt gazdálkodni. Remélhetőleg jövőre a megmaradó intézmények már arra is több energiát fordítanak majd, hogy képzéseik valódi előnyeit és értékeit kidomborítsák. Addig ugyanis, amíg a „Nálunk igazán értékes diplomát szerezhetsz!” és a „Nálunk kiváló szakemberektől tanulhatsz!” szlogenjein nem lépnek túl, valós képet nem fognak kapni a diákok arról, hogy valójában milyen minőségű az oktatás az adott intézményben. Holott ez a jövőben igen nagy szerepet játszhat, ugyanis talán egyre több hallgatót rettent majd el az állami ösztöndíjtól az, hogy az sincs ingyen, ugyanis a hallgató szerződést alá kell hozzá írni.