Nem tudom, Ferenc nevű olvasónk is összetartozónak érzi-e a két kérdését, mindenesetre úgy tette fel őket, mintha nem lenne közük egymáshoz. Szerintem van. Az első kérdés, vagy inkább kérdéscsoport, a kínai írásra vonatkozik:

Mint tudjuk, Kínában a diákok hosszú éveken keresztül tanulnak meg írni és olvasni. Az lenne a kérdésem, hogy a befektetett energiának azon kívül, hogy a kínaiak előbb-utóbb képesek lesznek írni-olvasni, van-e egyéb haszna? Gondolok itt az agyban kialakuló speciális idegsejt-kapcsolatokra. Tehát egyéb területeken ügyesebbek-e a kínaiak azáltal, hogy megtanulták a speciális írásjegyeket?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A rövid válasz az, hogy persze, rengeteg haszna van a kínai írásrendszer használatának. Ha nem lenne, akkor nyilván nem élne háborítatlanul több ezer éve. Ezt a hatalmas birodalmat többek közt az tartja össze, hogy a nyelvi sokféleség ellenére az egységes írás révén a kölcsönös érthetőség legalább írásban biztosítható. De a kérdésből úgy tűnik, olvasónkat nem(csak) a hatalmi-társadalmi hasznosság érdekli.

Ami az írásrendszer lélektani-gondolkodásbeli hatásait illeti, sajnos eddig semmi érdemlegeset nem tudunk mondani. Igaz, hogy készültek tanulmányok ebben a tárgyban, de nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a kínai írásrendszer használatának megfogható, erős hatása lenne a gyerekek készségeire, képességeire. (Ha lenne, azt már biztosan kimutatták volna, hiszen kutatták a kérdést.) Az sem biztos, hogy a kínai (és tajvani) gyerekeknek az átlagnál enyhén jobb eredményeit az írásrendszer magyarázná, hiszen nehéz leszámítani ezekből az egyéb kulturális eltéréseket, és közelebbről az oktatás módszertanában megfigyelhető különbségeket. Annyi bizonyos, hogy nincs megfogható hátránya a kínai írás használatának a gyerekek tanulására, képességeik fejlődésére. Erre is azt mondhatjuk: nem csoda, mert elég ideje volt a kínai társadalomnak arra, hogy ha lenne káros hatása, nyilván már áttértek volna másmilyen írásrendszerre.

Annak ellenére, hogy a tudomány egyelőre nem sokat tud mondani erről a kérdésről, érdemes elgondolkodni rajta, hogy milyen különbségek lehetnek a logogrammatikus (például a kínai) és a hangjelölő (például a magyar) írásrendszerek használata között. A logogrammatikus írásokban egy-egy jel a beszéd egy-egy legkisebb „értelmes” részét (nyelvészeti terminussal: morfémáját) jelöli. A kínaiban (az írástól teljesen függetlenül) egyszótagosak a morfémák, így a betűk is egy-egy szótagot jelölnek. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a hangjelölő írásokban viszont egy-egy betű (vagy betűkapcsolat) egy-egy beszédhang jelölésére szolgál.

Nos, világos, hogy a logogrammatikus írások használóinak többféle alapelemet kell megtanulniuk, mint ha hangjelölő írást használnának, hiszen minden nyelvben három nagyságrenddel több morféma van, mint ahány beszédhang. (A morfémák száma mindenképpen tízezres nagyságrendű, ahogy a kínai betűké is, a beszédhangok száma pedig tízes nagyságrendű. Bár a kínai betűk számát nehéz felmérni, mert némelyiknek sok változata van, másoknak korlátozott a használata, jó eligazítást ad, hogy az 1989-es Hanyu Da Zidian szótárban 54678, az 1994-es Zhonghua Zihai szótárban pedig 85568 különböző karakter szerepel. Ezek sok ritkán használt változatot is tartalmaznak, ezek nélkül 50 ezer körül van az írásjegyek száma.)

A teljes kép azonban ennél sokkal bonyolultabb. Egyrészt azért, mert a hangjelölő írásokban sem szokott érvényesülni az „egy betű – egy beszédhang” elve (gondoljunk csak az angol helyesírásra). Másrészt azért, mert a logografikus írások karaktereiben is szoktak lenni a kiejtésre utaló vonások, jelrészek (például a kínai betűk több mint 90 %-ában van).

