Az örmény-török viszony az Oszmán Birodalom története során talán soha nem volt teljesen felhőtlennek nevezhető. Annak ellenére sem, hogy az örmények – más keresztényekkel, például a görögökkel és mellettük a zsidókkal együtt – a birodalom gazdasági hajtóerejét jelentették. Ami azonban 1915-ben az örménységet érte, méreteit és brutalitását illetően páratlan volt – nem csupán az örmények addigi, az Oszmán Birodalmon belüli történetét tekintve, de bátran kijelenthetjük, addig a pillanatig világtörténelmi viszonylatban is. Mi vezethette odáig az Oszmán Birodalmat irányító ifjútörök kormányzatot, hogy egy egész nép kitelepítése ürügyén gyakorlatilag felszámoljanak egy évezredes kultúrát Kis-Ázsiában?

Az örmények Kis-Ázsiában, 1914
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az örmény millet

Európa beteg emberének, az Oszmán Birodalomnak a 19. századi uralkodói több apró lépésben próbálták meg reformokkal életben tartani az egyre gyengülő birodalmat. Az úgynevezett tanzimát reformok korában a birodalom nem muzulmán közösségei (az úgynevezett milletek) egyre növekvő autonómiájuk mellett ugyan nem élveznek teljes egyenjogúságot a muzulmánokkal, de 1876 végén a II. Abdul Hamid által kibocsátott alkotmány értelmében a kétkamarás parlamentben még ezek a nem muzulmán milletek is helyet kapnak.

A nem muzulmán milletek, noha az Oszmán Birodalom részei voltak, olyan hátrányos megkülönböztetésekben részesültek, mint magasabb adó, a katonai szolgálat vagy a muzulmánokkal való házasodás tilalma. Sőt, korábban még azt is előírták nekik, hogy „az örmények vörös, a görögök fekete, a zsidók türkiz cipőt és fejfedőt viseljenek, a fürdőházakban pedig csak úgy jelenhettek meg, ha előzőleg kis csengettyűket varrtak fel köpenyükre. A pluralista iszlám modell tehát egyszerre volt toleráns, diszkrimináló és megalázó.” – olvasható Flesch István kötetében.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az ilyen jellegű, külsőségekben is megnyilvánuló megkülönböztetésre A Musza Dagh negyven napja című kötetben annak főhőse, Gabriel Bagradjan – saját nagyapjával és annak kötelezően előírt színű cipőjével kapcsolatban – így emlékszik vissza:

Fehér kecskeszakállas apró emberke, hosszú fekete-sárga csíkos selyemkabátban. Aranycsíptetője láncon lóg a mellére. Piros cipőben vág át a kerti gyepen.

(8. oldal)

Az 1876-os oszmán alkotmányt üdvözlő 1895-ös allegórikus képeslap. Az angyal kezében „szabadság, egyenlőség, testvériség” feliratú szalag
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az örmény millet kiemelkedően fontos szerepéről A Musza Dagh negyven napja című könyvben is olvashatunk. Sorozatunk előző részében már láthattuk azt, hogy az örmény tragédiáról az egyik első európaiként beszámoló protestáns lelkész, Johannes Lepsius – a valóságnak megfelelően – találkozik a Birodalom hadügyminiszerével, Enver pasával. A kettejük közt zajló párbeszéd a regény lapjain így jelenik meg:

A török birodalom az örmény millet nélkül gazdaságilag, kulturálisan, és ennek következtében katonailag is elveszett. Hogy miért? A kereskedelemről, amely kilencven százalékban keresztény kézben van, nem is akar beszélni, és az excellenciás úr [Enver pasa] azt is ugyanolyan jól tudja, mint ő [Lepsius], hogy az importot teljes egészében örmény cégek bonyolítják le, ezáltal a hadviselés egyik legfontosabb ágát, a birodalom ellátását nyersanyagokkal és késztermékekkel csak ezek a cégek képesek megoldani. […] Sokkal könnyebb egy ilyenfajta szervezetet megsemmisíteni, mint másikat teremteni helyette. […] Az örmény millet az ottomán lakosság legműveltebb és legtevékenyebb rétege, évtizedek óta óriási erőfeszítéseket tesz, hogy kiemelje a birodalmat az elavult naturális gazdálkodásból, és tovább vezesse a korszerű földművelés és kezdődő iparosítás új világába. És éppen áldásos úttörő tevékenysége miatt üldözi és pusztítja az erőszakos lustaság bosszúja.

(118–119. oldal)

Hogyan alakul tehát az örmény millet sorsa a századfordulón?

Abdul Hamid és az örmények

Az 1877-78-as orosz-török háború azonban hamarosan véget vet az emancipáció és az alkotmány korának: a szultán 1878-ban felfüggeszti az alkotmányt, s egyre inkább az iszlám kalifájaként kezdett tevékenykedni. Flesch István az alábbiakat írja:

Ettől kezdve a szultán egyre inkább támaszkodott a tanzimát csalódottjainak és veszteseinek körére: az ulemára, vagyis a muzulmán papságra, a közigazgatás és a hadsereg konzervatív elemeire, a szunnita kurdokra, valamint a balkáni és kaukázusi muzulmán menekültekre. Mostantól a különböző muzulmán etnikumok összefogásának fontosságát hangsúlyozták – szemben a tanzimát idején szorgalmazott keresztény-muzulmán szolidaritással. Önkényes hatalmi fellépés következett: II. Abdülhamid korlátozta a keresztény kisebbségek jogait és érvényesülési lehetőségeit.

