Franz Werfel (1890–1945) zsidó kereskedőcsalád sarjaként született Prágában, az Osztrák-Magyar Monarchiában. Költő és író, magyarul olyan művei olvashatók, mint például A kispolgár halála, A Musza Dagh negyven napja, A nápolyi testvérek, Az elsikkasztott mennyország, Az érettségi találkozó, Cella. Werfel 1938-ban előbb Franciaországba, 1940-ben az Egyesült Államokba menekül a nácik elől.

Az első világháború már rég véget ért, Adolf Hitler már az év eleje óta Németország kancellárja volt, amikor 1933 novemberében megjelent Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című könyve. A kötet 700 oldalán az örmények első világháború alatti katasztrófájának történetét s ennek egy különös epizódját, néhány falu örmény lakosainak hősies ellenállását meséli el a szerző. 1915 és 1916 során – nemzetbiztonsági okokra és a háborús helyzetre hivatkozva – az Oszmán Birodalom ifjútörök vezetése kitelepítések révén megszabadul a török-orosz front hátországában és Anatólia egész területén elszórtan élő örmények milliós tömegétől. A humanitárius katasztrófa elkerülhetetlen: az örmény kultúra és nép gyakorlatilag megsemmisül Kis-Ázsiában.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hogyan is született e regény? Flesch István kötetében az alábbiakat olvashatjuk:

[A] prágai születésű osztrák zsidó írónak regénye megírásához a döntő lökést egy esemény szolgáltatta. 1929-ben utazást tett Szíriában, az akkori francia mandátumterületen.

Útjára elkísérte szerelme, Anna Mahler, a nagy osztrák zeneszerző, Gustav Mahler özvegye [ezt követően pedig kis ideig Walter Gropius felesége], akit hamarosan el is vett feleségül. Alma Mahler-Werfel későbbi beszámolója szerint egy damaszkuszi szőnyeggyárban első pillantásra „görögös arcberendezésű, kerek szemű, tüzes tekintetű” gyermekeket láttak robotolni. „Hogy kik ezek? Törökök által megölt örmények gyermekei – válaszolta a gyártulajdonos. – Az utcákról szedtem fel őket, s ha nem adok szállást és munkát nekik, éhen vesztek volna. Senki nem törődött velük.” Ennek láttán és hallatán aztán már semmi sem volt fontosabb számunkra – írta Alma. Attól kezdve Franz Werfel lelkét fogva tartotta az örmények sorsa, s már ott tervezni kezdte a regényt. Állandóan foglalkoztatta, nem hagyta nyugodni az örmények által elszenvedett borzalmak története, a török nacionalizmus, a damaszkuszi szőnyegszövő műhely nyomorult örmény árváinak fájdalmas látványa, sorsa. Oszmán okmányokhoz nem juthatott, de széleskörűen egyaránt tájékozódott közvetlen vagy másodlagos forrásokból.

(366–367. oldal)

Franz Werfel
(Forrás: Wikimedia Commons / Carl Van Vechten (1880–1964) )

Werfel ekkor kezd el kutatni az első világháború egyik legnagyobb etnikai katasztrófája, az örmények 1915-1916-os tragédiája után. Kutatásai közben találkozik a Musza Dagh túlélőinek egyikével is. Korabeli cikkeket olvas, fáradhatatlanul nyomoz: végül a regényt magát 1932 júliusa és 1933 márciusa között veti papírra.

Örmények Kis-Ázsiában, 1896
(Forrás: Wikimedia Commons)

Örmények, zsidók

A mű Bécsben még 1933 novemberében megjelenik németül. Ausztriában és Svájcban nagy elismeréssel fogadja a kritika, eleinte még Németországban is jól fogy a kötet, ám hamarosan a nácik (nem utolsó sorban a török kormány kérésére) betiltják a könyvet. Ennek ellenére 1934-ben angolul is megjelenik, amikor pedig 1935-ben Werfel az Egyesült Államokba látogat, az ottani örmény emigránsok lelkesen ünneplik.

Már viszonylag korán felmerült a megfilmesítés gondolata, ám az új Törökország már a harmincas évek közepén igen határozottan lépett fel a 20 évvel korábbi események ilyen megfilmesítése (és a könyv) ellen. Ahogy azt Flesch István írja, a török sajtóban Werfelből hirtelen „szégyentelen zsidó” lett. „A lapok az üggyel kapcsolatban bedobták a köztudatba egy »örmény-zsidó összeesküvés« gondolatát is.” (373. oldal) Egy korabeli török újság így jellemezte A Musza Dagh negyven napját: „Ez egy örmény mese egy zsidó előadásában!”