Ezért kicsit naivnak tűnik nekem az a megközelítés, hogy mondjuk a kínai gyerekeknek számtalan összefüggéstelen jelet kell megtanulniuk, míg mondjuk a magyar gyerekeknek csak kb. 30 jelet, amelyeknek a segítségével pofonegyszerűen felépíthetnek vagy lebonthatnak leírt szavakat. Ebben a naiv felfogásban egy kínai számára abszurd, hogy ha elrohan mellettünk egy tűzoltókocsi, hogyan tudjuk betűnként kisillabizálni, hogy T-ű-z-o-l-t-ó-s-á-g (vagy az új mánia miatt K-a-t-a-sz-t-r-ó-f-a-v-é-d-e-l-e-m), ahelyett, hogy azonnal felfognánk a három jelből álló, de egyetlen pillantással felismerhető feliratot:

Tűzoltóság
(Forrás: Kálmán László)

És ugyanez a naiv felfogás diktálhatja a magyar beszélőnek, hogy bár ennek a kínai feliratnak a három betűjét akárki könnyen megtanulhatja, és lehet, hogy a kínaiak gyorsabban ismerik fel a mellettük elrohanó tűzoltóautót, de a normális olvasáshoz még alapszinten is legalább 4000 ilyen ákombákomot kell ismerniük. (A hivatalos írástudatlansági határt Kínában úgy állapítják meg, hogy vidéken 1500, városon pedig 2000 jelet kell legalább ismerni. Így számítva kb. 8.4 %-os az írástudatlanság Kínában.)

Könnyű felismerni (a két jel jelentése: ’tűzoltás’)
(Forrás: Wikimedia Commons / Negi / GNU-FDL 1.2)

A valóságban mi sem betűnként silabizálunk, amikor olvasunk, és sok iskolában szorgalmazzák, hogy az olvasástanulásban kezdettől fogva használják az ún. szóképes olvasást is, ami éppen azt jelenti, hogy „kínai módra” tanulunk meg olvasni. A párhuzam persze nem teljes, és vannak fokozati eltérések, de a kínai karaktereknek is vannak kisebb alapelemei, amelyekből felépülnek. Ezenkívül a kínai olvasó is használja támpontként a jeleknek azokat az elemeit, amelyek a kiejtésre utalnak (bár nyilván nem tudatosan), és bizonyos értelemben mi is csak annyira figyeljük egyenként a szavakban előforduló betűket, amennyiben ilyen támpontra van szükségünk.

Jó példa erre a vietnami írás története. A 16. század óta létezik a vietnaminak egy latin betűs írása (sok mellékjellel: egyetlen betű sokszor több mellékjelet is visel). Ezt portugál hittérítők dolgozták ki, a portugál helyesírást alapul véve; a 19. századtól a francia gyarmatosítók tették általánossá, azóta egyáltalán nem használatos a régi, kínai írásjeleken alapuló logografikus írás. Igaz, hogy a latin betűs írás elterjedésével egyidejűleg elképesztő mértékben csökkent az írástudatlanok aránya, de nem biztos, hogy ez csak az írásváltásnak köszönhető, és az is kérdés, hogyan mérték akkoriban az írástudás mértékét, mik voltak a pontos ismérvek. Ezenkívül a vietnamiak saját beszámolóik szerint lényegében tisztán szóképes módszerrel tanulnak olvasni, amit abból lehet tudni, hogy alig-alig ismerik a mellékjelek önálló funkcióit.

Latin betűs vietnami felirat
(Forrás: Wikimedia Commons / Deror avi)

Általában elmondhatjuk, hogy az olvasásnál az egészleges (szintetikus, holisztikus) felismerés és az analitikus (atomisztikus) felismerés egyaránt jelen van, keveredik és segíti egymást. A holisztikus felismerés olyan, mint az arcok felismerése, abban az értelemben, hogy egyáltalán nem „elemezzük” az arcokat abból a szempontból, hogy milyen vonások különböztetik meg őket egymástól. Ezzel szemben az atomisztikus felismerés olyan, hogy először a legkisebb alkotóelemeket ismerjük fel, és ezek alapján ismerjük fel a teljes formát, konfigurációt. A kétféle mechanizmus eltérő módon és arányban lehet jelen a logografikus és a hangjelölő írások használatánál.

És ilyen értelemben lehetnek kulturális összefüggései is a kétféle írásrendszernek, bár ezzel kapcsolatban tényleg csak impresszióim, gyanúim vannak, és azok is igen leegyszerűsítők és homályosak. De talán egy-két mondatot megérnek, íme. A logografikus írásrendszer elvileg a holisztikus felismerésnek kedvez, és ez talán összefügghet azzal, hogy a távol-keleten sok terület tanulása, tanítása teljes konfigurációk elnevezésével és memorizálásával zajlik (aki tanult már go játékot játszani, kung fu-zni stb., az ismeri ezt a módszert). Ezzel szemben az eurázsiai kultúra a kezdetektől fogva hangjelölő írásokat használ, és ezzel párhuzamosan az analitikus szemlélet az uralkodó a gondolkodásában. Európa több ezer éve az elemzések, az osztályozások, a genus proximumok és a differentia specificák bűvöletében él.

