A „kötelező olvasmány” szókapcsolat említése jellemzően kétféle reakciót szokott kiváltani. Az emberek egy részét borzongás, kínos kényelmetlenség, gyomortáji remegés keríti hatalmába, ha meghallják a fenyegető kifejezést. Az emberek másik része viszont cinkosan vigyorog, és legyint. Előbbiek a 18 év alattiak, utóbbiak pedig már túlvannak az érettségin.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Kötelező olvasmány az, ami rettenetesen rossz, de mégis kötelező.” „Kötelező olvasmány az, amivel elriasztják, leszoktatják a gyerekeinket az olvasásáról.” „A kötelező olvasmány az, amit feladnak, de senki sem olvassa el.” – Hogy csak néhány közkézen forgó véleményt idézzünk. De ha jobban belegondolunk, a kötelező olvasmányok sora tartalmazza a magyar és a világirodalom legnagyobb, az oktatási gyakorlatban kanonizálódott tagjait.

Csakhogy ez a kánon nem ma született, nem a mai diákok igényei szerint lett kialakítva. És bár formálódott az idők folyamán, lényegében, nagy részében hosszú évtizedek óta változatlan. Az sem változtatott rajta, hogy az első Nemzeti alaptanterv megszületése (2003) óta mind a mai napig nincsenek a közoktatást szabályozó dokumentumban tételesen felsorolva a kötelezők. Az új Nat persze már felsorolja őket, úgyhogy a változtatáson nem időszerű gondolkodni.

De a szabályozás szigorodásától függetlenül azon mindenképp időszerű gondolkodni, hogy mit kezdjenek a magyartanárok a hol méltán, hol méltatlanul utált kötelezőkkel. Ezzel a kérdéssel foglalkoztak magyartanárok, tudósok és alkotók április 14-én a Magyartanárok Egyesülete és az Erasmus Kollégium közös workshopján.

Négy, a kötelezőnél is kötelezőbb mű került terítékre a nap folyamán. Volt köztük, olyan, ami mára gyakorlatilag olvashatatlanná (és ezzel együtt olvasatlanná) vált, és persze olyan is, ami a mai napig kedvenc. A délelőtt folyamán Katona József Bánk bánja és Petőfi Sándor János vitéze, a délután folyamán pedig Gárdonyi Géza Egri csillagok és Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regénye került a bonckés alá. Mindegyik műről három-három meghívott: egy tudós, egy tanár és egy művész tartott vitaindítót 15 percben, majd a közönség kérdezhetett, reagálhatott az elhangzottakra.

És mivel az egyes vitaindító előadások nem voltak túl hosszúak, viszont provokatívak annál inkább, a műhelybeszélgetés összességében rendkívül hatásos és jó volt. Érdekes, izgalmas gondolatok vetődtek fel, sok tényszerű információt is megtudhattunk, és a tanítási tapasztalatokról is eszmét lehetett cserélni. Olyan „három az egyben”-rendezvény volt: volt benne élmény, volt nagy reveláció és volt kemény vita is.

Mielőtt a művek terítékre kerültek volna, Ferenczi Attila ókortudós tartott egy nagyszerű bevezető előadást. Vergilius Aeneisének egy szöveghelyét magyarázta, amelyben a főhős, Aeneas a fiához, Ascaniushoz szól, hogy „tanítsa őt”, de valójában az olvasókhoz szól, és tanárszerepben jelenik meg. Majd már a kötelezők felé terelve a gondolatokat Quintilianust idézve fejtette ki azt a gondolatot, hogy Homérosszal és Vergiliusszal kell, hogy kezdődjék az oktatás, annak ellenére, hogy ezek a tanulók számára nehezek, sokszor érthetetlenek, mégis csak ezek a legnagyobb szövegek azok, amelyekből az ifjúság megtanulhatja a „virtust”, azaz a bátorságot, a hősiességet, a tartást.

És mi másból tanulnának ma a gyerekek „magyar virtust” mint éppen azokból a kötelező olvasmányokból, amelyek a nap folyamán ellenfénybe lettek állítva. Lássuk őket!

