@aphelion: Spanyol leszármazottaik: dios = isten, día = nap

Köszönöm a felvilágosítást! :D

P.S. az adjüs-nek meg inkább a francia adieu a közvetlen elődje, mint a spanyol adiós. De persze végső soron mindkettő a latinból származik.

@Galván Tivadar: A deum nem ugyanaz ám mint a diem ;) Előbbi istent jelent, utóbbi a napot. Spanyol leszármazottaik: dios = isten, día = nap.

(Amúgy érdekesség, hogy a dios-nak az első szótagján van a hangsúly, míg az adiós-nak a végén. Hogy miért, az engem is érdekelne...)

@mederi:

(A németek "csüsz" üdvözlete is a napkeltéhez köthető szerintem..)

Tschüss: < atschüs, alnm. adjüs, wohl < sp. adiós < lat. ad deum

Szerintem a "nem tudom a szó eredetét" túl gyakran "kenik" a "valószínűleg hangutánzó eredetű szó" kijelentésre..

A szív szó pl. úgy gondolom a szí-->szím-->szín változásokkal függhet össze.. Hogy milyen nyelvekben van ma is jelen, azt hiszem csupán a véletlen "szétszóródás" eredménye, hasonló lehet a gének "szétterjedéséhez"..

Ma úgy mondhatnám, hogy "aki a (szívével) lát, ugyanolyan színűnek látja a világot. Nem tesz hozzá, nem vesz el semmit".. Pedig bizony elvesz, különben fehérnek látná..

A "szű(l)/ szű(r)/ ->*szűm --> szüv(em)

(előjöhetett a "-v(e-)"! mint "kitöltő, bővítő szó) --->szűn(ve)/ szűn(ik)" a szín egyezést úgy vélem, a Nap lementéhez, a világ színeinek elszürküléséhez köthette..)..

A "szű"-->"szül/ szűr/ szűn(ik)" már talán egy későbbi változás eredménye, hiszen csak ott (volt) használható, ahol létezett az "ü/ ű" hang..

A magyarban még "fellelhető módon" követni lehet, ahogyan a "szű(v)" "újra?" szív alkot vett fel kettős jelentéssel..

A fentiek alapján jöhetett létre a "világosan megmondani/ -látni.." vagy pl. a "világos beszéd" kifejezések..

Ha szimatot kap egy kutya, úgy mint a szín esetén, már érzékelt olyan (összetevőjű) szagot korábban, mint amit felismert..

A "szím" az angolban ma "ugyanaz" jelentésű, a "szín" (mint későbbi fejlemény, a magyarban csak a látáshoz köthető.. A "szim(at)" talán "visszaadta" a szagláshoz (is) tartozását a "szím"-nek.. Később? már a formák és méretek összehasonlítása (és a fejlődéssel még sok minden más) összehasonlítása "porondra került"..

Szerintem ha unalmas is ez a fejtegetés, legalább nem olyan rövid, mint a "valószínűleg hangutánzó szó".. :)

Befordúltam a konyhára,

Rágyujtottam a …. šive-ra

sip῾í a k. of pipe: Mong. *sib-; Turk. *sīpek; Jpn. *simpai. PMong. *sib- 1 to perforate 2 tattooing needle, perforator 3 smoking pipe (1 протыкать 2 игла для татуировки, протыкания 3 курительная трубка):

WMong. sibe- 1, sibegür 2, sibsiɣür 3 (L 694, 695), sibsirɣa ‘l’extrémité d’une baguette de correction’; Kh. šive- 1, šivǖr 2, šivšǖr 3; Bur. šebšǖr; Ord. šive- 1; Mongr. śiśur ‘mèche de fouet’ (SM 401).

Kh., azaz Khalaj

@hun:

A hosszú szó sorozatban, amit hoztál, kevésbé látható az "este eltűnő (meghaló), majd reggel előtűnő, újra "megszülető" Nap és világ" szituációja, de nem rossz.. :)

@Krizsa:

A "szüd" mint "dél" a "süss (fel Nap.)/ süt (a Nap)" kifejezéseinhez köthető a késztetés-eredmény szópárral:

"szüszt/ szüd(t)"

*szüszt==szüssz!, süss!/ *süd(t)==szüd, süt

A szituáció szerintem egyértelmű:

Ha fenn északon legeltettek hosszú ideig tartó napos időszakokban az állattartók, a hidegebb, sokáig sötét, kellemetlen évszakban délre (dé= nap, dél= talán: süt) napsütötte (naps(z)ü(d)tödte) tájra vándoroltak az állataikkal...

Az állatok "szügy"-e (szüdj-e) alatt is szív (szű, szüve) dobog..

(A németek "csüsz" üdvözlete is a napkeltéhez köthető szerintem..)

-Felmerül sokszor, hogy túl sok nyelvünkben az "idegen" szó..

