Tény, hogy A magyar helyesírás szabályainak (AkH.) 2015-ös kiadásában (ez az ún. 12.-nek kiadás, bár ez a szám, az új kiadás előzékén sugalmazottal szemben, igazából semmi értelmeset nem jelent) ez az állatnév a szójegyzékben különírva, házi nyúl alakban szerepel. Az is tény, hogy a kiadvány végén található változásjegyzékben is megtalálhatjuk. Az viszont – abszurd módon – nem igaz, hogy másképp kellene írnunk a házi nyúl állatnevet, mint eddig. Mindennek belátásához két dologgal kell tisztába jönnünk. Egyfelől azzal, pontosan mit is tartalmaz a változások jegyzéke, másfelől azzal, hogyan is alakult az elmúlt szűk hatvan évben az állatnevek, azon belül is a házi jelzős állatnévi alakulatok helyesírása. 

A Gyalog galopp óta tudjuk: nem mindegy, milyen nyúl
(Forrás: Reddit / Gyalog galopp / Python (Monty) Pictures)

Először is tehát: A változások jegyzéke azokat és csak azokat a szavakat, kifejezéseket tartalmazza, amelyek szerepeltek a legutóbbi lenyomat szójegyzékében (a szójegyzéket érintő legutolsó tartalmi módosítás 2000-ben történt), viszont a 2015-ös kiadás attól eltérő írásmódot javasol. Így tehát a kiigazított sajtóhibák, tévedések szerepelnek, nem szerepelnek viszont azok a tételek, amelyek korábban helyesírási szótárakban kodifikálva voltak, csak a szabályzat szójegyzéke nem tartalmazta őket, ugyanakkor a korábbi kodifikációtól az AkH. 2015 eltér.

Másodszor: Az állatnevek helyesírása legutóbb 1994-ben változott (1979-es előzményekkel). A pontos történet az alábbi.

 Dudich Endre 1959-ben dolgozta ki az első állatnév-helyesírási szabályzatot (Pais Dezső, Bárczi Géza és Benkő Loránd közreműködésével). Ez először az Állattani Közlemények 47/1–2. számában jelent meg, majd utánközölték a méltán népszerű Helyesírási és tipográfiai tanácsadó 1971-es 1., illetve 1972-es 2. kiadásában. Ez a szabályzat alakította ki a máig használatos logikát, mely szerint a linnéi kétnevű nevezéktant (binominális nómenklatúrát) követi a magyar helyesírás, amikor csak teheti. Tehát a melléknévi jelzőket különírjuk, ha faji jelzős nemi névről van szó, ámde egybe, ha a jelzős alakulat maga egy egész nemet határoz meg. Ez a megközelítés jól illeszkedik abba a logikába, hogy a melléknévi minőségjelzőt jelentésváltozás esetén írjuk egybe: a biológiai, szaknyelvi alapjelentés a faji jelzős nemi név, ettől jelentősen eltér az összeforrt nemi név, tehát az alkotó tagokat egybeírjuk. Klasszikus példapár a jelenségre a fekete rigó (Turdus merula, a rigó nem egyik faja) és a sárgarigó (Oriolus oriolus, önálló nem) írásmódja.

Ezen a megfontoláson belül Dudich azonban kialakított egy kivételcsoportot, a házi jelzőre. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy ebben nem a rendszertant, hanem a jelző jelentését kell tükrözni. Tehát a ’ház körül élő’ jelentésű házi jelzőt ő mindig különíratta, a ’háziasított’ jelentésű házi jelzőt egybe. Ez a kivételes eljárás kétségkívül intuitív megoldás volt, de mégiscsak kivételt képezett a teljes, homogén rendszeren belül.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Többek között ezért is, Gozmány László az 1979-es hétnyelvű állatnévszótárában (Vocabularium nominum animalium Europae septem linguis redactum I–II.) már módosított állatnév-helyesírást használt. Az ehhez tartozó szabályzat azonban csak 1994-ben jelent meg a Folia Entomologica Hungarica – Rovartani Közlemények című folyóirat 55. kötetének 429–445. lapján. Az ebben olvasható szabályozás a házi kérdésében is ugyanazt az elvet követi, mint bármilyen más melléknévi jelző esetében. Ez azzal a kellemetlen mellékhatással járt azonban, hogy amit korábban egybe kellett írni, azt ekkortól külön, és fordítva, szinte kivétel nélkül. Az írásmódnak komoly jelentősége lehet, hiszen míg a házi tücsök az Acheta domestica fajt, illetve annak egyedeit jelöli, a házitücsök megnevezés a Brachyungis és a Gryllodes nemeket, illetve ezek fajait, egyedeit. A gyakorlatban az indiaikender forma – a helyesírási tanácsadó írásokon kívül – kizárólag az indiaikender-ültetvény szóban jelenik meg, ebben a szerkezetben viszont a két növényt nem lehet megkülönböztetni. Mindenki döntse el, mire jó ez. (A szerk.) (Hasonlóképp: ha valaki indiaikendert termeszt, teljes békében megteheti, míg ha belerak egy szóközt, és termesztése tárgya az indiai kender lesz, mindjárt mehet a dutyiba pszichoaktív tartalmak propagálásáért.)

(A teljesség kedvéért megemlíthető, hogy 1995-ben az Állattenyésztés és Takarmányozás című folyóirat 44. évfolyamában megjelent Jávorka Levente, Fábián Pál és Hõnyi Ede tollából az állatfajtanevek helyesírását tartalmazó szabályzat, de minthogy az állatfajták a – rendszerint háziasított – fajon belül kitenyésztett változatok, többé-kevésbé fantázianevekkel, ez a szabályzat nem vág a témánkba.)

Mindeközben persze haladtak a köznyelvi helyesírás ügyei is. Immáron évtizedek óta alapvetés, hogy a köznyelvi és a szaknyelvi helyesírások teljes összhangban legyenek, mind a szabályok, mind az egyes szóalakok tekintetében. Ez alól az elv alól talán csak a celofán – cellofán és a Károlyi Gáspár – Károli Gáspár párok jelentenek kivételt (az elsődleges alakok felelnek meg a köznyelvi helyesírásnak, a másodlagosak a kémiai szaknyelvnek, illetve a protestáns szóhasználatnak). Az ilyen kivételek számát semmiképp se célszerű szaporítani, rendszerszerű eltéréseket létrehozni pedig kifejezetten aggályos lenne. Ugyanakkor az 1984-es megjelenésű helyesírási szabályzat (az ún. 11. kiadás), valamint az 1988-as Helyesírási kéziszótár, illetve utóda, az 1999-es Magyar helyesírási szótár az állatneveket nem igazította se az 1959-es, se az 1994-es szabályozáshoz, noha ezekre ráütötte a pecsétjét a helyesírásért felelős mindenkori akadémiai bizottság.

Másképp járt azonban el a Magyar értelmező kéziszótár 2003-ban megjelent 2. kiadása (az 1972-es 1. kiadás még a korábbi kaotikus, ad hoc megoldásokat tükrözte), illetve a 2004-es Osiris Helyesírás. Ezek ugyanis komolyan vették, így tehát alkalmazták a vonatkozó szaknyelvi szabályozásokat. Ezek sorába kapcsolódott be, kissé megkésve, A magyar helyesírás szabályai is.

Szó nincs tehát hirtelen, megfontolatlan újításról, avagy a biológusok kívánságműsoráról.