Athén védelméről cserépszavazással dönt a népgyűlés. Rómeó és Júlia családja a halálesetek után kibékül. Léda egy utolsó találkozót kér Adytól. Egy lakatlan szigeten megkezdődik az összehangolt munka a túlélésért. Ezek az események napjainkban történnek – tantermekben. Legalábbis azokban az iskolákban, ahová már eljutott a drámapedagógia módszere. Bár ez a módszer világszerte elismert, és Magyarországra már a 70-es években elérkezett, mégis sok tanár pedagógiai repertoárjából hiányzik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Dráma? Pedagógia?

A dráma és a pedagógia kifejezések kapcsolata első hallásra is erős asszociációkat hív elő belőlünk akkor is, ha nem ismerjük ezt a hazánkban újnak már nem mondható módszert. Valójában nem a pedagógia drámai helyzetét jelöli a fogalom, bár a jelentésköre meglehetősen tág.

A kifejezés két tagja külön-külön is elég nehezen definiálható, és a pontos meghatározás összetételként sem egyszerű. Nagyon hétköznapira fordítva: a pedagógia gyakorlatában alkalmazott drámajátékkal kapcsolatos módszereket jelöli.

Teljesen egzaktak azonban nem lehetünk a definíció keresésekor, mivel mindegyik meghatározás más elemét emeli ki a fogalomnak. Abban azonban azt mondhatjuk, hogy konszenzus van, hogy középpontjában a (dramatikus) cselekvésen keresztül megvalósuló tanulás áll. A dráma pedig Kaposi László definíciója szerint „olyan csoportos játéktevékenység, amelynek során a résztvevők képzeletbeli (fiktív) világot építenek fel, majd ebbe a képzeletbeli világba szereplőként vonódnak be. A fiktív világon belül ugyanakkor valós problémákkal találkoznak, s ezekből a találkozásokból valós tudásra és tapasztalatra tesznek szert.”

Gyerekek eljátsszák a Hamletből az egérfogó-jelenetet
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles Hunt)

A dráma ebben az esetben nem az irodalom három műnemének egyike, nem magára az előadásra, hanem a játékra és az abban megvalósuló nevelési célokra fókuszál. A drámapedagógia módszerét elsősorban az irodalom, a történelem és az idegen nyelvi órákon szokták alkalmazni, de szinte valamennyi tantárgyban (legújabban a múzeumpedagógiában és a kommunikációs tréningeken is) sikerrel alkalmazható.

A kezdetek

A módszer először a 70-es években érkezett Magyarországra – leginkább csehszlovák tapasztalatokat követve. Első művelői Gabnai Katalin, Mezei Éva és Debreceni Tibor voltak. A módszer terjedt, az úttörőtáborokban jó eséllyel találkoztak a táborlakók dramatikus játékokkal.

Görög színház
(Forrás: Wikimedia Commons / DerHexer / CC BY-SA 3.0)

A második lökés már a drámapedagógia őshazájából, Angliából érkezett. A módszer világszerte elterjedt rövidítése DIE (drama in education).  A DIE első kidolgozói Dorothy Heathcote, Gavin Bolton és Cecily O’Neil voltak. 1991-ben David Davis, a drámapedagógiai módszer egyik szakértője tartott Magyarországon egy kurzust. Ennek kétféle hatása lett a haza drámapedagógia művelőire. Egyrészt útjára indította az angol módszert, másrészt felébredt általa az igény, hogy elválasszák a drámapedagógiát a színháztól, legalábbis abban a tekintetben, hogy az ilyen módszerekkel tanuló résztvevők már csak maguknak, a játék kedvéért játszanak, és nem egy külső szemlélőknek szánt darabra készülnek.

Mintha…

A módszer lényege a „mintha” kötőszóval jól érzékeltethető. A drámában úgy csinálunk, „mintha”: mintha szigeten lennénk, mintha ellenségek lennénk, mintha a középkorban élnénk. Egy problémát nem kívülről, elmesélés, magyarázás útján ismerünk meg, hanem belülről, átélve. A drámajáték által teremtett fiktív világba így szereplőként vonódnak be a diákok.

Szerepjáték
(Forrás: Wikimedia Commons / Lisa Leleu Studios, Inc.)

A módszert valójában mindenki ismeri régről, hiszen a szerepjáték minden gyerek játéktárának alapvető, ösztönös eleme. Mikor papás-mamást, orvosost, indiánost játszanak az óvodások, akkor lényegében drámás „módszereket” alkalmaznak. A drámapedagógia erre az alapvető, ösztönös képességre épül, és ezt emelte be a tanításba.

Mire jó?

