Kilencedikes osztály érkezik a Marczibányi térre kedden 9 órára. A büfében beszélgetnek, még nem tudják pontosan, mi vár rájuk. Aztán jön értük a foglalkozásvezető, és miután vázolja a délelőtt rájuk váró eseményeit a színházterembe vezeti őket, ahol elkezdődik az előadás.

Jeleneteket látnak egy család életéből. Két kamasz és a szüleik mennek egymás agyára: a fiú nem jön vacsorázni, inkább facebookozna, a lány intőt kapott, szülei pedig nem értik, mi ebben a vicces. Csak fél óráig tart ez a színházi rész, váltás következik, a színészek kilépnek a szerepeikből, és beszélgetést kezdeményeznek a fiatalokkal.

A Fivérek című előadás
(Forrás: kerekasztalszinhaz.hu)

Megismerkednek egymással, és a korábban a színpadon látottakat elemzik közösen: alapvetően az apa viselkedését, lehetőségeit vitatják. Játékokat is kínálnak az ex-szereplők: most szerepbe léphetnek a fiatalok, és egy eljátszott kocsmai beszélgetés kapcsán az apa szemszögéből vizsgálhatják az (egyébként velük egyidős), kimondottan nyegle fiút. Ebben a felkínált helyzetben meglepően megértőnek bizonyulnak az apával szemben.

Ezután újra jelenet jön, aztán megint megbeszélés és játék, a fiatalok egyre jobban belemelegszenek. Kíváncsian várják a folytatást, amit a színészek az általuk javasolt módon improvizálva folytatnak. Délig tart a foglalkozás, a fiatalok új tapasztalatokkal, valamilyen mélyebb megértéssel, hevesen vitatkozva mennek haza az Apalabirintus című TIE-foglalkozásról. De mi is az a TIE?

 Az oldal az ajánló után folytatódik...

A TIE egy angol kifejezés, a Theater in Education rövidítése, amit magyarra leginkább a színházi nevelés kifejezéssel szoktak átültetni. Lényegét tekintve kevert műfaj, melyben a színház és a nevelés találkozik: a TIE-társulatok a színház eszközeit állítják nevelési célok szolgálatába.

A gyakorlatban egy TIE-foglalkozás – a fentiekben leírtakhoz hasonlóan – úgy néz ki, hogy a nézők, akik általában egy általános vagy középiskolás osztály tanulói, egy komplex drámafoglalkozáson vesznek részt. Egyszerre csak egyetlen osztály mehet, és mindig csak az ő korosztályuknak készült foglalkozásra. Ennek keretében egy színházi előadást látnak, és egy, az előadásban felmerülő kérdéseket feszegető beszélgetésben vesznek részt. A beszélgetés a diákoktól aktív részvételt kíván: így dolgozzák fel a látott jelenetet.

Az előadás és az azt megelőző, követő vagy esetenként abba beékelődő feldolgozó részek mindig egy fontos, az adott korosztályt érintő emberi, társadalmi, morális kérdés köré épülnek. Olyanok köré például, hogy mit tehet egy gyerek az igazságtalan felnőttekkel szemben? Mi mindent tesz meg az ember azért, hogy megfeleljen másoknak? Mit tehetünk a bennünk lakó agresszióval? Mi okozhatja a kirekesztést? Olyan személyes kérdések ezek, amelyek a hagyományos iskolai tantárgyak keretei között nem, vagy csak igen ritkán kerülnek elő.

Jelenet a Digó című TIE-foglalkozásból
(Forrás: kavaszinhaz.hu)

Angol gyökerek

A projektmódszer A projektmódszerrel történő tanítás középpontjában mindig egy gyakorlati jellegű probléma áll, melyet a diákok és tanárok közösen, több szempont szerint elemezve, komplex módon dolgoznak fel. Lényege maga a munkafolyamat. Az egyéni munka mellett fontos szerepet kap benne a csoportos tevékenység, az együttműködés. Egyik fő jellegzetessége a résztvevők nagyfokú szabadsága, önállósága. Nem a pedagógus adja át az ismereteket, hanem a tanulók szerzik meg azokat az elvégzett munka során. (Forrás: A projektmódszer)

A TIE módszerének – ahogy a drámapedagógiának is – az őshazája Anglia. A hatvanas évek termékeny, újat igénylő hevületében változások előtt állt az iskola, ahol a „én magyarázok – te figyelsz” metódust felváltották az új, élményalapú, aktivitásra építő módszerek. Ekkoriban kezdett el terjedni többek között a projektmódszer is.

