Mártonfi Attila elmondása szerint Szilágyi N. Sándor cikkét csak cikkének megírása után látta. A tücskök említése valószínűleg mégsem a véletlen műve, hiszen a magyar helyesírás neuralgikus pontjáról van szó.

(A szerk.)

Nem lehetek benne biztos, hogy Mártonfi Attila nekem is válaszolni akart a szaknyelvi helyesírásról szóló cikkében; az elején a Szószátyárra utal, de mivel én is eléggé az vagyok, és mert az én tücskeimet is szóba hozta, bátorkodnék itt néhány észrevételemet elmondani ezzel kapcsolatban.

Tudtommal senki sem vonja kétségbe a szaknyelvi helyesírások létjogosultságát. A különböző tudományok művelői számára igenis fontos lehet az, hogy a szavak sajátos, csakis az illető tudományterület szaknyelvében használt írásmódjával tegyenek egymás számára rögtön érthetővé bizonyos terminológiai jelentésárnyalatokat. Nekem sincs ez ellen semmi kifogásom, miért is lenne? Aki nem szokott mondjuk botanikai szakszövegeket írni, sőt még olvasni sem, azt miért is zavarná, ha szakkönyveikben, tanulmányaikban a botanikusok a kékliliomot egybeírják, a fehér liliomot meg külön? Bajom azzal van, de azzal viszont nagy, ha a nagy szabályozás hevében elfelejtjük, hogy az ilyen helyesírásokat éppen azért hívjuk szaknyelvinek, hogy megkülönböztessük őket a közcélú helyesírástól.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

De ha a szaknyelvi helyesírás sajátos szabályait a közcélúban is érvényesíteni akarjuk, akkor meg mitől lesz ez közcélú, és miben fog mégis különbözni a szaknyelvitől? Hát abban, hogy míg az egyes szaknyelvek használóinak csak az ő szakterületükhöz tartozó szavak sajátos írásmódját kell megtanulniuk, ami nekik nem olyan nagy dolog, hiszen ők szakértői annak a területnek, és értik az elvet, a közcélúnak így már aligha nevezhető helyesírásban mindenféle szakterületről lesznek szavak, nem is kevés, és ezek rendellenes írásmódját emberek milliói anélkül kellene megtanulják, hogy az okát is láthatnák, mért kell most a kékliliomot egybeírni, mikor a fehér liliomot külön kell. És ettől gutaütést fognak kapni, mert ők a kék liliomot külön szeretnék írni, hiszen az magyarul így van.

Mártonfi Attila azt írja:

Mindeközben persze haladtak a köznyelvi helyesírás ügyei is. Immáron évtizedek óta alapvetés, hogy a köznyelvi és a szaknyelvi helyesírások teljes összhangban legyenek, mind a szabályok, mind az egyes szóalakok tekintetében.

Haladtak hát, de merrefelé? A káosz felé. Mert ha ennyiféle heterogén elvet egyetlen rendszerben akarunk egyesíteni, akkor abból egyéb nem is lehet, hiszen ráadásul a különböző szaknyelveknek más-másféle konvencióik vannak. A biológusok konvenciói miatt az egybeírás-különírás esik szét úgy, hogy abban koherens rendszert keresni sem érdemes (mondjuk abban addig se nagyon volt), a kémikusokéi miatt meg a kötőjelhasználat zavarodik össze (l. pl.: szén-dioxid stb. – közcélú helyesírásban nemcsak hogy semmi nem indokolja a kötőjelt, hanem ez egyenesen ellenkezik a szabályzat kötőjelhasználatra vonatkozó előírásaival).

Mondjuk az nem nagyon lep meg, hogy azt meg se kérdi senki a szabályozók közül, hogy jó-e vajon ez az „alapvetés”, és nem kellett volna-e sürgősen normálisra cserélni, még mielőtt az új szabályzat megjelenik. Mert onnan nézve csak az fontos, hogy mit hogyan szabályozzunk, lehetőleg apró részletekig menően, az már nem látszik, hogy a magyarok számára milyen következményei vannak ám ennek. (Nem legyen igazam, de attól tartok, még ha látszana is, akkor se törődne ott azzal senki, mert a szentséges elvek sokkal fontosabbak, mint az emberek, és akkor mindegy, hogy azok jók-e, vagy rosszak.) Én viszont ezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg, mert én 1972-től 1990-ig, 18 (tizennyolc) évig nem helyesírás-szabályozó voltam (ha az lettem volna, nem így nézne ki), hanem kiadói szerkesztő Bukarestben a Kriterion Könyvkiadónál, és azt csak én tudom, mit kínlódtam vele, ha egy olyan tárgyú kéziratot kaptam megszerkeszteni; álmomban se jusson eszembe. Mert mi mindenfélét adtunk ki, tudományos ismeretterjesztő munkákat is, ahol nem a szaknyelvi, hanem a közcélú helyesírást kellett volna érvényesíteni, ha lett volna olyan, ami tényleg az, és azzal egyszerű lett volna, ezzel viszont ne tudja meg senki.

