Cikksorozatunk első részében láthattuk, Liviu Rebreanu, a román irodalom klasszikusa milyennek láttatja nagy művében, a Ion című regényben a nyelvi kérdést a Monarchia keleti felében, a Magyar Királyságban; a második részben láttuk azt is, milyenek Erdély és Transzlajtánia keleti felének etnikai viszonyai; a harmadik részben pedig azt vizsgáltuk, hogyan is érvelnek a magyarországi románok a nagyromán egység mellett. Az alábbiakban az is kiderül, hogyan ábrázolja Rebreanu a nagypolitika viszonyát a román egységhez, illetve hogy ebben szerinte milyen szerepe lehet az egyes embereknek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Regát és annak üzenete

A Regát (tkp. ’királyság’) a Kárpátokon túli román területek (Havasalföld, Moldva, Dobrudzsa – tkp. az első világháború előtti független Románia) összefoglaló neve. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején nem kizárólag a magyar politikusok, de a magyarországi román politika képviselői közül is többen (például eleinte Iuliu Maniu is) ódzkodtak a Regáttól – jobbára annak fejletlennek tekintett mivolta miatt.

A regény mellékszereplője, cikksorozatunk főhőse, Titu Herdelea beszterce- vidéki, csaknem színromán vidékről származik. Gargói léte során ráébred román mivoltára: elhatározza, hogy életét nemzete felemelésére szenteli, s megfogadja, hogy elutazik álmai Romániájába, a Regátba. A gargói jegyző és fia azonban meglehetősen rossz véleménnyel vannak a Kárpátokon túl levő „balkáni” állapotokról: elmaradottság, önkény, 20. századi feudalizmus – ezekkel próbálják meg riogatni és észhez téríteni Titut.

– [...] Nos hát, nagyon szeretnék magával találkozni, miután jobban körülnézett Romániában!... Majd kap ott maga szabadságot meg boldogságot, maga, aki itt folyton kritizál és lázadozik!.... [...]

– Mindenesetre, rosszabb, mint itt, nem lehet!

– Neeem? Igazán azt hiszi? – ugrott fel a jegyző mérgesen, hogy nem tudja sarokba szorítani a fiatalembert. – Hát azt tudja-e, hogy a maga Romániájában senki és semmi nem stabil? Ha a bojárnak történetesen nem tetszik a maga szép szeme, másnap repül... Ott nincsen törvény, sem közigazgatás, mint ebben az istenáldotta országban, melyet maguk úton-útfélen rágalmaznak.

(241. oldal)

Titut természetesen nem lehet oly könnyen eltántorítani a Kárpátokon túli anyaországtól. Egyre türelmetlenebbül várja a román egység megvalósulását, s egy romániai politikus erdélyi látogatásakor fel is veti a kérdést: mikor jön el végre az unió Erdéllyel? Politikustól politikus (és ennek megfelelően üres) választ kapunk:

– Várni kell még egy darabig, harcolni és ellenállni! Eljön a megváltás órája is, el kell jönnie!... Azt gondoljátok, hogy nekünk, odaát, nem fáj a ti szenvedésetek?... Ti vagytok minden reményünk, mint ahogy mi vagyunk a ti reményetek!

– De mért nem kockáztatnak meg legalább egy bátorító gesztust? – kérdezte Titu, akit régóta gyötört ez a gondolat.

– Szívünk minden vágyával akarunk titeket, de beszélnünk sem szabad róla! – mondta jelentőségteljesen a román képviselő. – Ó, a politika!... Van-e a világon ostobább dolog, mint a politika?!

(454. oldal)

Rebreanu a 20. század elején meglehetősen realista módon ábrázolja a nagyromán egység megvalósulásának lehetőségeit: a boldog békeidők Európájában, a századfordulón vajmi kevés esélye látszott annak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia keleti (románlakta) részei valaha is egyesüljenek a Regáttal. Ennek komoly és reális esélyét még Bukarestben sem láthatták – már csak azért sem, mert Románia 1883-ban csatlakozott a Németország, Olaszország és Ausztria-Magyarország alkotta hármas szövetséghez. A szerző azonban – szereplőit megszólaltatva – mégis eljátszik a román egység gondolatával. Lássuk, milyen személyes feszültségek fakadnak annak dilemmájából, amikor választani kell állampolgársági hűség és a nemzeti összetartozás gondolata közt.

Állampolgári kötelesség vs. nemzeti érzés:
Románia az első világháború előestéjén

Arról a dilemmáról, hogy egy katona az országa vagy éppen a nemzete iránt tartozik-e elsősorban kötelességét teljesíteni, elemi erővel szól Rebreanu Akasztottak erdeje című regénye. Az író ebben saját testvérének sorsát dolgozza fel irodalmi eszközökkel: a regény főhősét, egy K.u.K. román katonatisztet, Apostol Bologát, az első világháborúban a román fronton dezertálás vádjával felakasztják.