Ferencet az is érdekelné, van-e jövője a kínai írásrendszernek. Azt kérdezi, „nem járnának-e jobban, ha vietnámi mintára európai betűket használnának speciális ékezetekkel?” Azt hiszem, a fentiekből világos, hogy nem biztos, hogy jobban járnának. Valószínűleg az történne, ami a vietnami esetében: nem lenne sokkal könnyebb megtanulni a latinbetűs átírást sem, és akinek sikerülne, az végső soron ugyanolyan egészlegesen, holisztikusan olvasná azt, mint a mostani, hagyományos írást. Bár korábban a kínai elit is azt gondolta, hogy jó lenne áttérni, ma, amikor Kína már az informatika világában is megoldotta a hagyományos írásával járó problémákat, már senki sem gondolja ezt komolyan. Arról sem tudunk, hogy a külföldieket elriasztaná a hagyományos írás, sőt, sok külföldi épp azért kezd el kínaiul tanulni, mert érdekes kihívásnak találja az írás megtanulását.

Ezek után talán érthető, miért tartom idetartozónak Ferenc másik kérdését:

Másik kérdésem a francia nyelv helyesírásával kapcsolatos. Három idegen nyelvet beszélek, soha nem volt gondom a helyesírással, de a franciáé szerintem túl bonyolult. Meggyőződésem, hogy a bevándorlók integrációjának egyik akadálya az, hogy nem tudnak rendesen megtanulni írni és olvasni. Voltak-e kísérletek a francia helyesírás megreformálására? Önök szerint érdemesebb lenne-e áttérniük egy spanyolhoz hasonló, kiejtést követő helyesírásra?

Való igaz, a francia helyesírás nagyon hagyománykövető, úgy alakult, hogy az évszázadok alatt lezajlott kiejtési változásokat nem tükrözi. Ezért már szinte alig lehet hangjelölőnek nevezni. Például az 'augusztus' jelentésű szót úgy írják, hogy août, de kiejtése ut. Kicsit kiélezve a dolgot azt mondhatjuk, hogy a francia írás tulajdonképpen csak abban különbözik a kínaitól, hogy a szavak írásképében kicsit több a hangzásra való távoli utalás, és hiányoznak a jelentéskörre való utalások, hiszen az írásképeknek az a része, amelyeknek semmi közük a valóságos kiejtéshez, semmiféle jelentéstartalomra nem utal. Ennek ellenére nem szokott problémát jelenteni a francia írás megtanulása. Természetesen a legtöbb franciául tudót meg lehet szorongatni a ritkább szavak helyesírásával (ez nagyjából minden nyelv helyesírására igaz), de a problémák érdekes módon nem tűnnek nagyobbnak, mint mondjuk a magyarban. A francia írásképek sok-sok olvasással valószínűleg ugyanúgy berögződnek az agyunkba, mint a magyarok, és nyilván nagyon sok a holisztikus, egészleges folyamat ezek megjegyzésében. De az agyunk számára ez nem jelent problémát.

Ut, Pari
(Forrás: Wikimedia Commons / Philip Sheldrake / CC BY-SA 2.0)

Fogalmam sincs, hogy érdemes lenne-e a franciáknak áttérniük egy inkább hangjelölő írásmódra, azt sem tudom, hogyan lehetne ezt felmérni. Viszont azt tudom, hogy azok a francia helyesírási reformok, változtatások, amelyek egyszerűsítésre törekedtek, nem nagyon jártak sikerrel. Például 1990 óta nem kötelező a fent idézett août 'augusztus' szóban az û betű használata, szabad helyette u-t írni, de senki sem teszi. Valószínűleg azért, mert „kínai módra” az egész az írásképet szokták meg, jegyezték meg, amihez az ékezet is hozzátartozik. (Megjegyzem, a francia helyesírás a maga konzervativizmusával együtt sokkal több szabadságot enged az írásképben, nagyon sokszor van több megengedett íráskép, ahogy az août és aout esetében is látjuk.)

Nem tudok arról, hogy igazán komoly mozgalom indult volna a francia írás teljes megreformálására, talán azért, mert az ilyen reformokról nem azok az idegen ajkúak szoktak dönteni, akik meg akarják tanulni a nyelvet, hanem az a társadalom, amelyik nap mint nap használja az illető írást. A spanyol esetében voltak komolyabb kezdeményezések. Például Andrés Bello venezuelai író-nyelvész és Miguel de Unamuno spanyol író nevéhez kötődnek ilyenek. Többek között azt szerették volna, hogy a k hang réshang-megfelelőjét, a x-t egyféleképpen, j-vel jelölje a spanyol helyesírás. Így a ge és gi sorozatok kiejtése nem xe, xi lett volna, hanem ge, gi, viszont azt, amit xe-nek és xi-nek ejtenek, mindig je-nek és ji-nek írták volna. Így a gue, gui írásmód feleslegessé vált volna. Ezek a reformok is teljes kudarccal jártak.

Köszönöm Bartos Huba és Gécseg Zsuzsa segítségét.