(154–155. oldal)

Ugyanakkor – az európai nacionalizmusok hatására – a birodalmon belül is egyre inkább erőre kap a nemzeti ideológia. Az örmények már a 19. század nyolcvanas éveitől harcosan szállnak szembe a szultán muzulmán ideológiájával: 1895-96-ban a helyzet odáig fajul, hogy országszerte pogromok és mészárlások kezdődnek az örmények ellen. A Musza Dagh negyven napja című- kötetben ezt olvashatjuk:

Abdul Hamid, a véres szultán fermánt bocsátott ki a keresztények ellen. A próféta kutyái, törökök, kurdok, cserkeszek a zöld lobogó köré gyűlnek, hogy gyújtogassanak, fosztogassanak és lemészárolják az örmény népet.

(15. oldal)

Becslések szerint mintegy 100000 örmény hal meg a konfliktusokban.

Korabeli francia karikatúra az örmények mészárosáról, Abdul Hamid szultánról
(Forrás: Wikimedia Commons / Rostro)

Közben Németország egyre fontosabb partnerének tekinti az Oszmán Birodalmat, ezáltal pedig bizonyos mértékben elhatárolódik a birodalom keresztény kisebbségei érdekeinek nemzetközi képviseletétől. Abdul Hamid belső ellenzéke össznemzeti frontban tömörül: az ifjútörökök számot vetnek a heterogén Oszmán Birodalom valóságával, s kezüket az 1907-es párizsi kongresszusukon a kisebbségeknek is nyújtják. Franz Werfelnél ezt olvashatjuk erről az évről:

Új birodalmat akarnak alapítani, amelyben a különböző fajok békésen, megaláztatások nélkül élhetnek egymás mellett. [...] Ezekben a napokban a törökök a legszebb bókokkal és szerelmi vallomásokkal árasztják el az örményeket.

(9. oldal)

1908-ban így alkotmányos forradalom zajlik le a birodalomban. Az 1876-os alkotmányt visszaállítják, az új parlamentben ismét ott vannak a kisebbségek. Úgy tűnik, az örmények (és más milletek) ismét kedvezőbb kilátásokkal tekintenek a 20. század felé.

Az ifjútörökök és az örmények

A kisebbségek nacionalizmusának erősödése mellett azonban az ifjútörök mozgalmon belül is egyre hangosabb lesz az összoszmán ideológiával szemben a török nacionalista irány. Flesch István így ír erről:

Az etnikailag és vallási szempontból is színes képet mutató új törvényhozás összetétele ellenére az ifjútörök mozgalomban mind erősebb gyökeret eresztett a nacionalizmus. Ideológusaik egyre inkább úgy látták, hogy a birodalom egybetartására már képtelen oszmanizmussal szemben az az egyetlen reális választási lehetőség, ha erőfeszíteseiket a jövőben – az ’egészséges’ török nemzeti eszme jegyében –a török azonosság, a török nyelv, nem utolsósorban pedig a vészesen zsugorodó Oszmán Birodalom töröklakta központi területeinek megőrzésére összpontosítják.

(160. oldal)

Flesch István kötetében kicsivel később így idézi az ifjútörökök új irányvonalát:

Ziya Gökalp, a török nacionalista eszme fő képviselője ezt írta: „Az istenhit helyére a nemzetbe vetett hit lép, és a nacionalizmus lesz az új vallás”.

(161. oldal)

Ziya Gökalp
(Forrás: Wikimedia Commons)

1909-ben ezt követően az iszlamisták kísérelnek meg ellenpuccsot az ifjútörökök ellen, ennek keretében azonban az örmények sem kerülik el a lázadók haragját. Az 1911-1912-es olasz-török, majd az 1912-1913-as első Balkán-háború veresége után csekély vigasz, hogy a második, 1913-as Balkán-háborúban a törökök némi revansot vesznek.

1914-ben pedig a központi hatalmak oldalán belépnek az első világháborúba, s 1914-1915 telén a hadügyminiszter, Enver pasa vezetése mellett a pusztulásba kergetik a kaukázusi télben a harmadik török hadsereget. S miután a frontvonal örmény településterületen (is) húzódik, az ifjútörök vezetés fejében óhatatlanul felmerül a keresztények, örmények és oroszok összejátszásának gondolata – a muzulmánok és a törökök ellen.

