A székely írás humanizmus kori származását cáfoló sorozat harmadik részében a székely írás jelenleg ismert legkorábbi emlékeit vettük számba: a homoródkarácsonyfalvi, a vargyasi és a dályai feliratot. Voltak olvasóink között, akik szóvá tették, miért nem léptünk vissza korábbra is. Az elvárás jogos, hiszen nyilvánvaló, hogy a székely írás a 13. században sem a semmiből keletkezett, ráadásul ismerünk a Kárpát-medencéből két olyan 10. századi emléket is, amely biztosan írást tartalmaz. Az egyiket Kalocsa, a másikat Somogyfajsz közelében találták, s mindkettő nagyon rövidke: az első tizenegy, a második négy jelet tartalmaz. A két emlék nem ugyanazt az ábécét őrizte meg: a Kalocsa melletti Halomnál talált írás egyelőre azonosítatlan, a Somogyfajszhoz közeli alsóbűi kohó maradványai között talált cserépdarabra viszont a székely írásból ismerős jeleket karcoltak. Először a homokmégy-halomi lelettel ismerkedünk meg, az alsóbűi feliratról legközelebb lesz szó.

Módszer és fantázia

Mielőtt a leletek ismertetéséhez kezdenénk, érdemes néhány szót szólni arról, miért mondják nyelvészek, történészek, régészek egy-egy feliratra, hogy megfejtetlen, holott van olvasata – néha nem is egy –, és hogy miért olyan óriási a szakadék a kutatók és a laikusok által összeállított emléklisták között. Az akadémiai tudományosságot ugyanis gyakran éri az a vád, hogy fölsorolásai nem teljesek – ez vérmérséklettől függően megfogalmazódhat úgy, hogy „túlságosan kritikusak”, de gyakran valamiféle összeesküvést sejtetnek a háttérben: hogy a „hivatalos tudomány” képviselői „elhallgatnak” bizonyos leleteket, hogy „gyávák” szembemenni az elfogadott „akadémiai dogmákkal”, hogy – esetleg idegen érdekek képviseletében – „tudatosan torzítják a történelmet”, hogy a magyarságot kisebbítsék, értékeitől megfosszák.

Minderről természetesen szó sincs. Egyszerűen az a helyzet, hogy az akadémiai, ha tetszik, a „hivatalos” tudománynak meglehetősen szigorúak a szabályai: sokkal kevesebb találgatást enged meg, és sokkal több bizonyítékot követel, mint a hétköznapi beszélgetésekben megszoktuk. Ahhoz hasonlít ez – hiszen ugyanarról a folyamatról van szó –, ahogyan például egy gyógyszert valóban gyógyszernek, s nem egyszerűen gyógyhatású szernek (vagy még annak se) minősítenek: hosszas, körülményes, igen alapos bizonyítási eljárás szükséges hozzá. Ettől még rengetegen vannak, akik hol ezt, hol azt a növényt nevezik ki aktuális csodatevőnek, és közülük sok valóban segít néhány bajon, de a gyógyszernek minősítéshez stabil, megalapozott bizonyítékok szükségesek, nem elég, hogy a szomszéd unokahúgának is hatott. A tudomány kritériumai szerint a vágyak és álmok nem írhatják fölül a bizonyítás követelményét.

Még így sem egyformák a kutatók sem: vannak közöttük, akik nehezen mondanak le arról, hogy minden kérdésre adjanak valamilyen választ, ezért több hipotézissel (még igazolatlan föltevéssel) dolgoznak, és többnyire igen fantáziadúsak is. Ők nem szívesen hagynak olvasat nélkül egy-egy emléket, abból kiindulva, hogy később majd vagy ők maguk, vagy mások legfeljebb pontosítják, vagy akár teljesen megváltoztatják az olvasatot. Mások jóval szigorúbban rostálják saját ötleteiket, és mindaddig megfejtés nélkülinek tekintenek egy-egy emléket, amíg nincsenek szilárd bizonyítékok, hogy az olvasat jó. Javaslataik természetesen nekik is vannak, de ezek visszafogottabbak – kevesebb fantázia kell elfogadásukhoz, és kevesebb hipotézis –, mint a „romantikusabb” kollégáiké, és akár saját megoldásaikkal szembeni kételyeiket sem rejtik el. Megfejtettnek akkor tekintenek egy-egy feliratot, ha a szakmában viszonylagos konszenzus alakul ki azt illetően, hogy melyik betű milyen hangot jelöl, s hogy egyáltalán milyen nyelven készült a felirat. Természetesen még az ilyen konszenzus kialakulása után is jócskán lehetnek olvasati eltérések – különösen az olyan írások esetében, amelyek nem jelölnek minden magánhangzót, mint akár a keleti türk, akár a székely írás –, és akkor is, ha egy betű több hangot jelölhet, illetve egy hangot több betű jelölhet, mint a korai magyar latin betűs írásbeliségben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Sem az óvatosabb, sem a bátrabb kutató nem rosszabb vagy jobb ember és tudós, csak más módon viszik előre a tudományt. A merészebbek rengeteg ötlettel állnak elő, kevésbé ellenőrzik őket, és messzebbre engedik fantáziájukat, így nagyobb az esélyük arra is, hogy elsők legyenek, de arra is, hogy tévedjenek. Az óvatosabbak inkább a kontrollban, az ötletek megtisztításában, igazolásában vagy cáfolatában játszanak nagyon fontos szerepet.

