A cikkből – s ez nagyjából helyénvaló, hogy a SZÍV igéből származtatható: „...’szivacs’ jelentésben bukkant fel...(de később) már a mai..., sőt, ’szívókút, illetve... szivattyú’ jelentésben. ...szintén a 16. században előfordul a ’félkörív, boltív...is.”

Az S/Sz eredetileg sok nyelvben nem vált szét két hangra, pl. a héberben csak később, s a finnben pedig máig sem. Így a finn S kiejtése egy selypes Sz.

A finn szieni = szivacs, szateenkári = szivárvány (eső-körív). Megjegyzés: a finn sata=száz eredete (T/D hangváltozás): sade-vesi = eső-víz. A finn és a szanszkrit! „sata” tehát azt jelenti, hogy olyan sok, mint az ESŐ.

A héber szivi=rost, rostos (a szív, szivacs, szivárog), szvach = bozót (szövedék), szvár=köteg (szivar, szivár-uáni: kötegszerű), szóva=bőség (Száva folyó), szviut = kielégített-, jóllakottság (szivató, szivattyú – s a fogalom ősi eredete a szopás). A kisütő napban megjelenő szín-köteg "felszívja" az esőt.

Honnan mégis az ív, boltozat jelentés? A finn kári = kör – ez azonban nem SzV gyök. A héberben ezzel IS (az ív-vel is: ivá = elferdít), a KR-rel is, és az SzV-vel is van „ívelés”: szovev, szivev = forgat, forgatta. A magyar szivár-vány tehát (nyilván nem pont a héberből, de) a délvidékről ered.

A hébernek az összehasonlító gyöknyelvészetben csak azért van kulcsszerepe, mert a legrégibb (4 ezer éves) nyelv. Már minden közismert mássalhangzót tartalmazó - ma is élő - a gyökrendszere által levédett, vagyis min. 2 ezer éve írásbeliség által is bizonyítottan - alig változó nyelv.

Spanyolul "arcoíris" helyesen (többes száma változatlan), de elfogadott az eredeti, "arco iris" (tsz: arcos iris) formában is.

Néprajzi lexikon: Duga: a hegyi patakok elgátolásával gyakorolt rekesztőhalászati mód. Az anyamederből kiinduló mellékmedret ásnak, majd gátat emelve az új mederbe terelik a vizet. Ha az elgátolt régi mederben elfogy a víz, a vergődő halak puszta kézzel megfoghatók. A zsákmány felszedése után az ásott medret gátolják el, s szedik fel a víz nélkül maradt halakat. A dugászást a Székelyföldről részletesen ismerjük (duga), de szórványosan az ország más vidékén is alkalmazták a víz elvezetésének hasonló módját, hogy a szárazra kerülő halakat kézzel megfoghassák. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Bátky Zsigmond: Egy-két szó a duga halászómód kaukázusi és magyar analógiájához (Ethn., 1905).

A héber DAG = hal, dug = halászik, dagig = halacska, digdug = csiklandozás. A degeszre tömött, az digidag. Dágvány, dagonya (sáros víz, tócsa), Dég (halászfalu).

A dugába tehát a halak dőltek - vesztükre.

Nem kell elképzelni nazális vesztést (amire semmi bizonyíték nincs, csak "lehetséges" - ha nincs jobb ötlet. Főleg nem azt, hogy "másodszor is átvettük a szlávból". A DONGA más szó. Az dong (mint a méhek).

@Galván Tivadar: Eredetileg szintén a hordó dőlt a saját dugájába,, nem a kádár (értsd az összeszáradás miatt saját magától dőlnek be a dongák a hordó belsejébe). Aztán a "saját maga alatt vágja a fát", a "saját maga ásta vermem esik" stb. mondás hatására változhatott meg a szólás referenciapontja a hordóról a kádárra.

@LvT: Ez fenemód tanulságos vót, köszönöm! Most csak egy momentumot ragadnék ki: az, hogy dugába dől, az világos. De hogy lesz ebből "a saját dugájába dől"?

@Arkadiusz Karski: >> Lehet, hogy a magyar "tócsa" szónak van ehhez köze? <<

Nincs. Viszont a magyar <donga> és a <duga> (amely a <dugába dől> kifejezésben szerepel) szavaknak van közük az említetted sziléziai <dynga> és <danga> szavaknak. Ennek szláv megfelelői pl. orosz <дуга> (duga) ’ív; faív (ív alakú faalkatrész pl. járomban)’, szerb-horvát <duga> ’(hordó-) donga; szivárvány’, szlovák <dúha> ’szivárvány; donga (deszka)’. Ide tartozik a lengyel <dęga> szó is, amelynek mai jelentése ’ólajtót záró keresztrúd’, vö. sjp.pwn.pl/doroszewski/dega;5420695.html , de az etimológiai szótárak szerint volt (ill. nyelvjárásokban van) ’szivárvány’ jelentése is. Az e mögött álló késői ősszláv <dǫga> ’donga, faív (járomban)’ szót a X. sz. előtt átvette a magyar, abból lett a magyar <donga>, majd később újból átvették, amikor már a nazális magánhangzó kikopott a szlávból (a lengyel kivételével), ez lett a <duga>. — NB. Az ’ív’ → ’szivárvány’ hasonlóságon alapuló jelentésbővülés.

Ha az ószláv <tǫča> ’eső, zápor; hó’, orosz <туча> (tucsa) ’sűrű felhő; gomoly’, lengyel <tęcza> ’szivárvány’, kasub <tąč(a)> ’futó eső, záporeső; esőfelhő’ szó a magyarba került volna, akkor <*toncsa> vagy <*tucsa> alakú lenne. Ezzen szemben a magyar <tócsa>, csakúgy mint a <tóka> a <tó> ’állóvíz’ szó kicsinyítő képzős származéka. (A régi <-csa> kicsinyítő képzőhöz vö. <Julcsa> ← <Júlia>, <szárcsa> ’fehér csőrű és homlokú vízimadár; fehér homlokú ló’ ← régi magyar <szár> ’világos színű, sárgás’).

A szláv <tǫča> szó <*tǫk-ja> alakú ősszláv szóképzésre megy vissza, ahol a <-ja> tulajdonságképző járult a <*tǫk-> ← korai ősszláv <*tank-> tőhöz. Ez utóbbi nem maradt fent a szlávban, de ismert a balti nyelvekből, pl. litván <tankus> ’sűrű, dús, tömör’ melléknév. A szláv szó tehát nem a „sok víz” jelentést tartalmazza, hanem a ’sűrű felhő’-t. Ebből lett a leánynyelvekben jelentéstapadással egyrészt az ilyen felhőzettel együtt járó csapadék (zápor, zivatar, jégeső, hóesés), másrészt a vele együtt járható időjárási tünemény (szivárvány). Vízállást sosem jelentett, így jelentéstanilag sem illik a magyar <tócsa> szóhoz.

A sziléziaiban, amelynek nincs egységes irodalmi változata, két forma versenyez: dynga és danga.

A lengyel egy másik szót használ a szivárványra: tęcza (ejtsd: TENCSA) , amely etimológiailag azonos az orosz туча (TUCSA) szóval, a közös elem bennük a "sok víz". Lehet, hogy a magyar "tócsa" szónak van ehhez köze?