Ottlik Géza Iskola a határon című regénye négy részből áll. A három számozott fejezetet megelőzi egy külön rész, amely valójában csak előkészíti a történetet, jóval rövidebb, mint a többi rész. Első látásra talán nem érthető, miért kerülnek az 1957-ben, illetve 1944-ben játszódó történetrészletek az alapvetően 1923–26-ban játszódó katonaiskolai történet elé. A fejezet ráadásul azt a címet kapja, hogy Az elbeszélés nehézségei.

Milyen nehézségekkel kell itt megküzdenie az elbeszélőnek, illetve a szereplőknek? Hogyan kapcsolódik ez az első rész a katonaiskolai történethez? – Mi sem egyszerűbb ennél: az első rész tartalmaz egy kérdést, és erre a kérdésre válaszol a regény nagy része.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ottlik regényében fokozatosan bomlik ki ez a szerkezet: Az elbeszélés nehézségei című rész első fejezete azzal kezdődik, hogy Bébé (az elbeszélő) és Szeredy Dani 1957-ben a Lukács fürdőben beszélgetnek. A beszélgetnek szót persze rögtön idézőjelbe is tehetnénk, mert az ugyan igaz, hogy információt cserélnek – Szeredy Dani például elújságolja Bébének, hogy összeköltözött egy bizonyos Magda nevű nővel –, de ezt nem a konvencionális módon teszik. A regény első mondatai a következők:

Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond. Ezt már mondta egyszer, amikor fölfelé jöttünk a rossz kis lépcsőkön. Feleltem is rá valamit, szuszogva. „Hm? Hm...” – ilyesmit. Félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt mondta, hogy kutya meleg van. [...]

Már ebből a néhány aláhúzott mondatból is láthatjuk, hogy nem számíthatunk egy nagyon flottul, olajozottan zajló párbeszédre. Az történik ugyanis, hogy amit a szereplők mondanak, az csupán egy-két elnagyolt jelzés, amelynek az értelmezése az olvasó számára csak akkor válik világossá, ha a másik szereplő elmagyarázza:

– Ide se figyelsz? – kérdezte szelíden [Szeredy].

Ez a halk „ide se figyelsz” most azt jelentette, hogy nyissam ki azt az ilyen meg olyan fülemet, ha egyszer járatja a pofáját, mert így meg úgy, és az édesanyám meg ez meg az. Egyszóval súlyos gorombaság volt. Ámbár nemcsak ennyit jelentett; hiába írnám le a leírhatatlan durvaságokat, ennél is több indulatos szemrehányást fejezett ki Szeredy kérdése. Meg mást is. Nehéz ezt megmagyarázni idegennek. A dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét. Sok mindent, amit megtanultunk valaha együtt. A világ hülye valószínűtlenségét. [...]

No, szépen vagyunk, gondolhatja az olvasó: még egy oldalt sem olvastunk el ebből a regényből, és máris úgy érezzük, mi ezt úgysem érthetjük meg, mert – a fenti értelemben – idegenek (vagyis civilek) vagyunk. A két jó barát közti párbeszéd pedig továbbra is az ühümök és a hek értelmezgetéséből áll. De szerencsére hamar vége van ennek a fejezetnek, mert a fiúk lemennek sörért.

A Lukács fürdő 1935-ben
(Forrás: retronom.hu)

A bevezető fejezet második része 1944-ben, Nagyváradon játszódik, és annak a történetét meséli el az olvasónak, hogy Szeredy Dani hogyan is került kapcsolatba ezzel a bizonyos Magdával, akivel 1957-ben összeköltözött.

Az elbeszélés nehézségei című fejezet utolsó alfejezete pedig ismét 1957-ben játszódik, és megtudjuk, hogy az első alfejezetben miért állt elő a kommunikációs zavar:

Nem az én véleményemre volt kíváncsi Szeredy, ahogy mentünk lefelé a Lukács fürdő jobbik lépcsőjén, hanem a saját véleményére.

De sajnos az összeköltözés-ügy megértésében nem jutnak sokkal előrébb:

– Mondom... Ej, tudom is én – vállat vontam. – Hát így van. Ilyenek vagyunk. Mb.

Egy kis idő múlva azt mondja Szeredy, legalábbis úgy értettem:

– Gábort kellene megkérdezni.

– Gábort?

– Medvét.

Most is alig nevettünk, de most másképp. Medve Gábort mi mindig vezetéknevén, Medvének hívtuk, csak az utóbbi években kezdtük néha, kissé félszegül, Gábornak szólítani, a civil barátaihoz alkalmazkodva.

– Ilyenek vagyunk? – nézett rám megint Szeredy. – Miért lennénk ilyenek?

Az előbukkanó új szereplő, Medve Gábor a két férfi gyerekkori barátja, ekkor (1957-ben) már halott. Van azonban egy kézirata, amit Bébére (az elbeszélőre) hagyott, amelyben a közös katonaiskolai emlékeikről ír.

A kőszegi katonai alreál ebédlője
(Forrás: dia.pim.hu)

Szeredy Dani kérdésére, hogy „Miért lennénk ilyenek?”, a választ a kéziratban remélik megtalálni. A regény pedig nem áll másból, mint Medve kéziratának a feldolgozásából, szó szerinti és nem szó szerinti idézéséből és kommentárjából. Hogy megkapjuk-e a kérdésre a választ a regény végén? – Ezt nem árulhatjuk el.

Néma gyerek

A kommunikációs problémák megjelenítése és elmagyarázása aztán az egész regényen végigvonul. Egyik emblematikus példája ennek a „néma gyerek” képe. A második rész (Sár és hó) 8. alfejezetében Medve Gábor édesanyja megérkezik a katonaiskolába. Gábor csak annyit bír mondani neki, hogy:

– Vigyél haza.

Mentségére legyen mondva, hogy ezt nem egyszer mondja el. Mégis, amikor édesanyja megkérdezi tőle, hogy:

 – Beszélj hát, édes fiam – nógatta az asszony egyre. – Mi bajod, mi bánt? Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.

Las Meninas: Hol a csalás?
(Forrás: Wikimedai Commons / Diego Velázquez)

Akkor nem felel neki semmit, és erre megvan a jó oka:

Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele. Ha tudná, amit mondani akar, akkor sem tehetne egyebet, mint hogy a hallgatásra bízza. Ámbár a padon üldögélve, ahogy a sapkáját forgatta a kezében, még abban sem volt biztos, hogy akarja-e egyáltalán közölni anyjával mindazt, amit a világról tud.

A „néma gyereknek az anyja sem érti szavát” közhelye pedig a regényben toposszá növi ki magát:

 „Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.

Ez azért elég paradox: regényt írni arról, hogy a szavak óhatatlanul hazudnak, hogy nagyon nehéz megtalálni azokat a nézőpontokat, elbeszélésmódokat, szavakat, kifejezéseket, amelyekkel leírható, elmesélhető egy történet. És persze a paradoxonok néha bosszantóak, de mindenképp érdekesek.