Átírás

χ a szájüreg hátsó részlén képzett h-szerű hang (mint az ihlet és technika szavakban)

q a [k]-hoz hasonló, de annál még hátrébb ejtett hang

Jó példa a két mentalitás és módszer különbségére annak az egyetlen jelnek a kezelése, amelyet Békés-Povádon, egy korai Árpád-kori temető ásatásán talált íj csontborítására karcoltak, az egyik íjvégre és az egyik markolatlemezre. A jelet Dienes István tamgának tekinti, Vékony Gábor viszont a török oq ’nyíl’ szó bolgár-török megfelelőjének véli, uχ-nak olvassa, ’lőj’ jelentésűnek értelmezi, és ebbe az egyetlen jelbe kisebb mitológiát olvas bele: szerinte olyan mágikus feliratról van szó, amelynek célja az íj zavartalan használatának biztosítása. Kerek magyarázat – de egyetlen elemét sem lehet bizonyítani, már a jel hangértékét sem, a többi megállapítás pedig erre a bizonytalan alapra épül. A homokmégy-halomi emléket illetően is találkozni fogunk e kétféle hozzáállással.

Kalandos előzmények

Az eddigi egyetlen, kétségtelenül írást (és nem másként is értelmezhető jelet) tartalmazó honfoglalás kori lelet a Kalocsa melletti Homokmégy Halom nevű részén föltárt honfoglalás kori temetőből került elő. Halom névadó dombocskáján már az 1930-as években megkezdték az ott talált 7-8-9. századi sírokat rejtő avar temető föltárását Fettich Nándor és László Gyula vezetésével. A domb másik oldalán az 1950-es években homokbányát nyitottak. A munka közben találtak a temetőre. Kiderült, hogy az újonnan talált sírok nem az avarokhoz, hanem a honfoglalókhoz köthetők, a sírmellékletek – övveretek, ékszerek, az íjak és tegezek megmunkáltsága, a lovastemetkezés nyomai – arra utaltak, hogy jómódú magyar közösség temetkezett ide. 1952-ben az egyik, lovával, nyilakkal, tarsolyával, fegyvereivel eltemetett harcos sírjában faragott csontlemezeket találtak, ezek a tegez borítására szolgáltak. A temető leletanyaga részben sajnos szétszóródott, a csontlapok viszont a Nemzeti Múzeum restaurátorműhelyébe kerültek – igaz, a leletkörülmények leírása nélkül.

Az öt darabra tört, díszes csontlemezt a műhelytől Dienes István vette át 1964-ben, s noha a tizenegy karcolt jelet természetesen fölfedezte rajta, nemigen lehetett vele mit kezdeni, mert nem lehetett tudni, milyen ásatásból való a tegezborító. Mintázata alapján egyértelmű volt, hogy honfoglaló magyar csontfaragó munkája, ennél több azonban sokáig nem derült ki a leletről.

Hosszú idő telt el, mire a tizenegy jelből álló kis szöveg végre a kutatók kezébe kerülhetett. 1989-ben Dienes István megkérdezte mindazokat a kutatókat – turkológusokat és régészeket –, akik akkoriban a Kárpát-medencei írásokkal foglalkoztak, hogy szerintük melyik ábécéhez áll legközelebb a kis felirat írása, s hogy olvashatónak, értelmezhetőnek tartják-e a néhány jeles szöveget. Pár hónappal később egy szerencsés véletlen révén kiderült az is végre, honnan származik a felirat: Vékony Gábor egy tanítványa időnként Dienes Istvánnal is konzultált, egy ilyen beszélgetésnek köszönhetően jöttek rá, hogy az a tegezborító, amelyet a halomi ásatás dokumentációjában jeleztek, de hiányzott a leletegyüttesből, azonos a leletleírás nélkül kallódó csontlemezzel.

Még egy varázsszöveg?

Első ránézésre is nyilvánvaló, hogy a tegezborítón látható jelek nem egyeznek meg a székely írás betűivel. Inkább a nyugati török betűsorokra emlékeztetnek, egy-két jel párhuzamát pedig a keleti türk írásból ismerjük. Ebben nagyjából egységes volt a megkérdezett szakemberek véleménye. A nyelvet és az olvasatot illetően már nem egyeztek a nézetek: az iranista Harmatta János és a régész Vékony Gábor szerint biztosan török nyelvű a felirat, és olvasata értelmezhető is. A turkológusok ennél óvatosabbak voltak: Vásáry István inkább csak valószínűnek vélte, hogy a felirat nyelve török, Róna-Tas András szerint a felirat nyelve egyelőre nem állapítható meg.

