József Attila születésnapját biztos sokan számon tartják, hiszen április 11-e a költészet napjává vált. Azt már kevesebben tudhatják, hogy a költő 1937. december 3-án halt meg Balatonszárszón. Ma van József Attila halálának 75. évfordulója. Ebből az alkalomból aktuális dalelemzésünkben egy olyan  mai slágert veszünk elő, amely szó szerint idéz a költő egyik legszebb verséből, az Ódából.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A nyest olvasói nem lepődnek meg, hogy van ilyen könnyűzenei dal, hiszen nem is olyan régen már elemeztük a Vad Fruttik Lehunyom a szemem című dalát, amelyről megmutattuk, hogyan idézi meg a költő alakját és a Tiszta szívvel című versét. A zenekarnak azonban nem ez az egyetlen száma, amely József Attilát idézi. Az Üvegszilánkkal című dalukban a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének, az Ódának a sorai csendülnek fel. Hallgassuk meg! (A dalszöveget szokás szerint a cikk végén közöljük.)

A Vad Fruttik daláról a Petőfi Rádió Kultúrfitnesz című műsorának Szabad Egyetemén beszélgettünk Horváth Gergellyel. Az alábbi elemzés a beszélgetés alapján készült.

Az első kérdés, ami felmerül bennünk a dal hallgatása után, hogy szerelmes dal-e a Vad Fruttik szerzeménye. – A kérdésre egyáltalán nem könnyű válaszolni. A szöveg ugyanis egyértelműen kimondja, hogy ő bizony szerelmes dal próbál lenni (a maga módján), de az korántsem ennyire biztos, hogy ez sikerül is.

Kimondanám, mint egy valódi költő, nem elkoptatott szavakkal,
de cukorba fullad a lángoló szív, s az bevonja édes sziruppal.

A szövegben megszólaló hang pedig egy egyes szám második személyű, szeretett megszólítotthoz beszél, és – legalábbis elsőre úgy tűnhet – őt helyezi a szöveg középpontjába; a refrén így szól:

Én nem látok mást, csak téged

Üvegszilánkkal
(Forrás: Wikimedia Commons / Kenneth Allen / CC BY-SA 2.0)

Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a Vad Fruttik dala szorosan kapcsolódik József Attila Ódájához, akkor könnyelműen levonhatnánk azt a következtetést, hogy igen, szerelmes dalról van szó. De nem árt előtte részletesebben megvizsgálnunk, hogyan kapcsolódik a dalszöveg a vers szövegéhez. Érdemes a fentebb már idézett refrénből kiindulnunk, amely – értelmezésünk szerint – az Óda alaphelyzetét idézi meg, arra utal. József Attila versének második strófájában a beszélő egyedül ül a csillámló sziklafalon, és a tájban meglátja a szeretett lényt:

Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

A Vad Fruttik dalának refrénje ezzel szemben fogalmazódik meg: „Én nem látok mást, csak téged”. Csakhogy, amíg József Attila versében a tájból kibontakozik a szeretett lény alakja – először külsőleg, majd a viszonyuk, később pedig (szó szerint) belsőleg –, addig a Vad Fruttik-dalban ez nem történik meg. A szeretett lényről mindössze annyit tudunk meg, hogy a beszélő a nevét a karjába karcolta, és ezt a feliratot bámulja.

A névnek a karba karcolása is az Ódát idézi. Mind a két szövegben arról van szó, hogy valami szellemi, anyagtalan, fogalmi anyagszerűvé, kézzelfoghatóvá, organikussá válik. József Attila versének 4. része így indul:

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?

Értelmezésünkben a Vad Fruttik dalindítása azt a sorpárt idézi fel, csakhogy itt is fontos a különbség: míg József Attilánál a másik lény pillantása alakítja az anyagot (ami nem más, mint a beszélő fizikai valója), addig a Vad Fruttik dalában a beszélő egyedül, saját magának belekarcolja a másik nevét a karjába. Az ezt az aktust megjelenítő első versszak tehát szintén József Attila szövegét idézi:

Üvegszilánkkal karcolom a neved a karomra.
Nekem fontos, hogy ott légy a húsban, hegesedj rám, öregkoromra.
Bőröm kerítés szilvafával, te ott alvadsz nyugodtan,
s mint gyümölcs a magvat, úgy hordozlak magamban.

A fentebb idézett második versszak is értelmezhető úgy, hogy a beszélő az Ódát, illetve tágabban: a szerelmes líra hagyományait idézi. Illetve ezzel állítja szembe magát. Aztán a versszak második két sorában mégis megpróbálja folytatni a lírai hagyományt, de újból csak a karba karcolt névig jut:

Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán, ott vagy a falat kenyérben,
az esti olvasmány behajtott lapján, a karomra karcolt névben.

A dalszöveg harmadik versszaka azonban már konkrét idézetet is tartalmaz a József Attila-versből; ebben az esetben már nem asszociációs kapcsolatról van szó, ezt már nem lehet letagadni. Az Óda 5., a mellékdal előtti befejező része így szól:

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

A Vad Fruttik dalának befejezése pedig így hangzik:

Röppen a szó, olyan mélyre hatol
a rostokba, sejtekbe belekarol.
Egymásba olvad az élő anyag,
felkészülnek, hogy elnémuljanak.
Millió részecske aléltan zuhan:
molylepkék fényben és naftalinban.

Molylepke fényben
(Forrás: Wikimedia Commons / Kulac / CC BY-SA 2.5)

A két szöveg továbbra is ellentétes viszonyban van egymással. Míg József Attila szövegében a szavak felszínre hoznak valamit, a szerelmi vallomást, addig a dalszövegben a szó – szó szerinti értelmezésben a karba karcolt név! – mélyre hatol, bele a sejtekbe, és így válik szerves részévé a a beszélőnek a másik, a szeretett lény. Ennyiben a Vad Fruttik dalában mindvégig a beszélő marad a középpontban és szeretett lény alakjáról nagyon kevés bontakozik ki, míg József Attila Ódája a szeretetnek és szeretett másiknak rengetegféle megjelenítését adja.

Mindezek után azt már az olvasóra bízzuk, hogy milyen értelemben mondható szerelmes dalnak a Vad Fruttik slágere, és hogy milyen képet fest erről a fajta érzésről, állapotról.

Vad Fruttik: Üvegszilánkkal

Üvegszilánkkal karcolom a neved a karomra.
Nekem fontos, hogy ott légy a húsban, hegesedj rám, öregkoromra.
Bőröm kerítés szilvafával, te ott alvadsz nyugodtan,
s mint gyümölcs a magvat, úgy hordozlak magamban.

Kimondanám, mint egy valódi költő, nem elkoptatott szavakkal,
de cukorba fullad a lángoló szív, s az bevonja édes sziruppal.
Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán, ott vagy a falat kenyérben,
az esti olvasmány behajtott lapján, a karomra karcolt névben.

Én nem látok mást, csak téged, én nem látok mást, csak téged.

Röppen a szó, olyan mélyre hatol
a rostokba, sejtekbe belekarol.
Egymásba olvad az élő anyag,
felkészülnek, hogy elnémuljanak.
Millió részecske aléltan zuhan:
molylepkék fényben és naftalinban.

Én nem látok mást, csak téged, én nem látok mást, csak téged.