Johannes Lepsius (1858–1926)
(Forrás: lepsiushaus.files.wordpress.com)

Az örmény-zsidó összeesküvés gondolata már a regényben is megjelenik. A deportálásokról és az örményekkel szembeni kegyetlenkedésekről talán az egyik első európai beszámoló egy bizonyos Johannes Lepsius nevű német protestáns lelkész tollából származik, aki a regény két fejezetében is igen kitüntetett szerepet kap. Ezek egyikében dr. Lepsius személyesen tárgyal Enver pasával, a török hadügyminiszterrel az örmények sorsáról. Lepsius – forrásai birtokában – számon kéri Enver pasán az örmények sorsát, s hivatkozik Henry Morgenthaura is, aki ekkor az Egyesült Államok konstantinápolyi nagykövete:

– Azonnal megnevezek néhány forrást, de előrebocsátom, hogy nincs közöttük örmény. Ezzel szemben ismerem több német konzul memorandumának pontos szövegét, birtokomban van néhány misszionárius feljegyzése, akik borzalmas események szemtanúi voltak. Végül az amerikai nagykövet, Mr. Morgenthau által hiánytalanul képet kaptam a helyzetről.

– Mr. Morgenthau zsidó – jegyzi meg Enver fölényesen. És a zsidók mindig fanatikusan a kisebbség oldalán állnak.

(116. oldal)

Henry Morgenthau, az Egyesült Államok nagykövete az Oszmán Birodalomban 1913 és 1916 közt
(Forrás: Wikimedia Commons / Harris & Ewing)

Az örmény-zsidó párhuzam – ha más szempontból is, de – a regény megjelenésekor és a későbbi korokban is felmerült. Flesch István könyvében az alábbiakat olvashatjuk:

„Sok amerikai kritikus kapcsolatot fedezett fel Werfel regénye és korabeli események között, jóllehet nem volt világos, és ma sem az, hogy a szerző a náci Németországra célzott-e” – írta a kaliforniai Film Quarterly 2006. márciusi számában David Welky.

A The New York Times úgy látta, hogy a könyv kiállása a kisebbségek védelmében „szenvedélyes, keserű és ihletett tiltakozás a német náci mozgalom ifjútörök hajlamai ellen”. A lap egy másik cikke szerint „nehéz elkerülni az olvasást a sorok között”, mert „rendkívül szoros a párhuzam az örmények törökök alatti és a zsidók Hitler alatt helyzete között”.

(370. oldal)

Vajon miért e különös párhuzam az Oszmán Birodalom örményeinek első és a nácik által uralt Európa zsidóinak második világháborús sorsa között?

Hitler és az örmények

Az örményekkel szembeni török bánásmód már rögtön az akció kezdete után (1915 tavasza) sem maradhat titokban a nemzetközi diplomáciai képviseletek, a szövetséges katonai missziók képviselői vagy éppen az Oszmán Birodalomban működő karitatív szervezetek tagjai előtt. Így a Németország helyi képviseltein dolgozó diplomaták is felemelték szavukat sajtát kormányuknál az örmények érdekében – jobbára sikertelenül. A háborús szövetség kényszere felülírta a humanitárius szempontokat. Bethmann-Hollweg német birodalmi kancellár Németország konstantinápolyi nagykövetének beavatkozást, de legalábbis az ifjútörökök akcióját elítélő német akciót sürgető javaslatára például így reagált: „Egy szövetségesünk háború alatti megszégyenítése példátlan eset lenne a történelemben – írta felháborodottan az indítványra 1915. december 17-én. – Nekünk egyetlen célunk az, hogy Törökországot a mi oldalunkon tartsuk a háború végéig, és közömbös, hogy ebbe belepusztulnak-e örmények vagy sem.” (253. oldal)

Max Erwin von Scheubner-Richter (1884–1923), egykor örmények megmentője, később Hitler harcostársa, a sörpuccs egyik halottja
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 119-1930-01 / CC-BY-SA)

Azon német tisztviselők egyike, aki Törökországban is felemelte szavát az örményekkel kapcsolatos bánásmóddal szemben, egy bizonyos Max Erwin von Scheubner-Richter volt, aki Németország erzurumi konzulátusán dolgozott. Tevékenysége miatt azonban hamarosan elmozdították pozíciójából. Utóbb, 1920 októberében Münchenben találkozik Hitlerrel, aki rendkívül hálás lehetett Scheubner-Richternek azért, mert az politikai karrierjét ezt követően számos módon egyengette a mozgalom korai éveiben. Scheubner-Richtert a müncheni sörpuccs idején halálos lövés éri 1923. november 9-én, személyének pedig a Führer örök emléket állít a Mein Kampfban: ő az egyike azoknak a sörpuccs során elesett harcostársainak, akiknek Hitler művének első kötetét ajánlja. Ezt megelőzően azonban pontosan Scheubner-Richter lehetett az, akitől Hitler első kézből hallhatott az örmények 1915-ös katasztrófájáról.