Átírás

ï hátrahúzott nyelvvel képzett („mély hangrendű”) i-szerű hang

y közönséges [j] hang

s [sz]

γ a g-hez hasonló, de nem zárhang, hanem réshang

(A zárhangok esetén a levegő nem áramlik, majd a zár hirtelen felpattan, mint a magyar [p], [b], [t], [d] stb. esetében. A réshangoknál a levegő folyamatosan áramlik, mint a [f], [v], [s], [z] stb. hangoknál.)

Vékony Gábor részletesen is kifejtette a véleményét: szerinte köztörök nyelvű a felirat (de ő – a turkológusokkal ellentétben – a kazárok nyelvét is köztöröknek tartotta), a jelek olvasata szerinte onoqlïγ saγdaġïn bas, értelme pedig az, hogy ’tíznyilas tegezzel győzz!’. Vékony szerint a homokmégy-halomi felirat szintén valamiféle mágikus tartalmú szöveg volna.

Vékony megfejtésével azonban gondok vannak. A török olvasattal több is. Igen nehéz például kimutatni a bas- ige ’győz’ jelentését (mi viszont jól ismerjük az igét, mert a magyarba eredeti ’nyom’ jelentésében bekerült, mai jelentését később vette föl). A föltételezett, ’tegez’ jelentésű török *saγdaġ szóhoz pedig Vékony sokszoros hipotézisláncon keresztül jut el, s ezt ő maga sem titkolja: a szó a perzsából került volna a törökbe, de a török nyelvekből nem adatolható 1500 előttről, a későbbi alakok pedig mongolból való kölcsönzések, ráadásul az eredetinek a perzsában ’fegyverzet’ volt a jelentése, és még egy hanghelyettesítésre is szükség van a gondolatmenet végigviteléhez. Ezek közül a föltételezések közül viszont egyet sem lehet igazolni. De a török szövegig tulajdonképpen el sem jutunk, hiszen a csontlemezen lévő jelek hangértékét sem ismerjük. Igaz, hogy a felirat tartalmazza azt a két betűt, az sz és az n jelét, amely a keleti türk és a székely írásban azonos, s vélhetően ugyanez a hangértéke a nagyszentmiklósi kincs és a szarvasi tűtartó 8. századi avar feliratain is. A többi betűt Vékony a keleti türk ábécé jenyiszeji változatából, illetve a nagyszentmiklósi kincs ábécéjéből vezeti le – csakhogy az utóbbi a szakma szerint egyelőre megfejtetlen (a számos próbálkozás ellenére), azaz a nagyszentmiklósi jeleket sem tudjuk biztonságosan föloldani.

Dimitrij Vasziljev, a keleti türk feliratok és nyugati törökség írást tartalmazó emlékeinek egyik legjobb ismerője szerint a halomi tegezborító jelei a dunai bolgárokkal lehetnek valamilyen kapcsolatban, akik korábban a kazárok alattvalói voltak, a tegez tulajdonosa pedig kabar harcos lehetett. Ebben az esetben sajnos Vasziljev véleménye sem több azonban puszta találgatásnál.

Amit viszont biztosan tudunk: Halom és környéke a korabeli Fejér megyéhez tartozott, vélhetően az Árpádok kezén volt. Dienes István szerint a csontborítású tegez tulajdonosa akár Árpádot vagy a fejedelmi család más tagját is szolgálhatta. Mivel Kalocsa akkoriban a fejedelem egyik központja volt, valószínűleg több nyelven beszéltek és írtak errefelé, így valóban nem zárható ki, hogy a szöveg törökül van – akkor sem, ha készítőjének anyanyelve a magyar volt, s akkor különösen nem, ha valóban a honfoglalás előtt kevéssel csatlakozott kabarok utódaitól származott.

Ez az egyetlen idáig megismert lelet abban sem segít, hogy eldöntsük, vajon volt-e a honfoglaló magyarságnak saját írása. A sír, amelyből a jeleket tartalmazó tegezborító előkerült, kétséget kizáróan honfoglalás kori, és a benne lévő tárgyak magyarok – furcsa viszont, hogy a nagyszámú föltárt honfoglaló sírból miért nem került már elő sokkal több, de legalábbis még néhány – biztosan nem tamga, hiszen hosszabb – emléke ennek a föltételezett magyar írásnak? Továbbra is nyitott marad az a kérdés is, hogy ha a honfoglaló magyarok használtak valamilyen saját írást, milyen kapcsolatban volt ez az ábécé a székely írás előzményével.

Irodalom

Dienes István: A Kalocsa környéki Rovásemlékről. In: Sándor K. (szerk.), Rovásírás a Kárpát-medencében, 31-40. 1992.

Vékony Gábor: Varázsszöveg a halomi honfoglalás kori temetőből. In: Sándor K. (szerk.), Rovásírás a Kárpát-medencében, 41-49. 1992.

Vékony Gábor: A székely írás emlékei, kapcsolatai, története. 2004.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése