Korábban már láthattuk, hogy a mai szlovák és cseh alapjául szolgáló kései ősszláv nyelvjárások között már akkor megjelentek különbségek, amikor a szláv nyelvi egység felbomlásáról még nem beszélhetünk. Most további olyan példákkal folytatjuk, amelyek a szláv nyelvágak kialakulásának korából, de még mindig a szlovák önállósodása előttről valók.

Metatézis és intonáció

Az alsó farkinca (ogonyek) az orrhangú ejtés jele: ę, ǫ, ill. ą (utóbbi a lengyel helyesírásban az orrhangú [o] jele!). Az alsó kör szótagképző mássalhangzó alá kerül: l̥, r̥, n̥, m̥. A cikkben előforduló, de az előző részben már magyarázott jelek olvasatát nem adjuk meg újra. A nyíltszótagúságra való törekvéssel az ősszláv záródó kettőshangzók is megváltoztak, hiszen ellentmondtak az emelkedő hangzósság elvének. A v (u̯) és j (i̯) utótagúakból egyszerű hosszú magánhangzók lettek: hosszú ū, illetve ě (jaty) magánhangzó, amelynek eredeti ejtése hosszú nyílt [e] (IPA [æ:]) lehetett, valamint hosszú ī. Az m és n utótagúakból lettek az orrhangú ę és ǫ magánhangzók; a redukált ь (ĭ) és ъ (ŭ),valamint az r és l hangzók kapcsolatából pedig a szótagképző r̥ és l̥ hangok alakultak.

A nyelvtörténet szempontjából a leglényegesebb ide tartozó változás az a és e előtagú, valamint az r és l utótagú diftongusok alakulása. Ezek eshettek a szó elejére vagy a szó belsejébe mássalhangzó után: az első esetet VRC, a másodikat CVRC hangképlettel rövidíthetjük, ahol V = magánhangzó, itt (a, e), R = (r, l), C = bármely mássalhangzó. Ezek úgy változtak, hogy hangátvetés (azaz metatézis) történt, a kettőshangzó két eleme – már külön hangként – felcserélődött: VRC > RVC, ill. CVRC > C(V)RVC. E közben a magánhangzós elem nyelváganként némileg eltérő jellegűvé változott, ami a szláv nyelveken belüli osztályozás egyik alapja is. A változás a cikk szempontjából lényegesebb szó eleji pozícióban kezdődött még az i. sz. 4. században, míg a szó közepén több évszázaddal később teljesedett be, hiszen az i. sz. 5–6. századi bizánci forrásokban még Δαργομήρος (Dargomírosz) alakban olvasható a mai Dragomir személynév, és az i. sz. 8. században találhatni már hangátvetett Dragovitus (mai Dragovit) formát.

A szó eleji ősszláv eRC hangkapcsolatból *RěC alakú eredményt várhatnánk. Talán ide tartozik az átmeneti *Rězań alakon keresztül az orosz Рязань (Ŕazań, Rjazany) városnév, ha az a mordvin eŕźań ’erzä mordvinokkal kapcsolatos, hozzájuk tartozó’ szóból származik: itt időrendi probléma van. Közszóként az ősszláv *elbădā ’libatop (Chenopodium), laboda (Atriplex)’ > *lěboda > *lěbeda merül fel, vö. cseh lebeda, lengyel lebioda, orosz лебеда (lebeda); ugyanakkor a szlovák loboda és a régi lengyel łoboda miatt más lehetőség is felmerül. Egyesek a cseh Labe, lengyel Łaba ’Elba’ folyónevet is már az umlautos germán Elbia alakból származtatják, azonban a mai kemény szláv l ~ ł miatt ez kevésbé valószínű kiindulás, mint az umlaut nélküli Albia.

Az ł ejtése [w] (mint a w az angolban).

