A drámapedagógia és az irodalomtanítás kapcsolata kézenfekvő, mindezekről korábbi cikkeinkben részben már esett szó. A dráma módszerétől azonban – bár egyre több magyartanár kelléktárának része – sokan még mindig idegenkednek. Drámázni ugyanis melós és bátorságot igénylő feladat. Alapos felkészülést és átgondolt, felépített munkát igényel a tanártól, valamint azt, hogy engedje el korábbi, jól bevált szerepeit, és valami újat is kipróbáljon.

A hagyományos irodalomtanítás és az olvasóvá nevelés válságban van. Ez a megállapítás mára igazi közhellyé vált. Az ide vezető okokat – a fogyasztói magatartás térhódítása, a virtuális valóságok létrejötte, a multimédiás kultúrdömping stb. – hosszan sorolhatjuk. A gyorsan bekövetkezett változásokra az iskola lassan ugyan, de reagálni látszik. Az egyik lehetséges válaszlépés, megmentési kísérlet a drámapedagógia lehet minderre.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Egy csávó szenved, aztán fejbe lövi magát”

A fenti mondat egy tízedikes tanulótól való, aki így foglalta össze Goethe Az ifjú Werther szenvedései című levélregényét a témazáró dolgozatban. Bár ez csak egy kiragadott példa, mégis jól modellezi a problémát: a diákokat már hidegen hagyják a nekik feladott kötelező olvasmányok, és azok a feldolgozó órák során sem kerülnek közelebb hozzájuk. Nagyjából annyi marad meg belőlük, amennyi a fenti mondatból kiolvasható. A drámapedagógia éppen abban segíthet, hogy a valamelyest távolságtartó olvasó-hős viszonya megelevenedjék, a „mintha-játékokon” keresztül (úgy csinálok, mintha én lennék Werther, Lotte vagy Albert) saját élménnyé válhasson a regényben körüljárt problémák valamelyike.

Ha egy diák játékokban is találkozik a regényben vázolt problémákkal, ha a feldolgozás nem csak a műfaji sajátosságokban, a táj és Werther lelkének kapcsolatában vagy a szereplők jellemzésében merül ki, akkor kimondhatóakká válnak az öngyilkossággal kapcsolatos kérdések, vizsgálhatóvá válnak az odavezető lépések és az alternatívák. Akkor kiderül, hogy Goethe regénye számukra is fontos kérdésekről szól, még akkor is, ha Werther viselkedését általában egyértelműen elutasítandónak tartják.

Lotte és Werther
(Forrás: Wikimedia Commons / )

A dráma befelé figyelést, aktív, erős jelenlétet igényel. A passzív figyelmet igénylő képi világban, ahol a mai gyerekek idejük nagy részét töltik (filmnézéssel, klipnézéssel), ez a fajta képesség nem fejlődik, pedig a szövegértés és az értő olvasás is valami ilyesmit igényel. Aki tehát drámán nevelkedik, ezt a fajta figyelmet is edzi, valamint az olvasott műveken, kötelező olvasmányokon túl élményeket kap, ezáltal pedig csökken a tanulók szépirodalommal szembeni gyanakvása és távolságtartása. 

Pletyka, állókép, belső hang

Az az irodalomtanár, aki bővíteni akarja módszertani repertoárját a drámapedagógia eszköztárával, alkalmazhat egyszerűbb játékokat. Ezeket különösebb drámás képzés nélkül is kipróbálhatja az óráin. Egy dráma kapcsán például megszólaltathatók a szereplők ki nem mondott gondolatai a belső hangok nevű technikával.

Például Shakespeare Romeo és Júliájában Júlia és a Dajka a Párissal való esküvő bejelentése és a szülőkkel való heves vita utáni párbeszédében egyértelműen színlelnek: nem azt mondják, amit gondolnak. A tanulók a belső hangok játék segítségével megkereshetik a ki nem mondott, „igazi” mondatokat. Egy másik játékban, az állóképekben például megjeleníthetik Akhilleusz pajzsának részleteit Homérosz Íliásza alapján, vagy akár Molière Tartuffe-jének egyes jeleneteit. A pletykajátékban pedig hallhatóvá válhat a falubeli lányok véleménye Dalos Eszti esetéről Arany János Tengeri hántás című balladájának feldolgozásánál. (Ezekről bővebben olvashatnak Pethőné Nagy Csilla Módszertani kézikönyvének 127–137. oldalán.)

Akhilleusz pajzsa
(Forrás: Wikimedia Commons / Angelo Monticelli)

Miről hallgatnak a Barbárok?

