A Római Birodalom 5. századi kettészakadása után nyugati gótok szállták meg az Ibériai-félsziget területét, majd uralmuknak 711-től az arab hódítás vetett véget. Nem sokkal később az északi hegyvidékeken meghúzódó keresztény államok harcba szálltak az arabokkal, s ezzel kezdetét vette az ún. Reconquista, a keresztény visszahódító hadjáratok elhúzódó korszaka. A harcok csaknem nyolc évszázadig tartottak – ezek egyik nemzeti hőse Rodrigo Díaz de Vivar, fedőnevén a Cid, el Campeador (Cid, „a Bajnok”), akiről hősi ének is született a 12. század derekán. (A középkori spanyol eposzhős fedőneve, a Cid az arab szajjid ’úr’ szóból származik a hispániai arab szíden keresztül.) Ez a kasztíliai nyelv, azaz a spanyol első és legterjedelmesebb irodalmi emléke. A félszigeten a mór uralom 1492-ben, Granada visszafoglalásával szűnt meg.

Ibéria „visszahódítása”
(Forrás: wikimedia commons / Alexandre Vigo)

A fentiekből jogosan gondolhatja az ember, hogy a 800 évig tartó arab megszállás valószínűleg nem csupán az építészetben és a kultúrában, hanem a nyelvben is hagyott nyomokat. Ebben természetesen van igazság, ám a kép jóval árnyaltabb annál, mint azt sokan állítják. Az alábbiakban összegyűjtöttünk négy tévhitet a spanyol és az arab nyelv kapcsolatáról.

1. tévhit: a spanyol szókincs 10%-át arab elemek alkotják

A szókincsre vonatkozó információkkal mindig nagyon óvatosan kell bánni. Egy nyelv szókincsének nagysága ugyanis nem mérhető, nem lehet megállapítani, hogy hány szóból áll, így azt sem, hogy milyen arányban tartalmaz valamelyik nyelvből származó jövevényszavakat. Az arab nyelv spanyol szókincsre gyakorolt hatása a szakemberek szerint valóban a legnagyobb a többi újlatin nyelvhez viszonyítva, túlzás lenne azonban azt állítani, hogy ezek a szókincs 10%-át tennék ki. Ha a Spanyol Királyi Akadémia kétkötetes értelmező szótárában lévő, etimológiai magyarázattal ellátott szavakat vesszük kiindulási alapul, akkor mindössze 1400 szó szerepel arab – vagy egyéb sémi nyelvű – eredetűként feltüntetve, ami 5%-ot tesz ki. A mindennapi köznyelvben azonban az arab jövevényszavak száma még ennél is jóval kisebb (a 207 szavas spanyol Swadesh-listán például egyetlen arab eredetű szó nincs), és ezek nagy része is valójában nemzetközi szó (tehát nem kizárólag a spanyolban arab eredetű).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az arab hatás erősségét bizonygatva gyakran azt hozzák fel a spanyol szakirodalmakban, hogy még az hasta '-ig', ill. 'sőt, még' (< arab ḥattá 'még', a latin ad ista 'eddig' hatására) elöljáró, ill. határozószó is arab eredetű, azonban ez kivételes és megtévesztő példa – ráadásul más vélemények szerint ez szabályos fejlődéssel keletkezett a latin alakból, semmi okunk nincs arab hatást feltételezni. Az arab jövevényszavak főleg a mezőgazdasághoz, a növénytermesztéshez köthetőek: pl. arroz 'rizs' (< aruz), alcachofa 'articsóka' (< al-ẖarsúfa), zanahoria 'sárgarépa' (< szafunnárja) stb., de találunk arab eredetű szavakat a kézművesség, az építészet és a közigazgatás területéről is, pl. almohada 'párna' (< al-muẖádda), alfombra 'szőnyeg' (< al-ḥánbal), albañil 'építész' (< al-banní), alcalde 'polgármester' (< al-qáḍi), aldea 'falu' (< aḍ-ḍáj‘a) stb. Sok arab jövevényszót ma már csak Spanyolországban használnak, főleg a déli (andalúziai) nyelvjárásokban, hiszen e területen tartott a legtovább az arab uralom. Ezenkívül arab eredetű, vagy arab közvetítéssel maradt fent a mai formájában néhány hely- és folyónév: pl. Guadalquivir (< al-wádi al-kabír 'a nagy vízfolyás'), Sevilla (< arab isbilija < latin Hispalis < tartesszoszi Spal 'alföld'), Almería (< al-mirája 'őrtorony'). Említhető még a gyakori alcázar (< arab al-qászr < latin castra) szó, amely 'arab erődítmény'-t jelent (latin eredetű megfelelője a castillo).

