Tegyük fel, hogy egy méltán népszerű nyelvi ismeretterjesztő portál felkérésére rövid cikket kell írnunk a közmondásokról, illetve a közmondásokhoz hasonló bevett szólásmondásokról. A feladat nagy fejtörést okoz nekünk; olyannyira, hogy elpanaszoljuk egy ismerősünknek. Ő végighallgatva aggodalmainkat empatikusan, egyszersmind biztatóan a következőt válaszolja:

– Hát, nem könnyű. Majdcsak lesz valahogy.

Mire mi – ha már úgyis jól belejöttünk a társalgásba – azt válaszolhatjuk:

– Hacsak úgy nem.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az teljesen világos, hogy a fenti társalgásban a felek ugyan beszéltek egymással, reagáltak egymásra, de információt nem vagy alig közöltek. Vannak ilyen mondásaink, amelyek – részben legalábbis – éppen arra jók, hogy ne mondjunk velük semmi fontosat, de legalább udvariasan válaszoljunk beszélgetőpartnereinknek. Éppen ilyen mondatokról ír Kosztolányi a Majdnem-mondások című rövid cikkében, amely 1927. október 2-án jelent meg a Pesti Hírlapban. Kosztolányi a majdnem-mondásokat az igazi közmondásokhoz hasonlítja:

Valakinek sok ezer évvel ezelőtt kezébe nyomtak egy nagy darab sárga érckupacot, azzal, hogy arany. Az illető nézegette, tapogatta, szagolgatta, nyalogatta, majd megállapította, hogy nem arany. Pedig fénylett. De mégse volt az. Idő múltán, hogy tapasztalata gazdagodott, az őskori lángelme a véleményét ebbe a tömör mondatba sűrítette:

– Nem mind arany, ami fénylik.

(70. oldal)

Így szól a jópofa, de fiktív történet a közmondás eredetéről. (Az mindenesetre nagyon megtisztelő, hogy Kosztolányi úgy képzelte, hogy az ősember magyarul beszélt.) Hogy aztán milyen bölcs és tömör megfogalmazásból lesz közmondás, azt az utókor nyelvszokása dönti el.

Viszont lehet arany az is, ami nem fénylik
(Forrás: Wikimedia Commons)

Vannak azonban olyan mondások, amelyek nem váltak közmondássá, és vélhetően nem is fognak azzá válni, de – legalábbis Kosztolányi szerint – nagyon hasonlítanak az igazi közmondásokhoz. A következő mulatságos példákat hozza fel saját megfigyelései alapján:

„Kapok egy rongyos bankót. Magam elé terítem, kisimogatom, arra gondolva, hogy talán el se fogadják tőlem, aztán megadó mozdulattal összehajtogatom, erszényembe gyűröm, és fölsóhajtok:

– Hej, csak egy zsákkal lenne belőle.”

(70. oldal)

„A gyermek beteg, lázas. Csak egy kis meghűlésről lehet szó, semmi egyébről. Tüstént ágyba fektetik, teát itatnak vele, pár pillanat múlva elszenderedik. A család barátja megjegyzi:

– Ki kell aludnia magát.”

(70. oldal)

„A képtárban portrét néz valaki, mely egy fiatal lányt ábrázol, s így lelkesedik:

– Mintha élne.”

(70. oldal)

„Ha ez a valaki ugyanezt a fiatal lányt a valóságban látja, ekképp ábrándozik:

– Mintha festve volna.”

(70. oldal)

„A vonat késik, bejön a fülkébe a kalauz, közli, hogy a késés körülbelül fél óra. Ilyenkor egyik útitársunk, rendesen feleségünk, noha tudja, hogy a vonat még sohase hozott be késést, odaveti:

– Majd behozza.”

(70–71. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Hogy mi ezekben a közös? – Az, hogy tömörek, bár nem mindig velősek, hiszen sok mindent nem jelentenek. Amolyan „helykitöltő” vagy „időkitöltő” mondások ezek, amelyeknek sokszor más funkciójuk nincs is, mint hogy az udvarias viselkedést demonstrálják. Különösen jó példa erre az utolsó, amelyben a „rendesen feleségünk” szereplő hamis állítást tesz csak azért, hogy udvariasan válaszoljon a kalauz közlendőjére. Kosztolányi szerint még az is közös az ilyen majdnem-mondásokban, hogy egyrészt gyakoriak, másrészt idegesítőek vagy cikik:

Minden áldott nap találkozom ezekkel a majdnem-mondásokkal, amelyek nem annyira eredetiek, hogy közmondásokká emelkedjenek, és sokkal eredetieskedőbbek, kérkedőbbek, öntetszelgőbbek, semhogy békésen elvegyüljenek a többi becsületes, szürke kifejezéssel. Valahányszor hallom őket, elfog valami mély-mély szomorúság és valami dühös, viszkető nevetőinger. […] Kopottak a kopottság minden nemessége nélkül. Senkinek se ártanak, senkinek se használnak. Úgy látszik, mégis szükségünk van rájuk.

(71. oldal)

Hogy miért idegesítőek, és miért érzi úgy Kosztolányi, hogy a közmondásoknál, sőt, hogy „a becsületes, szürke kifejezéseknél” is alávalóbbak? – Talán éppen azért, mert üresek, alig tesznek valamit hozzá a párbeszédhez, amiben elhangzanak: magyarán közhelyek. Természetesen ma is vannak ilyenek, ezrével lehetne őket idézni: az internet ezeknek nagy gyűjtőhelye. Most csak egy (animgifekkel teljessé tett) 24 elemű gyűjteményt ajánlunk olvasóink figyelmébe; ebből megtanulhatják, milyen közhelyeket puffogtathatnak, ha szinglikkel találkoznak.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 70–71. oldal