A színházak is új területeken kísérleteztek ekkortájt, ki akartak lépni saját addigi kereteikből, magából a színházból. E két hasonló irányú törekvés keresztezésében született meg az első TIE-társulat 1965-ben Coventryben, a Belgrade színházban. Az általuk kidolgozott módszer gyorsan terjedt, először csak Angliában, majd a nagyvilágban is. Jelenleg öt földrész több mint húsz országában működnek ilyen társulatok.

Magyarországra mintegy harminc évvel később, a kilencvenes évek közepén jutott el a módszer. Az első társulat, a hőskor kezdőpontját kijelölő Kerekasztal Színházi Nevelési Központ volt, élén Kaposi Lászlóval. Másodikként a Kerekasztalból kiváló Káva Kulturális Műhely jött létre 1997-ben. Ez a két társulat ma is dolgozik, és munkájuk meghatározó a hazai színházi nevelés tekintetében. Mellettük több alkalmi, illetve nem hivatásos módon szerveződő TIE-társulat jött létre.

2 in 1: színész és tanár / néző és résztvevő

Fontos, hogy az előadás magas színvonalú legyen, erősen hasson, hogy megmozgassa a fiatalokat, hiszen ezen az élményen alapszik majd az egész foglalkozás. Legfontosabb cél, hogy az adott kérdés kapcsán ne pusztán tudással, hanem egy helyzettel kapcsolatban belülről megélt tapasztalatokkal is rendelkezzenek. Így formáljanak véleményt a világról, egymásról és saját magukról. Fontos az is, hogy mindezt szakemberek által kidolgozott és felügyelt, védett helyzetben tegyék.

A TIE egyik alaptézise, hogy a gyerekek önálló tapasztalattal és véleménnyel rendelkező, autonóm személyiségek. Az előadások ezért időnként az ő ötleteikre épülve alakulnak. Mindez persze vissza is hat rájuk: azok a gyerekek, akik egy foglalkozáson saját ötleteiket látják az előadásban megvalósulni, azt érezhetik, fontos a véleményük, és hogy ők is alakítói lehetnek az őket körülvevő világnak. A jó előadás véleményformálásra sarkallja őket, a feldolgozó rész, az értelmezés, a vita és a közös játék pedig elmélyíti a színházi rész megértését. Így ez a két elem egymás hatását erősíti, ezek által pedig elmélyül a középpontba állított problémával kapcsolatos tudás, így egy jól felépített TIE-foglalkozás életre szóló élménnyé válhat számukra.

A foglalkozások vezetőinek kettős szerepet kell ellátniuk, ugyanis a feldolgozó részeket a darab szereplői vezetik, tehát színészeknek és pedagógusoknak kell lenniük egyidejűleg. A darabban szereplő, üvöltöző katonatiszt vagy a ketrecbezárt lány időnként drámatanárrá változik. A résztvevő gyerekektől ugyanígy kettős feladatot kíván a helyzet: ők egy ideig „csak” nézők, aztán ki kell lépniük ebből a passzív szerepből, és a többiekkel, valamint a foglalkozás vezetőivel együtt gondolkodva kell véleményt formálniuk, adott esetben szerepbe lépve kell továbbjátszaniuk a történetet.

Hogyan lehet egy ilyen foglalkozáson részt venni? – TIE-foglalkozásra pedagógusok jelentkezhetnek, nekik kell időpontot egyeztetniük a társulatokkal. Fontos tudni, hogy a TIE-csoportok a módszer etikájából következően nem kérnek pénzt a résztvevő iskoláktól, osztályoktól. A programok költségeit minisztériumi, önkormányzati és elsősorban alapítványi támogatásból, illetve néhány intézmény támogatásaiból fedezik.

Szerencsés esetben egy évben akár több alkalommal is részt vehet egy-egy osztály. Ezek az alkalmak a csak megfigyelőként résztvevő tanárok számára is mindig szolgálnak tanulsággal, sőt meglepetésekkel az addig csak iskolai környezetben látott tanítványaikkal kapcsolatban.

Bővebben minderről

Kaposi L. (szerk.) 1995: Színház és dráma a tanításban. Színházi füzetek VIII., Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, Magyar Drámapedagógiai Társaság, Marczibányi Téri Művelődési Központ, Budapest

A Drámapedagógiai Magazin TIE témájú cikkei:

• Bolton, G. 1993: Az oktatási dráma és a TIE összehasonlítása (1993/5.)
• Kaposi L. 1993: TIE – Angliában (1993/5.)
• Takács G. 2002: Színház a határon – a TIE tíz éve Magyarországon (2002. évi különszám)