Mert ráadásul a szerzők nemcsak olyasmiket írtak ám, ami a szótárban is benne van, és akkor már az elvet kellett volna alkalmazni, de hiába volt tele az asztalom a Helyesírási és tipográfiai tanácsadótól kezdve újabb és régebbi helyesírási szótárakkal és az összes természettudományi kislexikonnal, ami csak létezett a kiadóban, bizonyos esetekben mégsem tudtam biztosan eldönteni, hogy azt most az elv szerint egybe kell-e írni, vagy külön. Pedig ilyen módon nem is elhanyagolható természettudományos műveltségre is szert tettem kénytelenségből. Az egyik biológus barátom csak csodálkozott, mikor kiderült, hogy én nyelvész létemre nemcsak a krumpli (na jó: burgonya) latin nevét tudom (Solanum tuberosum), és azt, hogy ez a Solanaceae családba tartozik, és nem is csak a vadrózsáét (Rosa canina), hanem még az elég ritka szúrós csodabogyóét is (Ruscus aculeatus), és mikor mondtam neki, hogy ez nekem csak ahhoz kellett, hogy tudjak helyesen írni magyarul, azt hitte, viccelek. Most mondja meg akárki: hát lehet egy ilyet közcélú helyesírásnak hívni? És el lehet azt várni minden magyartól, foglalkozására való tekintet nélkül, hogy mindenfélét tudjon, amire pedig egyébként semmi szüksége, csak hogy helyesen tudhasson írni a saját anyanyelvén?

A „szúrós csodabogyó” elnevezés a magyar helyesírásra is vonatkozhatna, de az angol neve még inkább passzol hozzá: „butcher's-broom”, azaz „mészárosseprűje”
(Forrás: Wikimedia Commons / Dominicus Johannes Bergsma / CC BY-SA 4.0)

És van ehhez egy rossz hírem: egyszer már végignéztem ilyen célból az eddigi szabályzatot, most pedig ezt az újat is, és én sem az egyikben, sem a másikban egy árva hangot se találtam arról sehol, hogy ha egy szót valamelyik szaknyelvben az ottani belső konvenciók szerint másképpen írnak, mint ahogy az magyarul van, akkor az ilyeneket nem magyarul kell írni, hanem alkalmazkodni kell a szaknyelvi szabályokhoz. Itt tehát most az a különös helyzet áll fenn, hogy a szótári részben az ilyenek ellentmondanak a szabályzatnak, sőt tulajdonképpen már az eddigi gyakorlat is szabályellenes volt. Szó sincs róla, hogy ezt a szabályzat írná így elő.

Mártonfi Attila végül is nem mondta meg, hogy szerkesztőként most akkor mit csináljak a házitücsökkel, ha a szerző azt mondja, hogy ő nem tudja a latin nevét, mert mért is tudná. Pedig erre kíváncsi lettem volna. De ne foglalkozzon vele, már megoldottam: kihúzom a házi-t, marad a tücsök, és úgy biztos jól lesz. A szerző ugyan nem ezt akarta mondani, de hát mit csináljunk, ha a magyar helyesírással nem lehet rendesen magyarul írni?

És hogy a házi nyúl se maradjon ki: persze hogy nem új dolog, hogy ezt így akarnák íratni velünk. Hogy az emberek most vannak rajta kiakadva, az csak azért van, mert ők eddig annyira biztosak voltak benne, hogy ezt egybe kell írni, hogy meg sem bírt fordulni a fejükben, hogy másképp is lehetne, hiszen ez magyarul egy szó, és akkor soha meg sem nézték az Osiris-szótárban, ahol pedig már rég külön van írva. De ami az igazán bosszantó ebben, az az, hogy a szabályalkotók (illetve nem is, hanem a szótár összeállítói) mitőlünk, laikusoktól elvárnák, hogy minden ellenérzésünk ellenére is házi nyúl-nak írjuk, mert azt a szaknyelvi helyesírás szerint úgy kell, miközben a biológusok ehhez képest sokkal jobban tudják, mikor kell különírni, és mikor egybe. Aki nem hinné, nézze meg a Wikipedia Házinyúl szócikkét: azt biológus írta, vagy legalábbis olyan valaki, aki nagyon járatos ebben, és ott egybe van írva, mert ő tudja azt, ha nem nyelvész is, hogy ez a szócikk most nem egy szakfolyóiratba készült publikáció, hanem mindenkinek szól, és ilyenkor normális, hogy a köznyelvi formát használjuk, nem a szaknyelvit. És ha ezt a biológus tudja, és még jól is tudja, akkor meg hogy lehet, hogy éppen a nyelvész gondolja ezt másképp?