A nyelvi képesség eredetéről a pszichológiában is és a nyelvészetben-nyelvfilozófiában is máig élénk viták folynak. A különféle elméletek tulajdonképpen két szélsőséges elképzelés közti variációk: az egyik véglet majdhogynem mindent a géneknek tulajdonít, és a tanulás szerepét elhanyagolja, a másik pedig éppen fordítva.

Én tudom, mi a titok, de pszt!
(Forrás: Fehér Krisztina)

Az elméletek skálájának egyik végpontján az a leginkább Noam Chomsky nevéhez köthető felfogás áll, amit innátizmusnak nevezünk. E szerint biológiailag programozva hozzuk magunkkal nemcsak az általános képességet arra, hogy megtanuljuk anyanyelvünket, de egyúttal absztrakt formában a nyelvek lehetséges „algebrai képleteit” (lényegében a nyelvtani szabályok sémáit) is. Ezt a genetikailag velünk született tudásunkat pedig már csak „aktiváljuk”, amikor tapasztalataink segítségével egy konkrét nyelvi anyagra, anyanyelvünkre alkalmazzuk. A skála másik végpontján az innátizmus határozott ellenzői állnak, azok, akik úgy gondolják, hogy nyelvileg szinte „üres lappal”, vagyis „tabula rasa”-val indulunk neki az életnek, és mindazt, amit tudunk, a születés után tanulással szerezzük meg.

A nagy véleménykülönbség mellett, látjuk, egy valamiben egyetértés van. A születést minden elmélet a legfontosabb határvonalnak tartja, csak éppen ellentétes irányból: az egyik oldal úgy gondolja, hogy a nyelv szempontjából igazán lényeges dolgok jórészt elé, a másik pedig úgy, hogy inkább utána tehetők. Vajon mit mondanának erről az „érintettek”, azaz az újszülöttek? De hát őket nem lehet megkérdezni... Vagy mégis?

Egy órája született baba
(Forrás: Wikimedia Commons / Pospiech / CC BY-SA 3.0)

Szerencsére a kognitív tudományok szakemberei találtak ötletes módszereket arra, hogy hogyan tudhatnánk meg valamit a nyelvi képesség eredetéről, mégpedig „első kézből”, vagyis maguktól az újszülöttektől. Természetesen a babáknak nem közvetlenül megválaszolandó kérdéseket tesznek fel, hanem olyan kísérleteket terveznek, amikben egy-egy mérőműszer alkalmazásával és a picik viselkedéses reakcióinak megfigyelésével közvetett úton kapnak információkat a nyelvtudásukról, a nyelvi fejlődésükről.

Beszélő cumi...

Az egyik jól bevált teszttípusban például „beszélő cumit” használnak, ami pedig az újszülötteknek-csecsemőknek arra a tulajdonságára alapoz, hogy ha valamilyen új inger jelenik meg, érdeklődnek, és szopásuk gyakorisága megnő. Ezt lehet kihasználni például annak a vizsgálatára, hogy vajon el tudnak-e egymástól különíteni két természetes vagy mesterséges nyelvi ingersort, és ha igen, kitüntetik-e figyelmükkel valamelyiket a kettő közül.

Az ilyen kísérletekben részt vevő babák egy szenzorral összekötött cumit szopnak, miközben kétféle ingeranyagot hallgatnak egymás után, szünet nélkül lejátszva. Ahogy megszólal az első „szöveg”, intenzívebben cumiznak, de amikor ez már megszokottá válik számukra, a szopásuk gyakorisága egyre csökken, ám csak addig a pontig, míg valami olyan nem következik, ami újdonság nekik.

Így ha az egyik adatsor után egyszer csak a másikat kezdjük el lejátszani, a picik kétféleképpen reagálhatnak. Ha nem észlelnek különbséget a két „szöveg” között, a szopásuk gyakorisága nem változik vagy tovább csökken, ha viszont igen, akkor hirtelen intenzívebben kezdenek cumizni. Ez utóbbi esetben a két „szöveghez” kapcsolódó szopásgyakoriságok eltérései arról fognak árulkodni, hogy a babáknak az adatsorok közül az egyik vajon jobban „tetszett”-e, mint a másik.

Ez a cumi sajnos nem beszél...
(Forrás: Wikimedia Commons / Jirkasirka14)

...és a nagyi hajhálója

A különböző nyelvi ingerek lejátszásakor beszélő cumi híján persze folyamodhatunk más jellegű, mégpedig az idegrendszer működését feltérképező eszközökhöz is, ha a babák nyelvi képességeiről szeretnénk tájékozódni.

A felnőtteknél leggyakrabban alkalmazott funkcionális képalkotó eljárásokat (az fMRI-t és a PET-et) csecsemőkorban nem használják. Ennek etikai és gyakorlati okai vannak: egyrészt nem lehet tudni, hogy az erős mágneses tér és az izotópok nem ártalmasak-e ebben az életkorban, másrészt az fMRI erős zajjal, a PET pedig injekció beadásával jár, ezért korántsem biztos, hogy a babák megismerési folyamatairól olyan eredményeket kapnánk, amik egyébként normál körülmények között jellemzőek rájuk.