A 20. század első évtizedében a nagyromán egység tényleg csak vízió, fikció, távolról sem realitás. Mi van azonban akkor, ha a Monarchia hű alattvalója szembesül azzal az egyelőre csak elképzelt lehetőséggel, hogy választania kell hazája és népe közt? Rebreanu már Ion című regényében is igen plasztikus képet tár elénk erről a rettenetes dilemmáról. Későbbi, Akasztottak erdeje című regényében azonban valóban megrázó erővel ír a dilemmáról, ami akkor már nem csupán elméleti kérdésként bukkan fel, hanem az első világháború véres realitásaként. Ma már ugyanis tudjuk, hogy az a Románia, amely 1883-ban csatlakozott a hármas szövetséghez, a háború kitörésekor, 1914-ben ugyan semleges marad, ám 1916-ban már az antant oldalán száll hadba a Monarchia és saját egykori szövetségesei ellen. A K.u.K hadsereg román nemzetiségű katonáinak pedig alkalmuk nyílik saját vértestvéreik ellen harcolni a császár és király nevében és nagyobb dicsőségére – akár a román fronton (is).

A Ion című regényben azonban hősünk, Titu Herdelea még csak elméleti síkon szembesül a problémával. Útban Románia felé megismerkedik egy Pintea nevű K.u.K. századossal, akivel hosszasan elbeszélget a román egységről, egy esetleges háborúról és az állampolgári és nemzeti lojalitás viszonyáról.

A végén Titu is összeszedte magát, és feltette a századosnak a kérdést:

– Ezek szerint ön nem óhajtja az összes románok egyesülését?

– Ez, kérem, egyelőre – utópia!

– Mit jelent önnél az, hogy „egyelőre”?

– Mondjuk néhány évszázadot... Mindenesetre, amíg haderőnk eleven és ütőképes, az irredenta mozgolódás nem egyéb utópista álomnál.

– És ha kitörne a háború?

– Az önök álmait háború sem válthatná valóra. Köztudomású, hogy Románia – szövetségesünk. Így tehát...

– De a szövetségek nem örökéletűek!

– Azt akarja mondani, hogy Románia ellenünk fordulhatna? – mosolyodott el a százados. – Téves számítás. Fölötte téves! S ezt Románia soha nem is teszi meg, mert minden érdeke arra kényszeríti, hogy kitartson mellettünk. Kényszeríti! Hangsúlyozom: kényszeríti!

– És ha mégsem úgy történne, ahogy ön gondolja? Mit tenne akkor?

– Furcsa kérdés! – komolyodott el Liviu. – Természetesen teljesíteném a kötelességemet. Lehet erről egyáltalán vitatkozni? Eszem ágában se jutna csak egy pillanatig is habozni a császár ellenségeivel szemben, bárki legyen is az!

– De ha testvéreink...

– Itt nincs helye testvériségnek. Ha a testvérem – ellenségem, s el akarja venni a házamat és az udvaromat, hogy az övé nagyobb legyen, nos, főbe kólintom, mint bármelyik ellenségemet, és nem törődöm vele, hogy valamikor testvérek voltunk!

(480–481. oldal)

A nagyromán egység a 20. század első évtizedében nem csupán irreális, de majdhogynem szürreális is egyben. Ábrándozni, zászlókat lobogtatni és kardot csörtetni, térképeken határokat újrarajzolni, karokat a bilibe lógatni persze szabad. Lássuk, Rebreanu regényében, Titu Herdelea álmaiban meddig is érnek Nagy-Románia határai, illetve miként is kúszik fel a román trikolór Korvin Mátyás (Matia Corvin) kolozsvári lovasszobra szeme láttára a magyar lobogó helyére!

A Dnyesztertől a Tiszáig

Mihai Eminescu (1850–1889) román költő, író, újságíró 1884-ben született Doina / Dojna című versének kezdő sora – „Dnyesztertől a Tiszáig” – a nagyromán területi törekvések jelszavává vált.

A „nagyromán haza”, a románság életterének eszmei és eszményi határairól a nagy román költő, Eminescu híres versében is olvashatunk: ez a Dnyesztertől a Tiszáig tart. Hogy átérezhessük, miféle elképzelésről van szó, elég az Igazságot Magyarországnak című – ugyancsak méltán népszerű – nóta szövegére gondolnunk, amely szerint a magyarságnak is csak az a terület kell, ahogy azt „az Isten rég kimérte”: „csak magyar hegy és magyar róna”.

A Ion című regényben Rebreanu a román egység megvalósulásáról úgy ír, hogy az egyelőre még nem más, mint Titu félálomban vizionált ábrándja, álma:

Ott van Kolozsváron, ahol egyetlenegyszer fordult meg, évekkel előbb. Mindenütt csak románul beszélnek... És milyen szépen beszélnek! Mindenki úgy ejti ki a szavakat, mint „az anyaországban”, édesebben még Vasile Popa várorjai mérnöknél is, aki pedig egész Romániát bebarangolta... Az üzletek feliratai, az utcák, az iskolák, a hivatalok... minden, minden román... Korvin Mátyás szobra rámosolyog a járókelőkre, mintha ezt mondaná: „Ütött, ugye, az igazság órája?...”

