A Baltikumtól Nyugat-Szibériáig húzódó erdőövezeti sáv első lakói valószínűleg a finnugor népek ősei voltak. A jégkorszak utáni felmelegedés során fokozatosan vándoroltak észak felé. Az i. e. 6-4. évezredben ezen a területen sok közös vonást mutató régészeti kultúrák jöttek létre. Ezt az időszakot tartják a nyelvészek az uráli alapnyelvi egység felbomlási fázisának. A finnugor ősnépesség kulturális és társadalmi fejlődésében a kezdetektől fogva nagy szerepet játszottak az erdőövezettől délre élő etnikai csoportok. A termelőgazdálkodás új módszerei, a fémmegmunkálás ismerete mind délről érkeztek erre a területre. Ez a finnugor nyelvek ősi jövevényszavaiban is tükröződik (például a fémnevekben és a méhészet szókincsében). A Volga középső folyásvidékére (a Nyizsnyij-Novgorod és Kazany közötti folyószakasz mindkét partjára) a bronzkorban idegen betelepülők is érkeztek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A balanovói kultúra népessége nemcsak a Volga mellett, de a Káma alsó folyásánál is területeket foglalt magának. Az állattenyésztést ők ismertették meg az őslakókkal: sertést, kecskét, juhot tartottak, de feltehetőleg ők voltak a vidék első földművelői is. Valamiféle ősi indoeurópai nyelvet beszélhettek, az egyik vélemény szerint talán egy olyan közösségből származhattak, melynek nyelve a mai balti, szláv és germán nyelvek őse volt. Olvasható azonban olyan feltételezés is a szakirodalomban, hogy a balanovói népesség ősiráni eredetű volt. A balanovóiakkal egy időben a fatyjanovói kultúra népessége a Felső-Volga vidékén telepedett le.

Az abasevói kultúra lelőhelyei a Közép-Volga mindkét partján, valamint a mai Baskíria területén is megtalálhatók. Ez a népesség a régészeti leleteiből következtetve a balanovóinak közvetlen rokona lehetett, ezért a balanovóiakra vonatkozó etnikai spekulációk rájuk is érvényesek.

A betelepülők és az őslakók találtak elég helyet egymás mellett, de együttélésük nem mindig lehetett békés. Erre utalnak például egyes abasevói sírok: az együtt eltemetett 5-10 ember csontmaradványai között nyílhegyeket találtak.

A bronzkori etnikai viszonyokat tovább bonyolította a szejma-turbinói jelenség. Az erdőövezeti népeket rendszeresen fölkeresték olyan vándorló csoportok, amelyek a későbbi normannokhoz hasonló életmódot folytattak: rövidebb-hosszabb időre itt-ott megtelepedtek, kicsit raboltak, kicsit kereskedtek, majd továbbálltak. A látogatóba érkező szejma-turbinói emberek fejlett bronzművességük folytán jobb fegyverekkel rendelkeztek, ezért különösebb félnivalójuk nem volt a helyiektől. Ugyanakkor bronzöntési, bronzeszköz- és ékszerkészítési tudományuk miatt szívesen is látták őket.

Nehézfegyverzetű szejma-turbinói harcos
(Forrás: Novosibdom.ru)

A helyi (feltehetőleg finnugor) őslakosságra nagy hatást gyakorolt a dél felől beáramló idegenek kultúrája. Az i. e. 2. évezred közepén a Közép- és Felső-Volga vidékén kialakuló új régészeti kultúrák, a kazanyi és a pozdnyakovói kultúra mutatják ezt a hatást. Ekkor válik ezen a területen uralkodó életformává az állattenyésztés és a földművelés.

A bronzkori első bevándorlási hullámot több újabb is követte. A következő kulturális ugrás, a vaseszközök elterjedése szintén déli hatásra történt. Az i. e. 1. évezred a Közép-Volga vidékén és a Káma alsó folyásánál a gorogyeci és az ananyjinói régészeti kultúra kora. Az ananyjinói kultúra kialakulásáról számtalan vélemény olvasható. A kutatók különböző mixtúrákat kevernek ki a környező területek régészeti kultúráiból, hol az egyik, hol valamelyik másik kultúrának tulajdonítva a főszerepet. Figyelemre méltó, hogy az ananyjinói kultúra kialakulásában nagy szerepe volt az Urál hegység keleti oldaláról érkező kulturális hatásnak (esetleg bevándorlásnak is).

A Volga vidéki mordvinok, marik, a Volga és a Káma találkozásánál élő udmurtok, a felső-kámai komi-permjákok és a Vicsegda–Vim–Sziszola folyók mentén élő komi-zürjének néppé válása az i. sz. 1-5. században zajlott. Ez sem kizárólag belső fejlődés eredményeként történt. A mordvinok és a cseremiszek etnogenezisében döntő szerepe volt egy újabb déli kulturális hatásnak, amely a régészeti feltárásokon az i. sz. 2-3. századi déli eredetű temetkezési rítusok (kurgánok, lóáldozat) megjelenésében érhető tetten. A komi permjákok és a komi-zürjének régészeti hagyatékában pedig az ún. permi állatstílus szibériai kapcsolatai mutatják, hogy a keleti hatás is változatlan erővel jelen volt a középső finnugor tömb – a közép-volgai és a tőlük északra élő finnugorság életében.