Nemzeti tragédia és a self-made man születése

Az első szekció a Bánk bánról szólt. A tudósokat Ludassy Mária politikafilozófus, az alkotókat Spiró György és a magyartanárokat Shafferné Varga Judit, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium magyartanára képviselte.

Ludassy Mária politikafilozófiai fogalmak mentén értelmezte Katona művét. És kiderült, hogy az igen nehéz, sokszor érthetetlen szövegnek ez a rétege nagyon is termékeny. Ludassy elemzése szerint a drámában ütközik Petúr és Bánk nemzetfogalma. Míg Bánk a politikai nemzetfogalom elfogadása felé hajlik, Petúrnak egy törzsi, alapvetően etnicista elképzelése van a nemzetről. A tragédia szól a zsarnokság működéséről, és a zsarnokgyilkosság jogosságának dilemmájáról. A politikaielméletileg izgalmas kérdések mellett Ludassy kiemelt néhány olyan társadalmi jelenséget a drámából, amelyek lefordíthatók mai nyelvre, megfeleltethetők mai problémáknak. Így hozta például Ottó esetét a partydrogokkal, vagy Petúrt mint hímsovinisztát szemben Gertrudis öntudatos feminizmusával. Míg Ludassyt hallgattuk, lassan beleéltük magunkat, hogy Katona szövege igenis megfejthető, és élvezhető ma is.

Nem tartott ez az érzés sokáig. Spiró György ugyanis meggyőzően és hideg fejjel érvelt amellett, hogy a Bánk bán egy elhibázott, több sebből vérző mű, amit nem kellene erőltetni az iskolákban. Ugyanis alkalmatlan arra, hogy megmutassuk rajta, mi az, hogy dráma. Ezen kívül a nyelve már-már az érthetetlenséget súrolja – Spiró megjegyzése szerint már a saját korában is igen nehéznek számíthatott, és az eltelt idő nem segített rajta. De ez még – utóbb kiderült – csak a kisebbik gond. Ugyanis a mű szerkezete alapjaiban rossz: ennek bizonyítására Spiró számos példát hozott. Ezek között talán a legérdekesebb az volt, hogy Biberach (a lézengő ritter) teljesen felesleges, a drámában szerepet nem játszó szereplő. A darab pedig mindezen hibáknak köszönhetően követhetetlen, és előadhatatlan. Így le kellene vonni azt a következtetést, hogy ezt a művet kár tanítani. Spiró néhány ajánlatot is tett arra nézve, hogy mit lehetne helyette bevenni az iskolai kánonba. Említette Nagy Ignác Tisztújítás című drámáját, Csokonai Karnyónéját, illetve Madách A civilizátor című művét.

Schafferné Varga Juditnak nem volt könnyű a helyzete Spiró éles kritikája után. Vitaindítójában kiállt amellett, hogy a Bánk bánt igenis érdemes tanítani. Bár azzal az illúzióval valóban le kell számolni, hogy a mű egyben feladható házi olvasmányként. A dráma nyelvének nehezen emészthetősége, a cselekmény túlzsúfoltsága miatt tanári segítség kell az órai feldolgozáshoz, és csak előkészítés után olvastatható el a mű. De Varga Judit szerint éppen ezek miatt a nehézségek miatt vannak olyan értékei a műnek, amelyek kiaknázhatók. Ezekre mondott is néhány általa kipróbált módszert, technikát.

A három vitaindító után a közönség a megkezdett utakon haladt a drámával kapcsolatos problémák megvitatásában. Kell-e egyáltalán tanítani? Miért lett ez a mű az úgynevezett nemzeti tragédia? Káros-e, hogy az lett? El lehet-e és el kell-e az egészet olvastatni? Elég részletek olvasni belőle? Használható-e a szövegnek az Illyés Gyula által készített átirata? – Többek közt ezeket a kérdéseket érintette a beszélgetés.