Szintén megjegyzendő, hogy Kasztília visszahódítása után az arabok végső kiűzésével rohamosan csökkent az arab kultúra és nyelv presztízse, ahogy csökkent az arab–újlatin kétnyelvű beszélők száma is, aminek következtében számos arab jövevényszó már a 13–15. században kiszorult a nyelvhasználatból. Egy részük azért, mert már nem volt rájuk szükség azon – arab kultúrához, szokásokhoz köthető – dolgok, fogalmak eltűnése miatt, melyet jelöltek; a másik részük pedig azért, mert (új)latin szavak váltották fel őket (pl. albéitar → veterinario 'állatorvos', alfaça → lechuga 'káposzta', alfaquín → médico 'orvos', aljófar → perla 'gyöngy' stb.)

Alcázar, Sevilla
(Forrás: Wikimedia commons / Poco a poco)

2. tévhit: a jellegzetes spanyol [ch] hang az arab nyelvből származik

A kasztíliai spanyol jellegzetesen eltér abban a többi újlatin nyelvtől, hogy megtalálható benne a [ch] hang (mint a magyar doh, pech szavakban), amelyet a modern helyesírásban a j betű, illetve a ge, gi kapcsolatokban a g jelöl. Ugyanez a hang viszont nagyon sok másik indoeurópai nyelvben megvan (pl. a németben, a hollandban, a görögben, az összes szláv nyelvben, az indoiráni nyelvekben stb.). A sémi nyelvekre szintén jellemző többféle „h-szerű” hang, így az arabra is. Tudnunk kell viszont, hogy a tévhittel ellentétben a mai spanyolban ejtett [ch] hang eléggé késői, jóval az arab megszállás után bekövetkezett fejlemény: egy 16–17. században végbement mássalhangzó-eltolódás eredménye, és egy, a magyar [s]-hez hasonló mássalhangzó folytatásaként jelent meg, amely képzési helyét a kemény szájpadlásról az lágy szájpadlás (íny) felé tolta. E változás belső, strukturális okokra vezethető vissza.

Általában nem elég egyetlen kiragadott hangot vizsgálni egy hangváltozás okának kutatásakor, hanem a nyelv hangrendszerében lévő összefüggéseket kell megnézni. Mivel az [sz] hang (írásban s) képzése a spanyolban – s valószínűleg már a latinban is, akárcsak a görögben – a kezdetektől fogva emelt nyelvheggyel valósult meg, azaz hangzásában a magyar [s] és [sz] között volt, ezért a középkori spanyolban nehezen lehetett megkülönböztetni az [s] hangtól. A beszélők azzal próbálták fenntartani a két hang közötti különbséget, hogy az utóbbi képzési helyét még jobban eltávolították az előbbiétől. Ennek következtében a középkori spanyol [s] hang fokozatosan átment a lágy (hátsó) szájpadláson képzett [ch] hangba.

Aljafería
(Forrás: Wikimedia commons / currybet)

Az arab hatást a fentiek mellett az a tény is kizárja, hogy a ma [ch]-t tartalmazó arab jövevényszavakban a hang arab előzményei az [s], [zs]~[dzs] hangok voltak, pl. narandzsa (az arabban perzsa átvétel) > naranja [naráncha] ‘narancs’. A három arab h-féle hang – a gyenge hehezet, az erős hehezet (garatréshang), valamint a [ch] – a spanyolban [f]-ként vagy ma már nem ejtett [h]-ként folytatódott: al-ḥanbal > alfombra ’szőnyeg’ al-muẖádda > almohada [almuáda] ’párna’; vö. wa sa Allah > ojalá ‘bárcsak’.

3. tévhit: a délspanyol nyelvjárásokban erős arab hatás mutatható ki

A spanyol nyelvű forrásokban gyakran találkozhatunk azzal az állítással, hogy délspanyol nyelvjárások arab hatásra alakultak ki. Ez legfeljebb csak a szókincsre lehet igaz. A délspanyol nyelvjárások egyik legjellemzőbb ismérve, hogy igen gyengén ejtik a szótagvégi [sz] hangot: a műveltebb népesség ajkán csak [h]-vá gyengül, a legnépiesebb területeken viszont teljesen eltűnik. Így például a los niños ’a gyerekek’ kiejtése míg északon [losz nínnyosz], addig a déli nyelvjárásokban inkább [lo^h nínnyo(sz)] vagy népiesebb formában inkább [lonnínnyo].Azonban semmi sem indokolja, hogy ezt arab hatással magyarázzuk: egyrészt, mivel az arabban nem volt jellemző a szóvégi -s gyengülése; másrészt a nyelvek történetében teljesen általános jelenség, hogy a szótagvégi, „gyenge helyzetben” lévő hangok „gyengülnek”, lekopnak. A szóvégi -s lekopása már az archaikus latinban is megfigyelhető volt, és megtörtént az olaszban, valamint a románban is, illetve – már újkori fejleményként – a franciában, tehát nem szükséges arab hatást feltételezni. Annyi viszont igaz, hogy a délspanyol nyelvjárások kialakulásában – így valószínűleg ebben a hangváltozásban is – nagy szerepe volt a középkorban beszélt mozarab nyelvnek (arab szavakkal kevert vulgáris latin, melyet az arab ábécével írtak), amely a kasztíliai visszahódítások folyamán erős hatással volt a spanyolra. A mozarabban a latin s-t a magyar [s]-hez hasonlóan ejtették (vö. a mai portugál nyelv szó- és szótagvégi s-ével!), mely aztán könnyebben gyengülhetett [h] hanggá a kasztíliaiban szóvégi vagy mássalhangzó előtti helyzetben, s mint tudjuk, a [h] hang hajlamos az eltűnésre.

