A mai hagyományos leíró magyar nyelvtan értelmezőnek csak a hátravetett jelzőt tekinti, így ebből a szempontból a vezetékneveket inkább a tanár úr, Balaton tó mintájú főnévi, illetve melléknévi kijelölő jelzőnek nevezhetnénk. Azonban egyrészt nyelvtörténetileg ez a két kategória a magyarban is összefügg, másrészt a mintául szolgáló nyugati apellatívumok értelmezők voltak (és a megfelelők máig azok).

A vezetéknevek jól mutatják, hogy hogyan szűrődnek át a nyelv eszköztárán keresztül a keletkezésük korának társadalmi-szociális viszonyai. Nem meglepő módon ez kiterjed a nők helyzetére is: a térségünk apajogú (patriarchális) rendje ekként is megnyilvánul. Ugyanakkor a vezetéknevek eredetüket tekintve voltaképpen értelmező jelzők, amelyek adott nyelvekben kifejezhetik a jelzett (értelmezett) szó – esetünkben személynév – nemét. Nyelvi értelemben a jelölt szakszó alatt azt értjük, hogy egy adott jelentéshez, használathoz, funkcióhoz párosul valamilyen nyelvi jel (speciális toldalék, képző, hangsúlyozás stb.), mint a tanárnő esetén a nő utótag. Ezzel szemben a jelöletlen azt jelenti, hogy az adott funkció nem létezik (nem fejeződik ki, nem fontos), vagy azt, hogy nem jelöli külön nyelvi eszköz. Mindkét utóbbi értelmezés alkalmazható a tanár szóra, mert az egyaránt jelölhet férfit és nőt, de ha a tanárnő szóval kontrasztban használjuk, akkor csak férfit. Ez még a magyarra is igaz, amely ugyan nem alkalmazza a nyelvtani nem kategóriáját, de a társadalmi nemet hajlamos tükrözni: így pl. a tanár szó rendszerint férfit jelöl, nőkre értve inkább a jelölt tanárnő megszólítást használjuk. Az alábbi két részes cikkben röviden áttekintjük a nők vezetéknév-használatának főbb jellemzőit a környéken.

Házassági név, asszonynév, női és leánykori családnév

Az asszonynév azt a sajátos vezetéknévformát jelöli, amelyet a nők a férjhezmenetel után viselnek. Nem szoktunk belegondolni, de az az Európában elterjedt gyakorlat, hogy a nők házasság után felveszik a férjük vezetéknevét, egyben már ennek az alaptípusa. Csupán ez nyelvileg jelöletlen, azaz ehhez a később kifejtett formákkal szemben nem társul külön toldalék. A házassági név ennek a részleges szinonimája, amely megengedi azt is, hogy a férj vegye fel a feleség nevét, vagy mindkét ágra utaló közös nevet válasszanak. Bár ez a gyakorlat az emancipációval a jelenkorban kezd terjedni, a közös házassági név a múltban sem volt példa nélküli, különösen nemesi családoknál a nőági öröklés, az esetleges „fiúsítás” kihangsúlyozására. Mindezen megfontolásokat szemléletesen fejezi ki a családnév terminus: a férj nevének a fölvétele ugyanis szimbolikusan kifejezi azt a patriarchális eseményt, hogy a nő elhagyja a szülei (az apja) családját, és ezentúl a férj családjának a tagja lesz.

Az izlandi névadás

A germán névadás a centrumtól távolabbi skandináv területen sokáig megtartotta a régi mintát, amelyben nem volt családnév, hanem a személynevet a nem örökölhető apai (ritkábban anyai) név, valamint az opcionális származási (vagy ragadvány-) név követte: pl. izlandi Karl Grisson fra Nattfaravik ’Karl, Gris fia Nattfaravikból’. Az apai névben az apa birtokos esetű névalakját férfiak esetén a -son ~ -søn ~ -sen ’fia’, nőknél pedig a -dotter ~ -datter ~ -dóttir ’lánya’ összetételi tag követte. Amikor a kontinentális Skandináviában a XVI–XVII. sz.-ban az apai nevekből örökölhető családnevek lettek, akkor a nemi kétalakúság egy ideig megmaradt, majd a férfi forma általánossá vált a nők családnevében is. Emellett az apai nevet – ilyen szerepben nemtől függő alakban – középső névként az utóbbi ideig anyakönyvezni lehetett. Izlandon azonban máig nem alakult ki családnév, hanem a hagyományos apanév (vagy anyai) használatos hivatalosan is. Az egyes családok örökölhető vezetékneve harmadik elemként jelenik meg, mint Halldór Guðjónsson Laxness esetén.