Viszont az elektroenkefalográf (EEG), amely a fejre helyezett elektródák segítségével az idegsejtek tömeges kisülését méri, már újszülött korban is alkalmazható. A nagyanyáink hajhálójára emlékeztető sapkának 64 vagy 128 szivacsba ágyazott elektródája van, amit néhány perc alatt rá tudunk adni a babákra.

Újszülött EEG-sapkában
(Forrás: Wikimedia Commons / Petter Kallioinen / CC BY-SA 3.0)

Akár beszélő cumival, akár EEG-sapkával tesztelték az újszülötteket, a kísérleteket végző pszichológusok ugyanazt az – első hallásra meglepő – eredményt kapták: a babák közvetlenül születésük után nemcsak hogy elkülönítik, de előnyben is részesítik anyanyelvüket, leg­alábbis a ritmikailag-dal­lamukban kü­lön­bö­ző nyel­vek­hez ké­pest.

Sír a baba!

Csodálkozásunk csak nagyobb lesz, ha figyelembe vesszük azt a nemrégi­ben végzett vizsgálatot is, amely az újszülötteknek ezt a fajta nyelvi tudását nem pusztán megerősítette, de újabb adalékokkal még jócskán meg is toldotta.

A kísérlet során a kutatók három-öt napos német és francia babák sírását elemezték szá­mí­tó­géppel. Azt vették észre, hogy a német újszülötteké többször kezdődött magasabban és nyomatékkal, míg a franciáké in­kább fordítva. Bármilyen hihetetlen is, de úgy tűnik, hogy a babák kezdettől fogva anya­nyel­vük hang­súly- és dallammintáinak megfelelően sírnak.

Született nyelvészek – szorgos diákok?

Az újszülötteknek ez a teljesítménye a nem szakembereket lenyűgözi, a kutatókat meg még zavarba is ejti.

Az ellentmondás a „tabula rasa” elképzeléssel egyértelmű: a kísérletek szerint az újszülöttek palatáblái bizony nem üresek, néhány feljegyzés van már rajtuk az anyanyelvükről. De nem teljesen egyeznek az eredmények az „innátizmus” elméletével sem. Nem igazán érthető, hogy miért tüntetik ki figyelmükkel anyanyelvüket a babák, de miért csak a ritmikai, hangsúly- és dallamjegyek alapján: a biológiailag programozott nyelvtudásnak univerzális érvényűnek kellene lennie.

Bár a nyelvi képesség minden titkát nem fejthetjük meg, legvalószínűbbnek a két véglet közti arany középút látszik. Úgy tűnik, genetikailag „csak” az általános megismerési képességünk adott (és nem a nyelvtani szabályok „algebrai képletei”), anyanyelvtudásunkat pedig ennek segítségével, ám tanulás útján szerezzük: egyszerre vagyunk született nyelvészek és szorgos diákok.

Ez viszont csak úgy lehetséges, ha a születést nem tekintjük nyelvi „mérföldkő”-nek: a tanulás a születéskor nem elkezdődik, hanem folytatódik. Na de hol tanulhatott egyáltalán az anyanyelvéről az újszülött? Talán már a mama hasában...

Nyelvtanuló magzatok

A méh zajos környezet. Az anya testi szöveteinek rezgésbe hozásával a magzatvízen keresztül még a kívülről származó hangok is elérik a hallószerveket, amik a fogamzás utáni 20. hét tájékán válnak működőképessé. A koraszülötteken végzett mérések szerint a külső hangingerek a 30–32. héten már agykérgi választ produkálnak, ezt megelőzően, 26 hetes kortól mozgásos reakcióra, nem sokkal később pedig a szívverés gyorsulására számíthatunk.

Húszhetes magzat
(Forrás: Wikimedia Commons / Staecker)

A magzatok a külvilág nyelvi eseményeit nemcsak hallják, de a jelek szerint tanulnak is belőlük. Újszülöttek szopásgyakoriságának vizsgálatával több tesztből kiderült, hogy a magzatok nemcsak az édesanyjuk hangját jegyzik meg, de a gyakran hallott rigmusokat is „memorizálják”. Az újszülöttek az édesanya beszédhangját előnyben részesítik más nőkével szemben, és a többinél jobban kedvelik azokat a gyerekverseket, amiket rendszeresen hallottak a terhesség utolsó hat hetében, még akkor is, ha azt nem az anyjuk mondja.

A mondókákat persze nem úgy tanulják meg, ahogyan azt később az óvodában-iskolában tesszük. Nem a konkrét szöveget, hanem a vers ritmusát, a hangsúlyviszonyait és a dallamíveket ismerik fel. Ez pedig egybecseng azzal, hogy az újszülöttek anyanyelvüket is csak az ilyen jegyekben eltérő nyelvekkel szemben képesek elkülöníteni.

Nem is lehet ez másként, hiszen az anya teste a magzatvízzel egy speciális szűrő, ami nem egyformán engedi át a hangsorok minden akusztikai tulajdonságát. Egy nem egészen pontos, de talán szemléletes hasonlattal: a magzatok körülbelül annyit és úgy észlelhetnek a külvilág nyelvéből, mint amikor a strandon a víz alá merülünk. Hallják a ritmust, a nyomatékokat és a hanglejtést, de azt, hogy pontosan mi hangzik el, már kevésbé. Ennek a megtanulása bizony a születés utáni időszak nagy-nagy feladata...