A szókezdő VRC fejlődése esetén fontos volt az intonáció. (A továbbiakban csak az aRC változatra adunk példát, mert eRC alakú szóra nincs biztos adat.) Az emelkedő hangsúly alatt az áRC hangkapcsolatnál minden szláv nyelvben azonos az eredmény: a hangátvetés után a magánhangzó hosszú lesz, RāC, amelynek a mai szláv nyelvekben mindenütt rövid vagy hosszú a hang a folytatója. Erre példa a szlávok által átvett Albia ’Elba’ folyónév is, amely ma a csehben Labe, a lengyelben Łaba alakú lett.

A fölülre tett alulról nyitott félkör (fordított breve) a hosszú ereszkedő hangsúlyt mutatja: ȃ. Mivel ezt nehéz kiszedni, sok munkában ehelyett hullámos vonal (tilde) vagy kalap (cirkumflex) áll, de precíz jelölésben ezek az új akut (ã), ill. az új cirkumflex (â) intonáció jelölései. Az éles ékezet magánhangzókon a mai cseh és szlovák esetén hosszú hangot jelöl: á, í; zenei hangsúllyal rendelkező nyelvek esetén viszont a hosszú emelkedő hangsúly jele: á, ě́; egyébként jelölhet az erősségi hangsúlyt (pl. az oroszban), vagy úgynevezett „áthajlott” hangot (vö. az [u] ejtésű lengyel ó-t).  A kettős tompa ékezet a rövid ereszkedő hangsúly jele: ȁ, az egyszeres tompa pedig a rövid emelkedőé, vagy egyszerűen a rövidé, ha az nem különböztet meg intonációt: à.

Ereszkedő ȃRC intonáció esetén azonban a nyugati és a keleti szláv nyelvekben rövid RăC lesz az eredmény, amelynél a mai nyelvekben o-t (RoC) találunk, míg a déli szláv esetén az emelkedő változattal egyező hosszú RāC folytatást találunk. Az irodalmi nyelv alapját is képező középszlovák nyelvjárások itt nem a csehvel, hanem a délszláv nyelvekkel tartanak. Vö. ősszláv *ălkŭtĭ ’könyök’ > ószláv лакъть (lakŭtĭ), szerb-horvát lakat, szlovák lakeť, de cseh loket, lengyel łokieć, orosz локоть (lokoť), amelynek rokonsága: litván uolektis ’könyök (hosszmérték)’, lett olekts ’ua.’, óporosz woltis ’alkar’, woaltis ’könyök(csont)’. Ugyanígy alakult az ősszláv *ărbŭ szóból az ószláv рабъ (rabŭ), szlovák rab ’rab(szolga)’, illetve cseh rob, óorosz робъ (robъ). Az e mögött álló ieu. *orbʰos ’árva; (rab)szolga’ szónak (innen görög ὀρφανός [orphanos], latin orbus, szanszkrit अर्भ [arbha], örmény որբ [orb]) egyébként a finnugor *orpa (*orwa) ’árva; özvegy’ tőn keresztül a magyar árva szóval is van kapcsolata.

Tehát ez az i. sz. 4. századtól induló folyamat, amelynek feltétele a zenei hangsúly északi szláv nyelvekből való eltűnéséig (azaz kb. az i. sz. 9. századig) volt meg, másként játszódott le azokban a nyugati szláv dialektusokban, amelyekből a mai szlovák irodalmi nyelv fejlődött ki, mint a környező nyelvjárásokban.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Intonáció és metatónia

A jelenkori szláv nyelvekben meglehetősen különböző hangsúlyviszonyokat találunk, és ez igaz azokra a nyelvjárásokra is, amelyek megőrizték az intonációt (zenei hangsúlyt). A különbségek okát az ősszláv korszak derekán lezajló, a prozódiát megváltoztató folyamatokban, azaz a szótagok nyíltszótagúság okozta átrendeződésében és a redukált magánhangzók (jerek) kialakulásában szokták látni. A zenei hangsúly felbomlása ezzel együtt sokáig tartott, hiszen még a CVRC hangkapcsolat i. sz. 7–8. századi átalakulásánál is fontos szerepe volt. Azonban az i. sz. 9. században megalkotott glagolita, majd az ezt egy századdal követő cirill írásrendszerben már nincs nyoma, jóllehet a mintául szolgáló görög ortográfia jelölte az intonációt. Egyedül a legelső összefüggő szláv nyelvemlékben, az i. sz. 10. században másolt Kijevi lapok esetén találni olyan ékezetszerű jeleket, amelyek talán az intonációra utalnak.