És a katonák... Báránybőrsapkás katonák... amilyenek a dorobáncok [dorobanţ: ’román gyalogos’ – a ford.] A járásbíró, aki olyan pimaszul viselkedett Ármádiában Herdeleával, most kalapot emel, és földig hajol előtte, Titu nagylelkű akar lenni, hogy megmutassa neki: az uralkodó románok nemeslelkűek és megbocsátanak... Kezet nyújt neki... De a képzelet viszi, röpíti tovább... Íme, Nagyszeben, Brassó, Nagyvárad, Arad, Temesvár!... Büszke nemzetiszín zászlók lengedeznek a mesés palotákon... A kakastollas csendőrök kámforrá váltak...

(345–346. oldal)

Egyelőre Titu álmában tehát – de a regény befejezésekor már a valóságban is – felkúszott a román trikolór Erdély településeinek ormára. A nemzeti lelkesedés – amely Titut már a nemzeti egység megvalósulása előtt, nagyszebeni tartózkodása alatt magával ragadja –, a román trikolór lobogása okozta eufória szinte irracionális, de ugyanakkor elementáris erővel tör ki belőle:

– Éljenek a románok! – tört ki hirtelen Titu, aki már nem bírta elfojtani megindultságát.

Kiáltása a szívekhez talált: a terem lelkesen visszahangozni kezdett a kiáltásoktól:

– Éljenek a románok!... Éljenek a román asszonyok... Éljen a román nép!...

[...]

– Milyen csodás is a román élet! – ismételgette. – Milyen nagyszerű is a mi népünk. Nincs a világon jobb, szorgalmasabb, büszkébb, hatalmasabb nép a miénknél!... Nem is létezhet!

(485. oldal)

Ahogy azt láthatjuk, Rebreanu regényében, Titu álmaiban a románság és a román nemzet, a román nép minden idők minden értelemben vett etnikai, kulturális és abszolút csúcsterméke, amilyet a hátán még nem hordott a föld. Karinthy (és Móricz) után szabadon nyugodtan mondhatjuk, valahogy minden nemzet számára ismerős lehet térségünkben ez a „nagylöttyös indulat”. A legek kardcsörtető, zászlóvonogató, hangoskodó, de mások érveire mégis süket versenyében pedig fej fej mellett ott tolong magyar, román, szerb, szlovák...

Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, például Nagy-Britanniával ellentétben Nagy-Románia, Nagy-Magyarország, Nagy-Szerbia, Nagy-Szlovákia, Nagy-Bulgária, Nagy-Albánia stb. csupa olyan képződmény, hagymázas ábránd, amelyekben képzelt vagy valós múltjukra hivatkozva parányi nemzetek próbálják meg leplezni önnön jelenük kicsinységét és kicsinyességét, saját dicsőségükre és öntömjénezésükre ám kimondottan egymás rovására – elfordulva a jelen problémáitól, a másikra mutogatva és azt hibáztatva. Mindez persze távolról sem ígéretes jövőkép, de még csak a jelenre sem válasz, a nagyzási mániában pedig mindössze a kölcsönös megértés vész el.

Magyarok és románok számára talán ezért is érdekes lehet Rebreanu Ion című kötetének mondanivalója: ha képesek vagyunk magunkat a másik szemén keresztül látni, képesek vagyunk akár csak egy parányi mértékben is megérteni a szomszéd, a másik szempontjait, talán végre megkezdhetjük etnocentrikus világképünk és a nemzeteink közt emelkedő falak tégláról téglára való lebontását. Addig is csak abban reménykedhetünk, hogy az „Olvassatok minden nap!” jelszava segít a kölcsönös megértés felé mutató irány megtalálásában.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok. Hajrá, Románia, hajrá, románok. Hajrá, Székelyföld, hajrá, székelyek.

Sajnálattal kell azonban megállapítanunk, hogy a Rebreanu által a 20. század eleji erdélyi románságról felvázolt kép kísértetiesen, szinte szóról szóra egyezik azzal a képpel, amit – ahogy azt sorozatunk következő részeiből megtudhatjuk – a Trianon utáni erdélyi magyarság helyzetéről egy másik (ezúttal székely magyar) szerző mond el nekünk: Nyirő József. Ahogyan látni fogjuk, csupán a szerepek változnak, a problémák nem. Napjaink zászlóvonogató politikusait látva pedig azt is sajnálattal kell előre bocsátanunk, hogy úgy fest, mind Rebreanu, mind Nyirő minden intő, gondolkodásra ösztönző és megfontolásra érdemes szava pusztába kiáltott szó csupán.

Felhasznált irodalom

Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1960.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése