Én a lelkem mélyén fogalmazásnáci vagyok. Jól bírom például a helyesírási hibákat, a legjobb szándékaim ellenére rendre produkálom is őket. (De igyekszem, és szerintem egyre jobban megy!) Különösebben bizonyos szerkezetek, szavak sem idegesítenek (leszámítva az alábbiakat). Gyerekkoromban még nákoltam is, és az ikes ragozást is főleg az iskolában tanultam meg. Szóval van egy múltam, na, így könnyebb elnézőnek lenni. Amivel kapcsolatban azonban nincs bocsánat, az a szövegalkotás, a fogalmazás.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Főleg a különböző modorosságokat utálom. Nem bírom például a nos-sal kezdődő mondatokat. Mit jelent a mondatkezdő nos? Azt, hogy szögezzük le, hogy én most, kedves olvasó, megmondom a tutit, és erre külön föl is hívom a figyelmedet; bedörzsölöm, ha megbocsátasz. A nos-ban van valami elképesztően kioktató és lekezelő. Ha én kerülnék a Nyelvstratégiai Intézet élére, azonnali hatállyal betiltanám.

A nos-hoz hasonló elemeket is gyűlölöm, ilyen például a voltaképpen vagy az ugyebár – az önbizalom nélküli tudálékoskodás csimborasszója. Nem szeretem azt sem, ha valaki úgy vezet föl valamit, hogy kétségtelen, hogy...  Ha tényleg kétségtelen volna, akkor pont azt nem kéne hangsúlyozni. Szerintem ezeknek a használatát is korlátoznám, ha a hatalom közelébe kerülnék.

Elég komoly gondom van a zárójelekkel is. Nem állítom, hogy nincs szükség rájuk (a matekban például hasznosak), de azért azt igencsak túlkapásnak érzem, amikor minden második mondat zárójelbe kerül, vagy esetleg egy egész hosszabb szakasz. Mit fejez ki a zárójel? Valami olyasmit, hogy kicsit eltérek a tárgytól, hogy ami zárójelbe kerül, az nem olyan fontos, mint az, ami nem kerül a zárójelbe. Nos, az kétségtelen, hogy olykor nehéz eldönteni, mi fontos, és mi nem az a mondanivaló szempontjából. De ha ez így van, jobb, ha inkább előbb végiggondoljuk, mit is akarunk mondani: ha fontos, mondjuk, ha nem fontos, nem mondjuk. A világ jobb hely lenne, ha kevesebb lenne benne a zárójeles megjegyzés. (Én ebben hiszek!)

Nos...
(Forrás: Wikimedia Commons / Lies Thru a Lens / CC BY 2.0)

Mit szeretek?

1. A szóismétlést olyankor, amikor az elkerülése megtévesztő és félreértést okoz.

2. A felkiáltójelet!

3. A pontosvesszőt; virtuózan tudom használni!

4. Hogy mit is szeretek, nehéz megmondani. Talán a beágyazott kérdéseket eléggé bírom.

5. A cicákat.

+1. A Laci szóvicceit.

A zárójelekhez hasonlóan heroikus küzdelmet folytatok az idézőjelek ellen is. Voltaképpen hasznosnak tartom őket, hiszen, ha idézünk valakitől, akkor megkerülhetetlenek. Ugyanakkor az „irónia” vagy „más” (értik: „más”) „átvitt értelem” „kifejezésére”, a legtöbb esetben teljesen fölöslegesnek érzem őket. Ha ironizálni akarok, akkor írjam meg úgy a szövegemet, hogy érezhető legyen az irónia. Ha valamit nem szó szerint értek, bízzak az olvasómban annyira, hogy érteni fogja idézőjelek nélkül is. Ha nem bízom benne, ha állandóan idézőjelbe kell tennem magam, akkor a bizonytalanságomat és a bénaságomat árulom el. (Amit én a végsőkig „titkolni” szeretnék!)

Forrás: Wikimedia Commons / DrL / CC BY-SA 2.5

Utálom a hosszú, tekergőző, soha véget nem érő mondatokat, amelyeknek a végén már azt sem lehet tudni, mi volt az elején, és az olvasó teljesen elbizonytalanodik, hogy mi is volt itt voltaképpen az állítás – ezeknek jellemzően csak a legvégén van ige, hogy még véletlenül se lehessen tudni, mit akar mondani, rengeteg vesszős és gondolatjeles közbevetést tartalmaznak. Az ilyeneknél ugyebár gyakoriak a fogalmazási, egyeztetési hibák is, hiszen az író maga is elfelejti, hogy mi volt a mondat elején.

Én egy egyszerű lány vagyok, az egyszerűséget szeretem.