Lassan már egy hónapja, hogy felröppent a hír:

[Csapó Benő, a PISA igazgatótanácsának tagja szerint] Tragikusan csökken a magyar tanulók szókincse is, átlagosan körülbelül 1800 (!) szóra apadt. A tankönyvek szövegeiből négyszer több szót nem tudnak a diákok értelmezni, mint amennyit a pedagógusok feltételeznek. Az iskolai olvasmányok terjedelme is problémát jelent, ezek sokszor túl hosszúak, és nem a megfelelő témákat dolgozzák fel. Mire a tanulók a felső tagozatba érnek, már számtalan kudarcon vannak túl, és nem válnak olvasóvá.

Maróth Miklós, az MTA alelnöke a PISA-felmérés eredményének közzététele után rendezett konferencián úgy fogalmazott: „A magyar diákok egyszerűen nem tudnak magyarul, így ne csodálkozzon senki, hogy a természettudományos feladatokat is képtelenek értelmezni.” Míg a tanári tekintélyt lebontották, egy másfajta tekintélytisztelés alakult ki a diákok fejében: ,,Papagájként ismétlik mások véleményét, anélkül, hogy értenék azt”.

Tulajdonképpen azt gondolnánk, hogy aktualitását vesztette és nem érdemes már foglalkozni vele – ha nem bukkanna fel újra és újra a Facebookon. Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy mi áll e kijelentések hátterében.

1800 – sok vagy kevés?

A szókincs említése ebben a szövegkörnyezetben azért is érdekes, mert a PISA-teszt szövegértést mér, a szókincs méretét nem.

Mindenekelőtt érdemes elgondolkodni azon, mit jelent az, hogy „a magyar tanulók [...] átlagosan körülbelül 1800 szóra apadt”. Nyilvánvaló, hogy a számszerű adatokat mindig viszonyítva kell értelmezni, azaz tudnunk kell, hogy mekkora szókincset várnánk el a tizenöt éves gyerekektől, akik körében a felmérést végezték. Ennek hiányában az 1800-as szám értelmezhetetlen. (Egy 1995-ös tanulmány szerint angol anyanyelvű középiskolások 10-12 ezer szó jelentését ismerik.)

A híradás viszonyítási számot nem ad meg. De nem csupán ez a probléma, hanem az is, hogy – akárcsak a nyelvek esetében – általában nem beszélhetünk arról, hogy mekkora valakinek a szókincse. A legalapvetőbb dolog, hogy meg kell különböztetnünk aktív és passzív szókincset: aktívnak azt a szókincset nevezik, amelyet használunk (az ide tartozó szavakat kimondjuk, leírjuk), passzívnak azt, melyet csak megértünk, ha mások használják. (A fenti 10-12 ezres adat tehát a passzív szókincsre vonatkozik.)

Az utóbbi esetben sem könnyű eldönteni, hogy egy szót ismerünk vagy sem. Azt például az Éliás, Tóbiás kezdetű mondókának köszönhetően minden óvodás tudja, hogy a dödölle valamiféle étel – de még a felnőttek között is sokan lehetnek, akik ennél sokkal többet nem tudnak mondani. (Vicces módon ez még a Wikipédia megfelelő szócikkéből sem derül ki, ott is csak linkelnek egy receptet – valójában krumpligombócról van szó, melyet pirított hagymával tálalnak.) Mit mondhatunk róluk, ismerik a dödölle szót, vagy sem? Ismeri vagy nem ismeri az éger szót, aki a botanikus kertben nem tudja megmutatni, melyik az égerfa? Ismeri vagy nem ismeri az ón szót, aki nem tudja egy anyagmintából kiválasztani, melyik az ón, melyik az ólom?