Alcázar Jerez, Cádiz
(Forrás: Wikimedia commons)

4. tévhit: mivel az arabok 800 évig uralták a félszigetet, a spanyoloknak most arabul kellene beszélniük

Hogy történik-e nyelvcsere, amikor egy nép meghódít egy másikat, nem feltétlenül függ attól, hogy mennyi ideig uralkodtak az adott területen. A kérdésnek sokkal inkább kulturális vonatkozásai vannak: a nyelvcsere akkor történik meg, ha meghódított népesség motiválttá válik aziránt, hogy a hódítók nyelvét megtanulja. A muzulmán megszállás esetén azonban ez nem így történt: a félszigetet megszálló észak-afrikaiak között valójában nagyon kevés („magasabb kultúrát” képviselő) arab volt: ők többnyire csak a hadvezérek voltak. A 8. században a félsziget teljes népessége 5 millió fő körüli lehetett, a muzulmán megszállók pedig legfeljebb kb. 40 ezren telepedtek le, és többségükben nem arabok, hanem berberek voltak.

Némi párhuzam vonható a magyarországi török hódítás és Ibéria arab megszállása között. Az előbbi ugyan jóval rövidebb ideig tartott, de ahhoz képest is igen csekély volt a nyelvi hatása. Főleg a török öltözködéssel, hadviseléssel, államszervezettel, az iszlámmal, étkezéssel kapcsolatos szavak kerültek a magyarba. Ezek jelentős része már kihalt, esetleg szakszóként él tovább, és igen szűk azoknak a száma, melyek ma anélkül használatosak, hogy a törökvilágot idéznék fel (pl. dívány, dolmány, joghurt, kátrány, kávé, kazán, kefe, papucs, tarhonya, zseb, zsiger). A megszállás idején viszonylag kevés török költözött be Magyarországra, az itt élő „török” katonák, hivatalnokok gyakran nem is török anyanyelvűek voltak (hanem leginkább délszlávok).

Salón Rico,Medina Azahara
(Forrás: Wikimedia commons / Justojosemm)

A mór szó eredete a spanyol moros ’észak-afrikaiak’ (tulajdonképpen „sötétbőrűek”), ez pedig a vulgáris latin Morusból származik, amely a latin Maurus, azaz ’mauritániai’ népnévre vezethető vissza, ugyanis a középkorban az összes észak-afrikai népet ezzel a szóval illették, abból a tévedésből adódóan, mely szerint „Mauritániából jöttek”. A mór szó pontos jelentése tehát ’Észak-Afrikából származó hispániai muzulmán’, és nem azonos az ’arab’-bal, mint azt sokan gondolják.

A hispániai mór megszállás alatt a lakosság jó része valójában csak felvette a muzulmán vallást és kultúrát, de ez nem jelenti, hogy elarabosodtak volna: megőrizték vulgáris latin alapú nyelvváltozatukat (is). Ezt az erős arab hatást elszenvedett újlatin nyelvet hívják mozarabnak. A mozarabot a mindennapi érintkezésben használták, míg a közigazgatás nyelve volt az arab. Éppen ezért sokkal pontosabb (és árnyaltabb) a muzulmán lakosságot móroknak, és nem araboknak nevezni. A latin hagyomány ebben az időszakban is tovább élt tehát, a költészetben számos arab verset lefordítottak mozarabra.

Összegzés

A társszerző cikkei saját blogján

Hasta la etimología – egy furcsa elöljáró vitatott eredete

Kihalt újlatin nyelvek: dalmát és mozarab

Láthatjuk tehát, hogy bár tényleg több évszázadig tartott a muzulmán jelenlét a középkori Spanyolországban, az arab nyelvi hatás kizárólag a szókincset érintette, de korántsem akkora mértékben, mint azt sokan állítják. Az eredetileg is kasztíliai nyelvű területekről az arabokat viszonylag hamar kiszorították a spanyol reconquistadorok, majd ahogy fokozatosan dél felé terjeszkedtek és további területeket hódítottak vissza a móroktól, úgy a kasztíliai nyelv is dél felé terjedt, melynek eredményeképpen – a mozarabon keresztül – sok arab jövevényszót felvett. Ezzel magyarázható az is, hogy a déli nyelvjárásokban sokkal több az arab jövevényszó, mint az északira épülő sztenderd nyelvben.

Felhasznált irodalom

Rafael Cano (coord.): Historia de la lengua española, Ariel Lingüística, Barcelona, 2005.

Real Academia Española: Diccionario de la lengua española, 22.^a edición, 2001.

Gargallo – Bastardas: Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, 2007.

Spanyol szókincs (Wikipédia)

Arabic influence on the Spanish language