A második szekció békésebb vizekre kalauzolta a közönséget, ha nem is az Óperenciás tengerre. Petőfi János vitéze nem osztotta meg a résztvevőket, Margócsy István irodalomtörténészt, Petőfi-kutatót, Jankovics Marcell rajzfilmrendezőt, a János vitéz megfilmesítőjét és Tamás Ferencet, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium magyartanárát. Abban mindannyian egyetértettek, hogy Petőfi műve zseniális remekmű, amit tanítani kell. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben van, hogy a gyerekek is szeretik. Ami kérdés, hogy mikor kell tanítani, és mit tudunk belőle megtanítani. A három szakértő ezekből a szempontokból közelített eltérően a műhöz.

Margócsy István ugyan örvendett annak, hogy a János vitéz ismert és elismert, sőt népszerű mű az iskolában. De szerinte az, hogy ötödik osztályban kötelező, és a mese kontextusában kerül elő, infantilizálja a művet, és ellehetetleníti az elmélyült értelmezését. A János vitéz ugyanis nem gyerekeknek szól, nem gyerekközönségnek íródott – ahogyan korábban a mesék sem. „Petőfi nem Arany Lacinak olvasta fel, hanem Vörösmartynak.” És amiatt, hogy 10-11 éves gyerekeknek tanítjuk, a mű irodalmisága háttérbe szorul, holott számos izgalmas értelmezési kérdést felvet. De Kukorica Jancsi megmarad mesehősnek, holott nem az, hanem egy modern lelkiséggel rendelkező, individualista hős, egy „self-made man”.

Jankovics Marcell a megfilmesítés történetéről mondott el izgalmas információkat. Számára fontosabb volt a János vitézből a népmesei elem, és alapvetően gyerekbefogadókat képzelt maga elé, amikor a filmet megcsinálta. Érvelése szerint a gyerekek nagyon sok rétegét értik ennek a műnek, és rengeteg érdekességet vesznek benne észre.

Ezt az állítást Tamás Ferenc is megerősítette. Ő is úgy tapasztalta tanítási gyakorlata folyamán, hogy a gyerekek sok rétegét értik a műnek. Az ötödikesek a szerelmi hűség történetét, és halál motívumának állandó jelenlétét is érzékelik, és a maguk módján értik. Kukorica Jancsi pedig igenis érthető, és szerethető figura számukra, nemcsak mint mesehős, hanem mint a „flegma”, aki már nem veszíthet semmit, és ezért vagány, és a szuverenitás vonzó példáját adja. Ugyanakkor Tamás Ferenc elismerte, hogy kár, hogy nem szokás későbbi életkorban, tizedik osztályban tanítani. Később a vita folyamán kiderült, hogy a közönség néhány magyartanár tagja szokta tanítani nagyobb diákoknak is.

Várvédők és lúzerek

A délelőtti két nagyon érdekes és termékeny szekció után a program az Egri csillagokról szóló beszélgetéssel érte el a csúcspontját. Gárdonyi művéről Márton László író, Szűcs Teri irodalmár és Arató László, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájának vezetőtanára tartott vitaindítót.

Márton László abból indult ki, hogy a kötelező olvasmánynak kötelessége lenne, hogy minőséget képviseljen. És vitaindítójában azt igyekezett alátámasztani, hogy az Egri csillagok csúfosan elbukik ezen a követelményen. Fő kérdésfelvetése az volt, hogy hasznos-e a társadalomnak, előmozdítja-e a nemzeti önismeret kialakulását egy olyan mű, mint Gárdonyié. A nem is annyira burkolt válasza az volt, hogy nem. Méghozzá azért, mert Gárdonyi sem a történelmi regény konvenciójának (valójában nem történelmi, hanem áltörténelmi regény), sem általában a regény konvencióinak (pl. annak, hogy a szereplők személyisége valamelyest egységes és követhető legyen) nem felel meg. Ehelyett viszont középpontba állítja a hősies, megkérdőjelezhetetlen helytállást, és a más kultúrák, más népek megismerésének elutasítását és azok megvetését.