A drámapedagógia alapeleme a játék. Ha ebbe játékba sikerül bevonni a gyerekeket a tanórákon, akkor nem passzív résztvevői, hanem alkotói, szerzői is azoknak. Nemcsak ismereteket, hanem valódi tapasztalatokat szereznek egy-egy témakörrel kapcsolatban. Sőt, az a tanuló, aki Szabó Magda Abigéljéről olvasva egy jól felépített drámás foglalkozás keretében eljátszotta Vitay Georgina kiközösítését és visszafogadását a közösségbe, nemcsak az Abigélről rendelkezik majd elmélyültebb, tartós tudással, hanem a kirekesztettségről is valódi, megélt tapasztalatot nyer. Ráadásként pedig még jól is érzi magát eközben.

Fontos, hogy mindezt egy szakember által létrehozott, védett helyzetben élhetik meg a gyerekek. Ez a játék azonban egy teljesen új tanári szerepet igényel. Egy olyan tanórán, ahol a drámapedagógia eszközeivel közlünk új ismereteket, felborul a megszokott hierarchia. A tanár is játszik, ebből a szempontból egyenrangúvá válik a gyerekekkel. Fontos azonban, hogy saját szerepjátékán keresztül szabályozza is a játékot: információkat visz be, provokál, viselkedési, nyelvi mintákat nyújt, sőt akár fegyelmezhet is, de szerepből („Hölgyek jelenlétében, kérem, moderálják magukat!”), így juttatva érvényre saját nevelési céljait.

„A jól vezetett dramatikus játék minden benne résztvevőnek javára válik nemre, korra, körülményekre való tekintet nélkül” – írja Gabnay Katalin. A drámajátékon keresztül fejlődik az önismeret, a társismeret, ezen keresztül az emberismeret, a játékok mások tiszteletére nevelnek, önálló gondolkodásra s az alkotáshoz szükséges bátorságra bíztatnak.

Azoknak a gyerekeknek tehát, akik rendszeresen részt vesznek ilyen órákon, a tanáruk által kialakított helyzetekbe lépnek, és ott problémákkal szembesülnek, fejlődik a felismerési és döntési készségük, élesedik a figyelmük, fejlődik a fantáziájuk, a koncentrációs készségük, és még sorolhatnánk.

Hol tart most a drámapedagógia?

A 90-es évek óta a drámapedagógia igen előkelő helyet harcolt ki magának Magyarországon. Ebben a harcban az 1988 óta működő Magyar Drámapedagógiai Társaság (MDT) vállalta a legnagyobb szerepet. A társaság kidolgozta a drámajáték-vezető képzés követelményrendszerét, hivatalos akkreditációt kapott a pedagógus képzések rendszerében a drámapedagógiai és a gyermekszínjátszó rendezői képzés is.

A társaság munkájának köszönhetően a dráma bekerült Nemzeti alaptantervbe (némi meglepetést okozva a tánccal egybekapcsolva), így már hivatalosan is helyet kapott a magyar oktatási rendszerben mint új műveltségi terület. Ennek eredményeként az iskolák mintegy ötödében már valamilyen formában megjelent a dráma.

A társaság felvállalta a gyermekszínjátszás ügyét is, és elindította az Országos Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztivált, ahol az utóbbi években már több száz gyermekszínjátszó csoport vesz részt.

Az MDT egy szakmai folyóiratot is kiad, a Drámapedagógiai Közlönyt, mely jelenleg évente négy számmal jelentkezik. Ennek korábbi számai a társaság honlapjáról letölthetők.

Mára a szakirodalom is bőségesnek mondható: tantervek, oktatási segédletek, óragyűjtemények és oktatófilmek állnak az érdeklődők rendelkezésére.

Emellett megjelent és egyre hangsúlyozottabb a dráma szerepe a tanárképző és a tanítóképző főiskolákon is. Tavaly óta pedig a Pannon Egyetemen drámapedagógiai tanár mesterszak keretében is lehet tanulni drámapedagógiát.

Forrás, ajánlott irodalom

Bolton, Gavin (1993): A tanítási dráma elmélete. Marczibányi Téri Művelődési Központ

Gabnai Katalin szerk. (2000): Fényes napok. Marczibányi Téri Művelődési Ház

Kaposi László szerk. (1995): Drámapedagógiai olvasókönyv. Magyar Drámapedagógiai Társaság, Marczibányi Téri Művelődési Központ

Kaposi László szerk. (2002): Játékkönyv. Marczibányi Téri Művelődési Központ
Needlands, Jonathan (1994): Dráma a tanulás szolgálatában. Magyar Drámapedagógiai Társaság, Marczibányi Téri Művelődési Központ