Sorozatunk legutóbbi részében bemutattunk egy meglehetősen bonyolult és sok szervezést igénylő, de együttműködésre épülő tanítási-tanulási technikát, amely az érvelési képesség fejlesztésére szolgál. Ez volt a disputa elnevezésű technika. Akkor ugyan felhívtuk tanárolvasóink figyelmét, hogy a viták megszervezése nagyobb osztálylétszám esetén még nehezebb feladat, mégis mindenkit biztattunk arra, hogy próbálja ki. De mit tegyünk, ha diákjaink már unják a disputázást? Kétségbeesnünk nem kell: van más technika is az érvelési képesség fejlesztésére.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A vitázást fejlesztő technikák sok mindenben hasonlítanak egymásra. Mindegyiknek az alapja az, hogy kell találnunk egy olyan vitás kérdést, amelyről kialakíthatóak, megfogalmazhatóak ellentétes, kellően szemben álló álláspontok. Abban azonban már különbözhetnek a technikák, hogy kizárólag kétféle, szélsőséges álláspontot várunk (ahogy a disputában) vagy akár többféle, egymást nem teljesen kizárót (ahogy az alább bemutatandó technika esetén). Szintén közös a legtöbb technikában az, hogy az érvek összegyűjtése és elrendezése elő kell, hogy készítse magát a vitatkozást. Az azonban már eltérő lehet, hogy az érveket megadott anyagok feldolgozása előzi meg, csoportos munka eredménye vagy saját kútfőből várjuk-e. Végül vannak kifejezetten szigorúan szabályozott viták (ilyen a disputa is), és vannak spontánabbul alakulók is. Lássuk, milyen lehetőségeink vannak!

Jobb, a mindenki a sarkára áll!
(Forrás: Wikimedia Commons / Wolfgang Sauber / GNU-FDL 1.2 )

A disputa kötöttségeitől talán a legtávolabb a sarkok elnevezésű módszer áll. Nem, ez nem arról szól, hogy a diákokat sarokba kell állítani. Épp ellenkezőleg: ők maguk önként vonulnak be a sarokba, de nem bármelyikbe! A sarkok ugyanis álláspontokat jelképeznek majd a vita során, és kik-ki azzal jelzi, hogy melyik állásponttal ért egyet egy adott vitás témával kapcsolatban, hogy a teremnek melyik sarkát foglalja el.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy legfeljebb négy különböző álláspont lehetséges. A sarok természetesen szimbolikusan értendő: egy téglalap alapú tanteremnek lehet akár hat sarka is – legalábbis magyarórán... A választott álláspontjuk mellett először egyénileg gyűjtenek érveket a tanulók. Majd mindenki ahhoz a sarokhoz helyezkedik, amelynek az álláspontjával a leginkább egyetért. Az így létrejött csoportok pedig egyeztetik érveiket, és újabbakat gyűjtenek a saját álláspontjuk mellett.

Ha a csoportok elkészültek az érvgyűjtéssel, kezdődhet a vita. Először minden saroknak egy-egy választott szóvivője elmondja a maga vitaindítóját. Ha minden vitaindító elhangzott, a csoportok többi tagjai is megszólalnak: érvelnek saját álláspontjuk mellett, a többieket cáfolva.

Ha a vita során valaki úgy érzi, hogy meggyőző érvet hallott, amire nem tud ellenérvet, helyváltoztatásával jelzi, hogy megváltoztatta álláspontját: átáll a másik sarokba. Ilyenkor minden esetben indokolnia kell, miért változtatott: mi győzte meg, mi volt a döntő érv. Ebben az esetben az eredeti csoportja megpróbálhat érvekkel reagálni, és visszacsábítani őt a sarokba. A vita zárásaként pedig minden tanuló önállóan leírja saját véleményét és a számára legfontosabb érveket.

Véresen komoly
(Forrás: Wikimedia Commons / Tibor Végh / CC BY 3.0)

Látható, hogy a sarkok technika igen mozgalmas: gyorsabb, kevésbé tervezett, nem annyira kötött, mint a disputa. Ebben is szerepe van az előzetes készülésnek, de legalább akkora szerep jut a spontán jó ötleteknek és a kreativitásnak is. A jó, hatékony érveléshez szükség van mind az írásbeli készségekre (érvek kikeresése, összegyűjtése, lejegyzése, elrendezése, vitaindító felépítése, vitazáró értékelés megfogalmazása), mind pedig szóbeliekre (vitaindító elmondása, hozzászólások, reakciók). Egy sarkok típusú vita időigénye a téma bonyolultságától is függ, minden esetre semmiképp nem olyan hosszú, mint a disputa. Sarkok technikával elképzelhető már ismert téma megvitatása, de új témákat is elő lehet vele készíteni.

További olvasnivaló

Pethőné Nagy Csilla (2007): Módszertani kézikönyv. Korona Kiadó, Budapest