Dödölle
(Forrás: Wikipédia (magyar változat) / Tislerics Endre / GNU-FDL 1.2)

Persze nincs éles határ az aktív és a passzív szókincs között sem, hiszen vannak szavak, melyeket gyakran használunk, másokat viszont ritkán. Ráadásul mindez témától is függ: vannak szavak, melyeket azért nem használunk, mert olyan témához kötődnek melyekről ritkán beszélünk. Például ha ritkán beszélünk autószerelésről, akkor valószínűleg ritkán használjuk a porlasztó vagy a befecskendezés szavakat, függetlenül attól, hogy szükség esetén könnyedén előhívjuk őket. Összességében mégis világos, hogy nagyon nem mindegy, milyen az általunk ismert aktív és passzív szókincs aránya. Hiába nagy a passzív szókincsünk, ha az aktív szűk, akkor nem fogjuk tudni választékosan kifejezni magunkat. Viszont hiába derül ki egy felmérésből, hogy az aktív szókincsünk szűk, ha a passzív tág, akkor sokkal jobban tudunk tájékozódni (és feltehetően a világról is annál többet tudunk), mint ahogy azt az aktív szókincs méretéből gondolnánk.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy-egy szónak több jelentése is van. A csatorna szót például használjuk ’tenger szűkülete’ (pl. La Manche-csatorna), ’mesterséges vízi út’ (Duna–Rajna-csatorna), ’öntözőárok’, ’vízelvezető vezeték’ (ezen belül is ’ereszcsatorna’, illetve ’szennyvízcsatorna’), ’csőszerű szerv’ (fülcsatorna, gerinccsatorna), ’rádió- ill. televízió-frekvenciasáv’, elvont értelemben vett ’kommunikációs közeg’ stb. jelentésekben. Kérdés, hogy vajon a csatorna szó minden ilyen jelentésben való ismeretét új szó ismeretének számolhatjuk-e. Ez kétségkívül túlzás lenne, hiszen a fenti jelentések között számos hasonló vonás van. Ugyanakkor az sem jó megoldás, ha egy szónak számoljuk, függetlenül attól, hogy a nyelvhasználó csupán egy vagy több jelentésben ismeri-e.

Ez is csatorna
(Forrás: Wikimedia Commons / Balázs Gáspár / GNU-FDL 1.2)

És akkor még szó sem esett arról, hogy vannak a nyelvnek a szónál nagyobb egységei is, melyeket meg kell tanulnunk. Például azt, hogy miként köszönünk valakinek, hogyan köszönünk meg valamit vagy hogyan köszöntünk fel valakit – ismernünk kell a megfelelő fordulatokat. Hasonlóképpen külön meg kell tanulnunk, milyen fordulatokkal szólítunk meg valakit az utcán, milyen kifejezéseket használunk telefonáláskor, vagy hogyan kezdünk vagy fejezünk be egy mesét. Ezek általában többszavas fordulatok. Nem csak az számít, hogy hány szót ismerünk, hanem hogy hány fordulatot is – aktívan és passzívan egyaránt.

De bármit is mérünk, az 1800 nagyon alacsonynak tűnik – egy felmérés szerint egy hat éves angol anyanyelvű gyerek szókincse kb. 1500 szó. Ugyanakkor például a Special English, az angol egy szűkített szókincsű változata csupán 1500 szót használ (emellett kerüli a sajátos jelentésű szókapcsolatokat), de összetett világpolitikai és gazdasági híreket is meg lehet rajta fogalmazni (éppen erre használják). Ez tehát nem vészesen szűk szókincs, de egészen természetes, hogy egy normálisan fejlődő gyerek szókincse akkor is nagyobb, ha nem különösen művelt.

Hogyan mérjük?

A szókincs méretét természetesen nem úgy mérjük, hogy egyesével megszámoljuk, hány szót ismer a vizsgált személy. A módszer a következő.