A zenei hangsúly megmaradt a szláv terület délnyugati (a szerb-horvát és szlovén nyelvjárások többsége), valamint az északnyugati részén (az északi kasubban), de csak a hangsúlyos szótagon, így az önálló erősségi elem megszűnt. A keleti szlávoknál és a bolgár-macedón csoportban a szabad erősségi hangsúly maradt meg, míg az intonáció és a hanghossz eltűnt. A nyugati szlávoknál a zenei hangsúly elmaradt, az erősségi hangsúly rögzült, de a hosszú magánhangzók megőrződtek (a lengyel centrumú lechita csoportban ez utóbbi az i. sz. 15. században szűnt meg). A szlovák fejlődés azonban eltér a csehétől: az eredeti hosszú emelkedő (akut) hangsúlyú szótagok esetén a mai csehben hosszú magánhangzót találunk, míg a szlovákban rövidet, vö. ősszláv *kárvā ’tehén’ > *kráva > cseh kráva ≠ szlovák krava, illetve ősszláv *bérza ’nyírfa’ > *bŕě́za > cseh bříza ≠ szlovák breza. Hasonló jelenség található a zenei hangsúlyt megőrző nyugati délszláv nyelvek esetén is, ahol a szlovén megtartotta az eredeti hosszú akut hangsúlyt, a szerb-horvát što-nyelvjárásokban viszont az rövid ereszkedő (cirkumflex) hangsúllyá vált, vö. szlovén kráva ≠ szerb-horvát krȁva, szlovén bréza ≠ szerb-horvát brȅza.

A szláv zenei hangsúlyt érintette egy markáns változás, az úgynevezett hangsúly-metatónia (átrendeződés), amikor – többek közt – bizonyos fonetikai környezetben a régi ereszkedő hangsúlyú szótagok emelkedő intonációjúak lettek. Ez utóbbi neve „új akut”, mert a fejlődése eltérhet a régi emelkedő (akut) hangsúlyétól. Éppen ilyen a szlovák, ahol az új akut a régivel ellentétben hosszú magánhangzót ad, tehát az új intonáció esetén nincs különbség a közeli rokon cseh nyelvhez képest. Vö. ősszláv *stȃrža ’őrség’ > *stráža (pontosabban: *strãža) > szlovák stráža = cseh stráža.

Vagyis az ősszláv korban, amikor a zenei hangsúly még élő volt, a majdani szlovák nyelv alapját alkotó nyelvjárásoknak a többi nyugati szláv dialektustól eltérő intonációs sajátosságai voltak. A régi hosszú emelkedő szótagok magánhangzói lerövidültek, a hosszú emelkedő hangsúlyt csak a metatónia hozza majd újra létre. Ez utóbbiban különbözik a szlovák a hasonlóan változó szerb-horvát što-nyelvjárásoktól, azokat ui. a metatónia máshogy érintette (a szerb-horvát strȃža hangsúlya a régi cirkumflexnek megfelelő).

A jerek változásai

Az előbbiekben vázolt történeti különbségek mellé az utolsó közös szláv változás, a redukált magánhangzók (jerek) eltűnése is hozott továbbiakat. Ennek az i. sz. 9–12. századra, azaz már az írásos korra eső folyamatnak a során az ъ (ŭ) és ь (ĭ) hangok tovább sorvadtak, azaz előbb elvesztették a szótagképző jellegüket, majd el is tűntek. Kivételt azok az esetek jelentettek, amikor a rájuk következő szótagban is jer állt (ez az úgynevezett „erős” helyzet), mert ekkor az ellenkező irányba fejlődtek, teljes értékű magánhangzóvá lettek, azaz vokalizálódtak.