Örmények Kis-Ázsiában és az európai Törökországban, 1914-ben: 12193323 fő (oszmán statisztikai adat)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az tehát egészen valószínű, hogy Hitler helyszíni és közvetlen beszámolók alapján értesül az örmény katasztrófáról. Flesch István könyvében ezzel kapcsolatban az alábbi érdekes gondolatmenetet olvashatjuk:

Némely kutató feltételezése szerint Hitler az egykor bátor embermentő erzurumi német konzultól [Scheubner-Richter] hallott a törökországi örményüldözés részleteiről. A történtekből aztán a diktátor a jövőre nézve levonta a maga külön következtetéseit. Közöttük állítólag azt, hogy megfelelő körülmények biztosítása esetén külső hatalmakkal is el lehet fogadtatni egész embercsoportok létalapjuktól való megfosztását és megsemmisítését. Így például a zsidókérdést legcélravezetőbben úgy lehet véglegesen megoldani, ha a zsidókat a német hatalmi övezet félreeső, távoli vidékeire hurcolva gyilkolják meg, s e "művelet" gyors lebonyolításával a többi hatalmat befejezett tények elé állítják.

(255. oldal)

Hogy pontosan mit is tudott Hitler az örmények első világháború alatti sorsáról, és ez milyen hatással bírt később zsidókat illető elképzeléseire, nem lehet biztosan tudni, az azonban valószínű, hogy volt róla valamilyen ismerete:

A Führer 1939-ben, nyolc nappal Lengyelország megtámadása előtt állítólag Obersalzbergben fel is tette a kérdést hallgatóságának: "Ugyan ki beszél ma már az örményeken esett népirtásról?”

(256. oldal)

S hogy Werfel maga milyen párhuzamot állított fel az Oszmán Birodalom és Németország között, a regényben az alábbiakat olvashatjuk – nem minden, a hitleri hatalomátvétellel kapcsolatos aggodalmának felhangja nélkül. Az alábbi részben folytatódik Enver pasa és Johannes Lepsius párbeszéde az örmények, mint az Oszmán Birodalomra potenciális veszélyt jelentő népesség tudatos és szervezett kitelepítésével (és kiirtásával) kapcsolatban:

– Most én teszek fel önnek egy kérdést, Lepsius úr. Németországnak szerencsére nincs belső ellensége, vagy csak nagyon kevés. De tételezzük fel olyan körülményeket, hogy vannak, mondjuk elzászi franciák, lengyelek, szociáldemokraták, zsidók, mégpedig sokkal többen, mint a valóságban. Vajon nem helyeselne ön, Lepsius úr, ebben az esetben minden eszközt, hogy megszabadítsa súlyos küzdelmet vívó, ellenséges világ által ostromolt nemzetét a belső ellenségtől? Akkor is olyan embertelenségnek találná, ha a háború kimenetelét veszélyeztető néprétegeket egyszerűen felpakolnák, és távoli, lakatlan vidékre száműznék?

Johannes Lepsiusnak mind a két kezével meg kellett kapaszkodnia, nehogy felugorjék, és hadonászni kezdjen:

– Ha népem vezetői – kiáltja nagyon hangosan – igazságtalanul, törvénytelenül, embertelenül (keresztényietlenül, volt már a nyelvén) bánnának más fajú vagy más gondolkodású honfitársaikkal, abban a pillanatban megtagadnám Németországot, és Amerikába költöznék!

Enver pasa hosszan felpillant:

– Szomorú dolog lenne Németországra nézve, ha mások is úgy gondolkoznak, mint ön. Annak a jele, hogy az ön népéből hiányzik az erő, hogy kíméletlenül keresztülvigye nemzeti akaratát.

(117–118. oldal)

Örmények Kis-Ázsiában, 1921-ben: 281000 fő (becsült adat)
(Forrás: Wikimedia Commons / United States Federal Government)

Hogy Werfel 1933-ban, e sorok írásakor vélt-e párhuzamot sejtetni az első világháború ifjútörök hadügyminiszterének és az 1933-tól a Harmadik Birodalmat irányító kancellárnak a kisebbségekkel szembeni álláspontját illetően; gondolt-e arra, hogy évekkel később maga is – ahogy azt Lepsiusszal kimondatta regénye lapjain – Amerikába kénytelen emigrálni; illetve gyanította-e, hogy az örmények 1915-ös katasztrófája adott-e bármilyen sugallatot is Hitlernek saját belső ellenségeivel való leszámolásához, nem lehet pontosan tudni.

A folytatásból kiderül, hogy az Oszmán Birodalom és az ifjútörökök 1915-ben hogyan jutottak el az örményekkel szembeni és egy egész nép katasztrófáját előidéző végzetes lépésükhöz.

Felhasznált irodalom

Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 1913.

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja I-II. Európa, Budapest, 1973.

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. An Owl Book – Henry Holt Company. New York, 2001.