Szűcs Teri folytatta a Márton által felvetett igen komoly problémák sorát. Kiegészítve a kritikákat azzal, hogy Gárdonyi, aki maga néptanító volt, teljesen biztosan, tudatosan szerkesztette meg a művét úgy, hogy az hasson a gyerekolvasókra. És ez – látva a könyv 21. századi sikerét: a 2005-ös Nagy Könyv szavazáson ez a mű lett az első helyzett – sikerült is neki. Szűcs Teri is a kirekesztő, sokszor xenofób, idegengyűlölő retorikát említette a műből (a törökök bemutatása, az „árulók” leírása) mint olyasmit, ami mellett a 21. század olvasója (legyen akár gyerek, akár felnőtt) nem mehet el szó nélkül.

A Szűcs Teri által felvetett súlyos dilemmára Arató László válaszolt: nem kell elmennie a magyartanításnak ezek mellett a kérdések mellett. Sőt, beszélnie kell róla. Arató ugyanis a már-már megsemmisítőnek tűnő Egri csillagok-ellenes érvek ellenére kitartott amellet, hogy a könyv jó, hogy tanítandó, mert sok érdekes dolgot lehet rajta megtanítani. Például a regénytípusokat. Jól megvitatható kérdés, hogy milyen regény Gárdonyi műve: történelmi regény, kalandregény, szerelmi regény vagy fejlődésregény? Mindegyik műfaj mellett hozhatók érvek, sőt, az egyes műfajokat kiemelve más-más regényindítás képzelhető el hozzájuk – az eredeti sorrendet átvariálva. Arató a regény erényei közt sorolta fel, hogy az olvasó „otthon érzi magát benne”: izgalmas, fordulatos, pörgős, ugyanakkor közel hozza a távoli, letűnt világot, könnyen olvasható, a jelenből magyarázza el, teszi szemléletessé a múltat. Arató szerint a mű kiválóan alkalmas a vitatkozás gyakorlására is: lehet vitázni a szerkezetéről (mivel kezdődhetne, mi hagyható ki belőle) és a tartalmáról (például a megjelenő etnikai sztereotípiákról) is.

A közönséget felcsigázta a beszélgetés, hallottunk érveket, tapasztalatokat pró és kontra is. Egy hozzászóló például azt a szempontot vetette fel, hogy ez az első olyan szöveg az általános iskolai anyagban, amelyben hús-vér nőalakok is szerepelnek (szemben pl. A Pál utcai fiúkkal), és ez fontos a lányok számára, ezért is fontos ez a mű. Máskülönben: „több nőt a tananyagba”. Egy másik érdekes felvetés egy félelem megfogalmazása volt: „Elképzeltem, hogy tanítanom kell az Egri csillagokat egy olyan osztályban, ahol ott ül egy török gyerek. – Remélem, sosem fog ez a valóságban megtörténni.”

A pörgő vita után a közönség már igen fáradtan tért vissza az utolsó szekcióra, amelynek témája Molnár Ferenc regénye, A Pál utcai fiúk volt. A meghívott vitaindítók: Réz András esztéta, Urfi Péter a Magyar Narancs kultúra rovatának szerkesztője és Szakács Emília, a pécsi Szent Mór Iskolaközpont magyartanára voltak. És bár a hangulat kifejezetten jó volt, az utolsó szekció mégsem sikerült olyan jól, mint a többi. Ez talán annak köszönhető, hogy magáról a műről kevesebb érdekes probléma vetődött fel.