Enver pasa
(Forrás: Wikimedia Commons)

Annak ellenére, hogy 1915. február 25-én Enver pasa még köszönetet mond az oszmán seregben szolgáló örmény katonák hősiességéért, az orosz-örmény összejátszás gyanújára való hivatkozással még ugyanazon a napon megkezdik az oszmán haderő örmény származású katonáinak lefegyverzését. Flesch István így idézi fel a török származású Taner Akçam történész véleményét: „az események eredője a törökön eluralkodó egyfajta pszichózis, egy esetleges bukás előtti pánikhangulat volt”. Az örmény katasztrófa elkerülhetetlen.

Az örmény katasztrófa

1915. április 20-án Van városának örmény lakossága felkel az oszmán hadsereg ellen; egy nappal azután, hogy a birodalom több városában is megindul a letartóztatási hullám az örmények ellen. Flesch István így ír erről:

Az örmények úgy tartják számon, hogy tragédiájuk 1915. április 24-én kezdődött, s világszerte minden évben ezen a napon emlékeznek meg a népük ellen végrehajtott népirtás áldozatairól. Ám ez inkább csak jelképes időpontja a mondhatatlan szenvedések drámai nyitányának. Konstantinápolyban valóban ezen a napon tartóztatták le az örmény közösség 235 vezető képviselőjét, majd rövidesen további hatszáz közéleti és szellemi kiválóságát. Az oszmán kormány május 24-én kelt nyilatkozata szerint addig az időpontig a fővárosban összesen 2345 örményt vettek őrizetbe. [...] Május és augusztus között elhurcolták a keleti tartományok örmény lakosságát. Ezután a nyugat-anatóliai és trákiai deportálások következtek.

(142. oldal)

Az 1915-ös örmény katasztrófa
(Forrás: Wikimedia Commons / Sémhur / GNU-FDL 1.2)

A kitelepítések, deportálások hátterével kapcsolatban Flesch István azt írja, hogy a témát kutató török és más történészek álláspontja szerint „az Egység és Haladás központi bizottságában minden valószínűség szerint már március végén határozatot hoztak arról, hogy a háborús övezetben élő örmény lakosságot teljes létszámban áttelepítik a szíriai sivatag szívében levő Deir-ez-Zórba, majd onnan Szíria déli övezetébe és Mezopotámiába”.

Távol a fronttól és eredeti lakhelyüktől, sivatagi körülmények közé tervezik hát telepíteni az örmény százezreket. A terv logisztikai hátterének alapvető hiányosságai, a rendelkezésre álló erőforrások elégtelen volta azonban nem azt a célt tűnnek szolgálni, hogy az örményeket csupán távol kell tartani az orosz fronttól. Ilyen nagyságrendű tömegek ilyen körülmények közti mozgatása óhatatlanul is a tömeges pusztulás képét vetíti előre.

Ugyanakkor több történész elutasítja azt, hogy „az örménymészárlások indítéka valamiféle áltudományos fajelmélet lett volna. Ez egyben [...] lényeges különbség is a nácik második világháborús zsidóüldözéséhez képest. Más tudósok sem tesznek egyenlőségjelet. Hans-Lukas Kieser szerint az oszmán gépezet »még nem működött auschwitzi iparszerűséggel, inkább a halál gondosan szervezett manufaktúrájaként«.”

Mehmet Talaat pasa
(Forrás: Wikimedia Commons / Ambassador Henry Morgenthau, Sr.)

Vidéken már néhány nappal korábban megkezdődött az örmény értelmiség elleni hajsza. Április 25-én Gallipolinál partra szállnak a szövetségesek, a nemzetközi helyzet egyre kedvezőtlenebb: 1915. május 27-én az ifjútörök minisztertanács ideiglenes törvényt fogad el „azokról az intézkedésekről, amelyeket a katonai hatóság kénytelen volt meghozni a kormány ellenségeivel szemben”. Ez a törvény teszi lehetővé egész városok és falvak lakosságának úgynevezett áttelepítését.

Az ifjútörök hivatalos álláspont tehát harcászati-hadászati okokkal indokolta az örmények kitelepítését, számos dokumentum azonban arra utal, hogy Talaat pasa volt az, aki az ifjútörök triumvirátus másik két tagját, Envert és Dzsemált is meggyőzte a lépés szükségességéről, miközben „nem csinált titkot abból, hogy az örmény nép megsemmisítése politikai megnyugvással tölti el” – olvasható egy korabeli német diplomáciai jelentésben. Tény, hogy amikor Talaat belügyminiszter 1916 végén bejárja a kelet-anatóliai tartományokat, megelégedetten veszi tudomásul, hogy eddigre az ottani örmény jelenlét gyakorlatilag megszűnt.

Dzsemál pasa
(Forrás: Wikimedia Commons / Underwood & Underwood, New York)

Az 1915-ös kitelepítések, az örmények katasztrófája – ifjútörök nemzetbiztonsági szempontokat tekintve – nagyon is sikeres tehát. Ellenállási pontok természetesen voltak: ezek egyike volt a Franz Werfel regényében leírt Musza Dagh. Sorozatunk következő részében Musza Dagh védőinek ikonikus sorsával ismerkedhetünk meg.

Felhasznált irodalom

Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 1913.

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja I-II. Európa, Budapest, 1973.

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. An Owl Book – Henry Holt Company, New York, 2001.