Az egyes szavak különböző gyakoriságúak, a szavak gyakoriságát bizonyos módszerekkel meg lehet határozni. (Például fogunk egy csomó szöveget, és megszámoljuk, azokon belül milyen gyakran fordulnak elő az egyes szavak. Ez azonban szükségszerűen torzít, hiszen a szövegek tematikája erősen meghatározza a szavak gyakoriságát.) Feltételezhető, hogy a gyakori szavakat mindenki ismeri, a ritkábbakat kevesebben. A leggyakoribb szavak ismeretét nem kell ellenőrizni, hiszen feltehető, hogy az eszik vagy a kutya szót mindenki ismeri. A ritkább szavakat ismeretét úgy ellenőrizzük, hogy egy bizonyos gyakorisági csoportból veszünk néhány véletlenszerűen kiválasztott szót, és megnézzük, a tesztalany hányat ismer közülük – ebből következtethetünk arra, hogy a teljes csoportból körülbelül hány szót ismer az illető. Ezt több gyakorisági csoporttal is megismételjük, és ebből kapjuk meg azt a körülbelüli értéket, hogy a tesztalany összesen hány szót ismer.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A módszerrel azonban baj van. Eleve abból indul ki, hogy megjósolható, milyen szavakkal találkozik a gyerek. Csakhogy a mai gyerekek egészen biztosan nem könyvekből vagy a sajtóból sajátítják el szókincsük jelentős részét, sőt még nem is szüleiktől vagy tanáraiktól. Lehet, hogy a mai gyerek nem tudja, mi a széna vagy mi a szalma (pláne a kettő közötti különbség), de számos olyan szót ismer, melyekre a teszt összeállítói aligha gondoltak (cejizik ’szeret’, karizik ’karácsonyt ünnepel’, random ’tetszőleges, véletlenszerűen kiválasztott’ stb. – és számtalan, melyről még e sorok írójának sem lehet fogalma). Persze lehet, hogy e szavak nem mindegyike segít az egyetemes műveltség elsajátításban vagy a munkaerőpiacon, de a szókincsbe ezek is beletartoznak. Ugyanakkor feltehető, hogy a fiataloknak nem okoz gondot az internet, a honlap és a böngésző szavak jelentésének megkülönböztetése, holott ez az idősebbek körében még a rendszeres internethasználók körében is tapasztalható probléma. A fiatalok szókincse tehát nem feltétlenül szűkebb, legfeljebb azon a területen, ahol mérik – ahol nem mérik, ott gazdagabb.

Ráadásul előfordulhat, hogy a szóra való rákérdezéssel van a baj. Nem biztos, hogy a gyerek nem ismeri a szót, előfordulhat, hogy nem jön rá, hogy az adott helyzetben éppen azt a szót kellene használnia. Az alábbi kép azért lett híres, mert azt feltétlezték róla, hogy azt mutatja: a gyerek nem ismeri a juhász szót. Valójában azt mutatja, hogy az adott képről nem ismerte fel, hogy egy juhászt akar ábrázolni. Ez azonban nem jelenti, hogy ne tudná, hogy a juhokat őrző pásztort juhásznak hívják. Érdekes módon azonban nem találkoztunk olyannal, aki észrevette volna, hogy a képen kandalló megnevezéssel szereplő tárgy valójában kályha. (Még a tanár sem javított.)

Azt persze nem tudjuk, hogy a teszt kitalálói követtek-e el módszertani hibákat, vagy hogy a sajtó  Tudta-e? A magyarul [ventillátor]-nak ejtett szót ventilátornak kell írni az érvényben levő helyesírási szabályok szerint.tényleg megbízhatóan adta vissza a nyilatkozók szavait. Az eredmény azonban azt sugallja, hogy valahol oda nem illő dolog került a ventilátorba. Erős a gyanú, hogy akik szörnyülködve osztják meg a fent idézett szavakat, azok papagájként ismétlik mások véleményét, anélkül, hogy értenék.

Egy kis szövegértelmezés

A nyilatkozók szavait sokan értelmezik úgy, hogy azt mutatják: szörnyűséges, a mai gyerekek nem tudnak beszélni. Ugyanakkor vannak kijelentések, amelyekkel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy eredetileg nem ezt jelentették. Csapó Benő például ezt mondja:

A tankönyvek szövegeiből négyszer több szót nem tudnak a diákok értelmezni, mint amennyit a pedagógusok feltételeznek.

Ezt persze értelmezhetjük úgy is, hogy a gyerekek nem képesek megfelelni az elvárásoknak. De valójában inkább arról van szó, hogy a pedagógusok, vagy inkább a tankönyvírók nem képesek felmérni, mit értenek meg a gyerekek, akiknek műveiket szánják. Márpedig nekik kellene a gyerekekhez igazodniuk.

Forrás: Facebook / Kris Wilson

Amikor pedig a gyerekek tudásszintjét kritizáljuk, ne felejtsük el: a gyerekek nem ilyennek születtek: szüleik, nagyszüleik, pedagógusaik nevelték őket ilyennek. Amikor az idősebb generációk a fiatalabbakat kritizálják, saját magukról mondanak ítéletet.