Réz András előadása kissé nehezen indult, de végül, amikor rátért a regény által felvetett kérdésekre, izgalmassá vált.  Azt a kérdést tette fel, hogy mi maradt mára A Pál utcai fiúkból. Mi az, amire még a mai befogadó szeme is felcsillan? – A mű terjedelme ideális, regény, de nem túl hosszú, a szövege ma is elolvasható, olvasmányos, kalandos. Ugyanakkor Réz szerint „ha hülyék próbálják a gyerekek fejébe verni”, abban nincs sok köszönet. (Ez a mondat azt a látszatot erősítette, hogy nem tudja, hogy túlnyomórészt magyartanárok ülnek a közönség soraiban.) Szerinte elhibázott döntés Nemecsek halálát a középpontba állítani, hiszen „attól még, hogy meghal egy gyerek, a történet nem lesz tragédia”. Ugyanakkor felvetette azt is, hogy a mai tizenévesek lúzernek tartják a regényben szereplő fiúkat. (Azt azonban nem árulta el, hogy az adatai honnan származnak.) Többek közt éppen ezért – állítása szerint – Molnár műve nem ifjúsági regény, hanem felnőtteknek szóló igazi regény, amelynek a mai olvasó számára érdekes része a felnőttek világának megjelenése (az a néhány oldal), például az iskola előtti törökmézárus viselkedése.

A provokatív előadás után Urfi Péter csapott bele a lecsóba kisebb vehemenciával, de hasonlóan meglepő állításokat téve. Bevallása szerint imádja a művet, pedig az nem érdemli ezt meg, ugyanis nagyon rossz. Szerinte Molnár „slendrián” módon írta meg, és emiatt teljesen hatástalan. Az elbeszélői nézőpont nem következetes, sokszor vannak benne következetlenségek. Nyelvileg „folyamatos puffogtatásból áll”, ami alatt a kiváló kritikus azt értette, hogy erős, néha egymásnak ellentmondó jelzőket tartalmaz a szöveg. (Sajnos nem volt érkezése ezt példával is illusztrálni.) A slendriánság mellett az is zavarta, hogy „minden fejezet túl lekerekített”, emiatt „hatásvadász”, olyan, mint a Barátok közt. Problémás még, hogy Geréb levele nem elég realisztikus, így szerinte nem ír egy gyerek – ez ellentmondásban áll azzal, hogy egyébként (szerinte) Molnár kínosan ügyel a realizmusra. A jellemek egysíkúak, a szöveg didaktikus, sok szentimentális, sőt giccses jelenettel. Urfi a humort is hiába kereste, nem találta benne. Végül megsemmisítő érvként elhangzott, hogy borzasztó macsó könyv A Pál utcai fiúk, nincsenek benne igazi, karakteres női szereplők. És ami a legkellemetlenebb, hogy a hazáért meghaló hős ideáltípusát állítja a gyerekek elé.

Ugyan Urfi kritikája túlnyomórészt nem volt komolyan vehető, ugyanis a „folyamatos puffogtatás” közepette elvesztek az alátámasztó részleteket, mégis reménykedtünk abban, hogy Szakács Emília megmenti a helyzetet. Előadása jól indult: felolvasott egy tankönyvi szöveget az ifjúsági regény definíciójáról – ami szinte parodisztikusan hatott. Majd bemutatta, hogy melyik bevett könyvhöz tartozó tanmenetjavaslat szerint hány órában és milyen részletességgel kéne feldolgozni Molnár regényét. Az óraszámok 2 és 26 óra között szórtak – ez már önmagában jól mutatja, hogy a regény megítélése, elfogadottsága, bevettsége korántsem egységes. Ezek után Szakács Emília felsorolta, mi mindent lehetne megtanítani A Pál utcai fiúkon, hogy miért érdemes mégis tanítani. Mégis hiányérzetünk maradt.

Ráadásul a fáradt közönség már csak rövid hozzászólásokra volt alkalmas és képes. Azért Arató László igyekezett rámutatni arra, hogy Molnár műve nem olyan egyszerű, ahogyan azt Urfi bemutatta, hogy a „haza” értelmezése érdekes ebben a műben, ugyanis a Grund nemcsak haza, de játszótér, alföld és préri, ugyanakkor a gyermekkor szimbolikus helyszíne is. Nagy kár, hogy nem volt idő és energia hosszabban reagálni az előadók által felvetett problémákra.

Összességében a nap programja üdítő volt: sok érdekes gondolattal és ötlettel lett gazdagabb a közönség. Abszolút megérte részt venni a végére valóban embertpróbáló workshopon.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)