Talán érdemes elgondolkozni azon, hogy a Napnak hányféle (múltba vesző) eredetű szótöve található meg nyelvünkben.. Sokféle úgy gondolom. :)

@hun: Mehet Ozfordba is, de a szív (ige) az a héberben soev, a finnben süden. (Az S/Sz a finnben még ma sem vált szét S-re és Sz-re, a héberben meg két nyelvi réteg van, a régebbinél még nem vált szét, de aztán igen). A héber sziv, -i = rost-, os, a finn süü, sünen = rost, rostos. A rost meg szivogat, stb. Mondtam, hogy a finn valszeg közelebbi rokona a hébernek, mint a magyar. Már egyből veszem a finn szótárt, hátha ott is megvan - és megvan:-).

@mederi: ne má, tényleg

szünin megszűnni

szüvisz ősz

szüüj (telbszaan: szüüjer) enyészet

szüüjin enyészni, elenyészni

szüürin szűrni

szüürogh szűrő

szüüvin szívni, felszívni

szövid szöveg

szüm szem

sziin szín

szenü szenv

szer szerszám szerid szerv szeratum törvény

szomishi szomjas

szomri szomorú

szoon szönan szólni

szoören szórni

szorin szirin szarni

zoratin szorítani

szerin szerveződni szeridin megszerezni szerildin szerkeszteni

zurin szerezni

"keresztüldöfök a szíven a kést ... ebből nem következik az, hogy a szív egyik üteme a szívás, és hogy amúgy vérkeringés fenntartása a célja."

de azt h pumpál, azt látod. a verőérben a vér lüktet. és ami lükteti, annak szívnia is kell. (de ehhez már oxfordra kell menni, igaz?)

Eredetileg úgy tudom, hogy a szív szavunk "szű(v)" volt, ezért nem is lehet mély hangrendű a toldalékolása sem..:)

-A "szű(v) szűn(ik), szín(t) (láthatóan el)szí(v)" "mondat feltehető valamikori alakja szerintem:

szűv szűn, szív szín=jelentése: ha a szív megszűnik dobogni, az illető színe "elszívódik", megszűnik..

Folyamatosan: :))

szű(v) szűn

szí(v) szín

(Tovább "szőve":

szém (olyan mint a..) szén

szám szán

szóm szón.

Halotti beszéd lehetett ez is, csak jóval régebbi..:):)

A szivar magyaráztatait köszönöm. Ezek alapján lehet azt állítani higy a szivar szónak kettős eredete van? Egyrészt azért lett szivar, mert szívjuk, másrészt azért mert hasonlít a német Zigarre szóhoz?

Egyáltalán értelmes az az állítás, hogy egy szónak kettős eredete van?

Ha a szív (szerv), valahogy valóban a szív igéhez kapcsolódna, akkor inkább szívó lenne a neve. pl. folyik, de a főnév: folyó. amelyik növény kúszik, az kúszónövény.ami repül az repülő. Ezért az gondolom, hogy ami szív, az szívó lenne és nem szív.

@Xebulon: Szerintem az ősi ugorok vadásztak eleget hogy néha lássanak mozgó (dobogó) szívet, mégha nem is emberét, elejtett állatot szinte.

Hozzáteszem, hogy kb. 500 éve tudjuk, hogy mi az a vérkeringés és mire való a szív, és hogyan működik. Bár egyes elméletek szerint az arabok már korábban tudták - kb. XIII századtól... De ezek az elméletek messze vannak az ős ugorok kb. 10.000 éves nyelvi történelméhez képest...

Nyilván már az ősi ugorok is tudták, hogy ha keresztüldöfök a szíven a kést, akkor meghal az állat vagy ember, de ebből nem következik az, hogy a szív egyik üteme a szívás, és hogy amúgy vérkeringés fenntartása a célja.

@El Vaquero: „a δ-ről nem csak azt vélik tudni, hogy nem denti-alveoláris, nem dentális, hanem egyenesen interdentális, és még véletlenül sem approximáns, hanem réshang. Ilyen precizitással még mai nyelveket sem írnak le mindig, főleg, hogy beszélőnként, nyelvjárásonként is ingadozhat.” Aki ennek tudatában van, az azt is értheti, hogy ezek a leírások hozzávetőlegesek, nem pedig pontos fonetikai leírásként értendők. Egyébként hogy borzoljam az idegeidet, éppen a δ fonéma erősen vitatott, és újabban egyre inkább arra hajlanak, hogy helyette zöngés alveoláris laterális frikatívát rekonstruáljanak. Na és igazán akkor fogsz megrémülni, amikor azt is elárulom, hogy ennek az uralisztikában mi a bevett jele: ʌ.

„Az már reálisabb, hogy az ɜ-ről fingjuk sincs, látom, ott elfogyott az önbizalom, és megállt a tudomány.” Alapjában ennek egyszerű oka van: ezt a jelet különösen tővégi magánhangzók esetében használják. Ezek igen gyakran lekoptak, illetve olyan nem szabályos változások mentek végbe a leánynyelvekben, hogy értéke nem egyértelműen megállapítható. Alapjában véve amúgy is csak kétféle lehet: alsó nyelvállású (a vagy ä, a szó hangrendjétől függően), illetve nem alsó nyelvállású (egyes rekonstrukciók szerint e, mások szerint i, ill. i vagy ennek a veláris párja, a szó hangrendjétől függően). Szóval arról szó sincs, hogy bármilyen magánhangzó lehetett volna...