Amennyiben a vezetéknév önmagában nemet fejez ki, akkor a női családtagokra értve akkor is lehet speciális formája, ha az adott családba születtek bele: erre utalunk a női családnév, illetve a vezetéknév női alakja kifejezésekkel. Ennek alapjában két fajtája van: az egyik a grammatikus, amikor a névben a köznévi szavakhoz hasonlóan kódolódik a nyelvtani nem: ez a szláv nyelvekre jellemző. A másik a szemantikus, amikor a név a jelentésénél fogva férfit (fiút) vagy nőt (lányt) fejez ki: ennek tipikus példája az izlandi névadás. Átmeneti kategóriaként vehetjük fel a szemigrammatikus női családneveket, amelyek a magyar tanár ~ tanárnő megkülönböztetéshez hasonlóan a nyelvtani-társadalmi nemet az ezt nem ismerő szófajokra is kiterjesztik.

Halldór Guðjónsson Laxness, az 1955-ös irodalmi Nobel-díj nyertese
(Forrás: Wikimedia Commons / Nobel Foundation)

A leánykori családnév alatt az asszonynév kiegészítő fogalmát értjük, olyan női családnevet, amely a nem jelzésén kívül még azt is kifejezi, hogy az illető nem férjezett, azaz az apa családnevét viseli. Ez ritka kategória, de a szomszédban is találkozhatunk vele.

Hungarikum

A nyelvi térség (avagy nyelvi area, az angolban is használatos német kifejezéssel: Sprachbund) fogalma a névtanban is használható. A magyar a némettel, a szláv nyelvekkel és a Ennek a talán „közép-európai”-nak nevezhető névtani térség magjához lazábban-erősebben csatlakoznak továbbiak: a többi germán nyelv, a balti nyelvek, az olasz, a görög stb. románnal alkot egy tulajdonképpeni névtani térséget. Ennek egyik jellemző eleme a kicsinyítő képzők kiterjedt használata, a személynevek egy szótagossá rövidülése, és különösen ezek változatos továbbképzése az említett kicsinyítő képzőkkel, majd ezen személynevek változatlan formában való családnevesülése. A görög eredetű latin Io(h)annes ’János’ egyházi személynévnek többek között az alábbi ilyen vezetéknévi származékai vannak: a magyarban Jan- → Jancsa, Jancsó, Janka, Jankó; a lengyelben: Jan- → Jana, Janas, Janczak, Janda, Janeczek, Janik, Janka, Janko, Janota, Janosz, Janusz; a németben: Jahn → Jahne, Jahnel, Jahni, Jähnig, Jahn(c)ke, Jahnle; a románban: Ion → Ionac(he), Ioncea, Ioncel, Ionel, Ioneţ, Ionică, Ionocu, Ionuc, Ionus, Ionuţ.

A közös vonások közé tartozik az asszonynevek jelzettsége is. Ennek magyar megvalósulása a -né toldalék. A nyelvi térségre jellemző, azaz areális sajátosságok az egymáshoz való közeledéssel jöttek létre, ezért a hasonlóságok mellett különbségeket is mutatnak. Egy ilyen, amiért a -né toldalékot akár „hungarikumnak” is nevezhetjük, hogy nemcsak a családnévhez járulhat, hanem a férj teljes nevéhez is.

Déryné Széppataki Róza
(Forrás: Wikimedia Commons / Kohlmann Károly)

Ennek az az oka, hogy a térség hasonló toldalékaitól eltérően a -né elem eredetileg szóösszetételi tag volt, a mai magyar nő ’nőnemű ember, asszony, feleség’ szó e-ző változatával azonos közszó. Így eredetileg a Nagy István neje birtokos szerkezet jelöletlen *Nagy István-nő párhuzamaként létezett. A párhuzamos lehetőségek közül (l. később) a XVI. századra vált a -né toldalék a leggyakoribb megoldássá, és a XVIII. századtól lett szinte kizárólagossá, pl. ekkortól váltja fel a „Tölyki István özvegye” szerkezetet az „Őzvegy Nagy Maténé” forma. Az utóbbi formálisan önellentmondás, mert nem lehet valaki egyszerre valakinek a neje és az özvegye is, de mutatja, hogy a -né ekkorra elvesztette a közvetlen eredeti jelentését. Ezzel párhuzamosan összetételi tagból képzővé is vált, amelyet két sajátosság is igazol: egyrészt toldalékoláskor hangrendileg semleges, mint az egyalakú képzők, vö. város : várossal ~ városi : városival, illetve Nagy : Naggyal ~ Nagyné : Nagynéval. Másrészt az alapnév végi -a, -e hangzó megnyúlik előtte, vö. csoda : csodás ~ Varga : Vargáné. Az időbeli változás mellett a területi terjedés is megfigyelhető: nyugatról keletre. Emiatt Erdélyben (a köznépi használatban) nem is sikerült egyeduralkodóvá válnia a férj családneve + születéskori személynév kapcsolattal szemben.