Drámával el lehet tölteni egy egész, sőt akár egy dupla irodalomórát is. A drámapedagógia segítségével feldolgozhatók drámai művek, de epikus, sőt lírai művek kapcsán is kereshetik a tanulók saját értelmezéseiket ilyen eszközökkel. A fentebb említett dramatikus játékok alkalmazására bármelyik irodalomtanár vállalkozhat, egy teljes drámaóra átgondolt felépítése és vezetése azonban szakértelmet igényel, amit akkreditált vagy másoddiplomás képzéseken sajátíthatnak el az érdeklődők.

Drámaórát tartani sokak szerint csak a 7–12 éves korú gyerekeknél érdemes, akik még életkori sajátosságaiknál fogva játékosak. Valójában azonban a 12–18 évesek sem „nőnek ki” ebből: ha fokozatosan vezetjük be őket a játékokba, szívesen vesz részt ez a korosztály is. A drámaórákon a diákok a tanár vezetésével a ráhangoló gyakorlatok után dramatikus játékokon keresztül mélyrehatóbban vizsgálják a műveket mindig egy lényeges kérdéssel a fókuszban.

Megvizsgálhatjuk például, mi a hallgatás szerepe Móricz Zsigmond Barbárok című novellájában, vagy azt, hogy hogyan számolnak el a szülők Romeo és Júlia halálával. Körbejárhatjuk akár azt a kérdést is, hogy hogyan egészíthető ki a töredék Rilke Az archaikus Apolló-torzó című verse kapcsán. Egy jól képzett drámatanár játékok sokaságából választhatja ki a csoportnak és az adott témának éppen megfelelőt. Ilyen órákon kiszélesedik az interpretációk lehetősége, minden csoport vagy akár minden diák létrehozhatja a saját értelmezését azzal, hogy megjeleníti, kézzelfoghatóvá teszi a szöveget.

Beszélgetnek és mozognak órán

A dráma mindezeken felül még azt is lehetővé teszi, amire a „rendes” órákon oly ritkán van lehetőség: hogy a tanulók kilépjenek a megszokott tantermi keretekből, hogy – bármily botránykeltően hangzik is ez – mozogjanak és beszélgessenek a tanórán. Kisebb-nagyobb csoportokra bontva részt vehetnek a jelenetek alakításában, vitatkozhatnak, érvelhetnek, együtt gondolkodhatnak. Az iskolai, az órai lét ettől egészen hasonlatossá válhat a „normális” élethez, ami oldja a szorongást, a görcsöt az iskolával kapcsolatosan. A drámával kísérletező pedagógusoknak szinte kivétel nélkül vannak megdöbbentő tapasztalatai: az addig passzív, szorongó, vagy érdektelen gyerekekről gyakran kiderül ugyanis, hogy tele vannak ötlettel és gondolattal.

Ez is tanulás
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrea Fuentes / CC BY-SA 3.0)

A játékokban való részvétel önkéntes, ez a dráma egyik alapvetése. Szerepbe lépni, játszani jó, de nem muszáj. Ez az önkéntesség biztonságérzetet ad, felszabadultabbá tesz. De talán ez az egyik legfőbb akadálya annak, hogy a dráma mint módszer valóban elterjedjen mai iskolarendszerben, ahol mindent muszáj, mivel azt feltételezzük, amire nem kényszerítjük a diákokat, abból nem is lesz semmi.

A hagyományos tanárszerep egy drámás foglalkozáson több ponton csorbul. A drámatanár nem irányít, hanem játékokat ajánl, és figyelemmel kíséri végrehajtásukat, segíti, kiszolgálja az ötleteket. Nem minősít, és nem értékel, mivel a folyamatban nem a végeredmény, hanem az odavezető út a fontos. Kevesebbet fegyelmez, mert a fesztelen légkörben jobban megy a játék. Cserébe viszont ő maga legalább annyit tanul, mint a diákjai. Egyre újabb tapasztalatokra tesz szert a diákjairól, önmagáról és a vizsgált irodalmi művekről is. A gyerekek elképzeléseinek, akaratának térnyerését nem presztízsveszteségként, hanem a sokféleséggel való találkozásként éli meg.

Ajánlott irodalom

Pethőné Nagy Csilla (2007): Módszertani kézikönyv. Korona Kiadó, Budapest

Eck Júlia (2000): Drámajáték a középiskolai irodalomórán. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest

Hevesi Zoltán István: Drámapedagógia és irodalomtanítás – egy hermeneutikai szemléletű pedagógia esélyei a globalizáció korában