Erre vezethető vissza az az érdekes különbség, hogy az egyes szám alanyesetű cseh kráva ~ szlovák krava ’tehén’ szópár többes szám birtokos esetű alakjaiban a magánhangzóhosszak felcserélődnek: cseh krav ~ szlovák kráv. Ez utóbbi alak végén volt egy kemény jer (ъ / ŭ), amely voltaképpen az esetrag, vö. ősszláv кравъ (kravŭ). A jerek meggyengülésével hangsúly-metatónia lépett fel, és az eredeti emelkedő hangsúly ereszkedővé (új cirkumflexszé) vált: ez magyarázza a cseh rövidülést. A szlovákban pedig úgynevezett pótlónyúlás lépett fel: az eredetileg két rövid szótagból álló szó lekopás utáni lerövidülését kompenzálta a megmaradt szótag megnyúlása.

Van különbség a vokalizálódó jerekben is. Ezek a csehben minden helyzetben e-vé lettek, a közép- és részben a kelet-szlovákban azonban emellett o-vá és a-vá is, vö. ószláv въшь ‎(vŭšĭ) ~ cseh veš ≠ szlovák voš ’tetű’, ószláv ръжь ‎(rŭžĭ) ~ cseh rež ≠ szlovák raž ’rozs’. Az o-val való helyettesítésnek keleti szláv, az a-val valónak szerb-horvát párhuzamai vannak, ugyanakkor az o előfordul a felső, az a pedig az alsószorb nyelvben is, így e mögött az egyszeri érintkezésen túlmenő, mélyebb areális folyamat is feltételezhető.

Végezetül nem szorosan ide kapcsolódik, de a jerek kapcsán itt is megemlíthető egy igen régi szókészleti eltérés. A szláv nyelvek közül csak a szlovák és a horvátok tulajdonképpeni nyelveként tételezett szerb-horvát ča-nyelvjárás őrizte meg eredeti alakjában az ősszláv *čь ’mi?’ (< ieu. *kʷid) kérdő névmást: szlovák čo, szerb-horvát nyelvjárási ča. A többi nyugati szláv nyelvben ez -so elemmel, a déli és keleti szláv ágban pedig to partikulával bővült, vö. cseh és lengyel co < régi čso ~ czso, ill. orosz что (čto), szerb-horvát što, bulgár що (što) < ószláv чьто (čĭto).

Összefoglalásul

A mai szlovák nyelv (és nemcsak az irodalmi nyelv alapján jelentő középszlovák dialektus), tehát számos olyan sajátossággal rendelkezik, amelyik az i. sz. 15–16. századi szétválást fél-egy évezreddel megelőzőleg is elkülöníti a mai cseh nyelvtől. Ez arra utal, hogy ezen az időtávon belül e dialektusoknál stabil nyelvjárási különbségek álltak fent a nyugati szláv, majd cseh-szlovák egységen belül, és megalapozza azt, hogy nyelvtörténeti értelemben a szlovákot mint entitás megnevezését ilyen mélységekben használjuk. Ennek nem mond ellent az, hogy a 19. században akár úgy is alakulhatott volna, hogy nem lesz saját szlovák irodalmi nyelv, hiszen egyrészt a kasub önálló történeti nyelvi státusza sem kérdőjeleződik meg attól, hogy ma már inkább lengyel nyelvjárásnak tűnik. Másrészt, ha a szlovént is csatlakoztatják a 19. században a közös szerb-horvát irodalmi nyelvhez, akkor ma az sem lenne más, mint a kaj-horvát speciális nyelvjáráscsoportja; illetve fordítva, a kaj-horvátról beszélhetnénk most, mint a szlovén legkeletibb dialektusáról.

Irodalom

Baleczky Emil – Hollós Attila: Ószláv nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985.

Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.

Horálek, Karel: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967.

H. Tóth Imre: Bevezetés a szláv nyelvtudományba. JATEPress, Szeged, 1996.

H. Tóth Imre: Rövid összehasonlító szláv nyelvtan, I. rész (Hangtan, alaktan). Kézirat (JATEPress), Szeged, 1999.

Pauliny, Eugen – Ružička, Jozef – Štolc, Jozef: Slovenská gramatika, 5. vydanie. Slovenské pedagogické nakladateľstvo, Bratislava, 1968.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése