Nemrégiben az MTI hírt tett közzé a diákolimpikonok országházi kitüntetéséről. Ebben szerepelt az alábbi mondat:

Beszédében a miniszterelnök kiemelte, a nemzetközi diákolimpiákon elért magyar sikerek azt bizonyítják, hogy a sokszor lesajnált magyar oktatási rendszer még mindig képes lépést tartani a világ élvonalával.

De vajon igaza van-e Orbán Viktornak?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Abban kétségtelenül igaza van, hogy ezek a sikerek is azt bizonyítják: a magyar iskolák egy részében bizonyosan fel tudják karolni a tehetségeket, a tehetséggondozás viszonylag hatékonyan működik. Csakhogy ez önmagában nem bizonyítja azt, hogy a rendszer mindenhol hatékony – nem tudjuk, hány tehetség veszik el.

A másik probléma a kijelentéssel, hogy amikor a magyar oktatásügyet „lesajnálják”, nem a tehetséggondozással, hanem a „mezőny” másik végével kapcsolatban szoktak kritikát megfogalmazni: a magyar oktatási rendszer a lemaradókkal nem tud mit kezdeni: azokkal, akik kevéssé tehetségesek, vagy akik olyan családból jönnek, amelyből eleve hátránnyal indulnak.

Forrás: Wikimedia Commons / Jallinson01

A legutóbbi PISA-felmérések – melyek a jelenlegi kormány működése alatt az eredmények romlását mutatták – is arra hívják fel a figyelmet, hogy a szelektív, a tehetségeseket a kevésbé tehetségesektől (vagy tehetőseket a kevésbé tehetősektől) elválasztó iskolarendszer, a képességek helyett a lexikálist tudást előtérbe helyező oktatás rossz eredményeket produkál. (Társadalmilag sem előnyös, ha az ország ugyan rendelkezik kiváló szakemberekkel, de jelentős rétegek nem tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.) Szakemberek szerint sokkal jobb lenne, ha az iskola nem versengésre, hanem együttműködésre késztetné a tanulókat.

Hasonlatos a helyzet ahhoz, amit a sportban tapasztalunk. Miközben a magyar élsportolók figyelemre méltó eredményeket érnek el az olimpiákon, a lakosság nagy része keveset mozog, egészségtelenül él. Lehet, hogy kevesebb éremmel, egészségesebb átlagemberekkel jobban járnánk.