Németh Lászlóné volt nemzeti fejlesztési miniszter – tudta, hogy Zsuzsanna?
(Forrás: mta.hu)

Hogy a magyarra jellemző sajátosságok mellett a -né esetében mégiscsak a nyelvi térség közös megoldásának alkalmazásáról van szó, azt mutatja, hogy a XVI. századig (és némileg azon túl is) ez a szerkezet még csak egy volt a hasonló analitikus apellatívumok közül, mint „az pap János felessege”, „Veres Pal felesege”, „Demes János hitves társa”, „Horvát Ferentz meg maradott őzvegyét” stb. Sőt más kapcsolatok esetén is megjelent az ilyen körülírás: „az Zwcz Thamas annia”, „Petsi János Szolgáját”, „Balogh Miklós Fiatskáját”. Az, hogy ezek közül az asszonynévi megoldás maradt meg, és az is képzővé válva, szintetikus formában rögzült, bízvást az areális hatásnak tudható be.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Germanikum

A német nyelvű régi anyakönyvi bejegyzésekben találkozhatni Hahnin, Kessin, Schneiderin típusú nevekkel. Ezek mutatják a német asszonynevek alaptípusát: a férj vezetéknevéhez (annak tövéhez) az -in képző járul. Ezt a képzőt a németben a közszavakon is megtaláljuk hasonló szerepben: Lehrer ’tanár, tanító’ : Lehrerin ’tanárnő, tanítónő’, Ungar ’magyar férfi’ : Ungarin ’magyar nő’. Ez a képző ógermán eredetű (*-injō-), és többé-kevésbé minden germán nyelvben megtalálható (volt), ilyen a német Göttin ’istennő’ ← Gott ’isten’ + -in mellett az óangol gyden ← god + -en, svéd gudinna ← gud + -inna, illetve a gót Saúrini ’szír nő’ ← Saúr ’szír férfi’ + -inna. A legelterjedtebben azonban a németben használatos a jelenkorban.

A kiterjedt német közszói használat nyomán jelent meg ott asszonynévképzői szerepben. Ezt erősíthette a némileg hasonló ejtésű -ine [ín^ö] nőinév-képző a Joseph ’József’ → Josephine ’Jozefina’, Paul ’Pál’ → Pauline ’Paulina’ személynévpárokban (az ejtésen kívül ennek az etimológiája is más: a latin -ina melléknévképző az alapja). Mindenesetre ez a párhuzamosság is csak a kifejeződés konkrét formájára hathatott: azt, hogy az asszonyneveket jelölni kell, a nyelvi térséghez való közeledés indukálta. Ez utóbbiban talán szerepe volt a beolvasztott szláv népességnek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az -in asszonynévképzőnek régi forrásokban felbukkan az eredetibb -inne formája, és idővel kialakult -en alakváltozata is: ez utóbbi a magánhangzó redukcióján keresztül közeledett a gyönge névszóragozás szerinti -en birtokos esetraghoz, amely egyébként férfiakat is jelölő apaneveket is alkotott. Így a Franken név utalhat egy Frank(e) nevű személy leszármazottaira, de az ilyen vezetéknevű férfi feleségére is. Hasonlóan kettős olvasatú lehet a Märklin név: a modellvasutak készítőjeként ismertté lett cég alapítója férfi volt, és a nevében az alemann nyelvjárási -lin [lín] kicsinyítő képző van. De ugyanez az íráskép jelölhetne egy bajor -l kicsinyítő képzős Märkl nevű családba nősült asszonyt is: igaz, ejtésben eltérnének, mivel a női -in végződés rövid magánhangzós.

Märklin
(Forrás: Wikimedia Commons / Schwenn)

Az asszonynevek használata a német nyelvterület egészén ugyan nem volt jellemző, de egyes vidékeken szinte kötelezően megjelent: így Kassa városának könyvében a XIV-XV. sz. fordulójától redundánsan megfigyelhető még szlovák asszonyneveken is. Később azonban a használati köre csökkent, és a XIX. sz.-ban a német állami névviselési szabályok egységesülésével és megerősödésével mindenünnen ki is avult.

Források és ajánlott olvasmányok

Fodor István (főszerk.): A világ nyelvei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999.

Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Kálmán Béla: A nevek világa. (A IV. átdolgozott kiadás változatlan utánnyomása) Csokonai Kiadó. Debrecen, 1996.