Mitológiai lények - "permi állatstílus"
(Forrás: Permi Enciklopédia - honlap)

A közép-volgai és alsó-kámai finnugorság életében nemcsak az idegen eredetű hatások, hanem a belső mozgások is nagymértékben befolyásolták az etnikai folyamatokat. Volt olyan időszak – a textíldíszes kerámia kora – amikor a Közép- és Felső-Volga vidék régészeti kultúrái egységesülni látszottak, de ez az egység nem terjedt ki a Közép-Volga vidékének keleti részére. Az újkőkortól kezdve a finnugor régészeti kultúrák között folyamatosan érzékelhető egy határvonal, amely a Közép-Volga vidékén húzódott, és kettéválasztotta a tőle keletre és nyugatra élő etnikai csoportokat. De ezt a határt nem oszlopok közé kifeszített szögesdrót alkotta, ez egy láthatatlan kulturális határ volt, ráadásul a helye is folyamatosan változott. A közép-volgai finnugor népek aszerint, hogy milyen kulturális hatások alá kerültek, hol a keleti, hol a nyugati finnugor tömbhöz tartoztak. Ez a kettősség leginkább a marik etnogenezisében mutatkozik meg. A régészek a hegyi marik kialakulásában a gorogyeci kultúrát tartják a legfontosabbnak, amelynek a mordvinok etnogenezisében is jelentős szerepet játszott. A mezei marik kialakulása pedig az ananyjinói kultúrából vezethető le, amelynek az udmurtok etnogenezisében is kitüntetett szerepe volt.

A régészek nemcsak a két mari csoport régészeti leleteit, hanem a két mordvin csoport, az erza és a moksa leleteit is el tudják különíteni az i. sz. 1. évezred közepétől. Figyelemre méltó, hogy az udmurtok és a komik kultúrája is jól elkülöníthető, sőt látható a két komi csoport külön fejlődése is ugyanebben az időben, noha a nyelvészek csak az i. sz. 7-8. századra teszik a permi nyelvi egység felbomlását, vagyis a komi és udmurt nyelv elkülönülését. Ez rámutat arra, hogy a nyelvi és kulturális változások nem feltétlenül azonos időben történnek, és nagyon nehéz belőlük az etnikai folyamatokra következtetni.

Abban az időszakban, amikor a Közép-Volga vidéki finnugorok néppé válásuk folyamatának végén jártak, megkezdődött a török nyelvű népek behatolása lakóhelyükre. A volgai bolgárok dél felől, a Volga folyását követve vándoroltak erre a területre, ugyanakkor az Urál déli lábához pedig Nyugat-Szibériából érkeztek bevándorlók. A volgai bolgárok által létrehozott és irányított államban számtalan török nyelvű népesség keveredett egymással és a környező finnugorokkal (udmurtokkal, marikkal, mordvinokkal). Feltehetőleg az i. sz. 1. évezred közepe táján érkezhettek a mai Baskíria területére az ősmagyarok is.

Történeti források a nagy volgai kavarodásról

Ibn Ruszta a volgai bolgárokról (10. sz.):

Háromféle a fajtájuk: egyik fajtájuk neve barsula, a másik fajtáé ’sgl, a harmadiké bulkar.

Ibn Fadlán a volgai bolgárokról (10. sz.):

Láttunk közöttük egy nemzetséget/nagycsaládot, amely ötezer lelket – asszonyokat, férfiakat elegyest – számolt, s akik mindannyian áttértek az iszlámra, al-Barandzsár néven ismerték őket. …

A király… Aztán tovább akart vonulni innen és (küldöncöt) menesztett egy szuwáz nevű néphez, s megparancsolta nekik, hogy vonuljanak vele.

Abu-Hámid al-Garnáti (12. sz.):

Bulgar is nagy város … A falon kívül nagyszámú egyéb nép él… A király… a hitetlenek elleni hadjáratra szokott vonulni, rabul ejtve asszonyaikat, gyermekeiket, lányaikat, és elkötözve lovaikat.

Julianus (13. sz.):

Nagy-Bolgárország … egyik nagy városában …  a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez.

Gerhard Friedrich Müller (18. sz.):

A cseremiszek jelenleg együtt élnek a tatárokkal, csuvasokkal, egyes helyeken a tatárokkal és a mordvinokkal a kozmogyemjanszki körzetben is.

A volgai bolgár állam egy ideig sikeresen akadályozta az orosz fejedelemségek keleti terjeszkedését, így azok a Közép-Volga vidéken csak a mordvinokra tudták valamennyire kiterjeszteni a fennhatóságukat. Északon a Novgorodi Fejedelemség fegyveresei próbálkoztak a komi-zürjének területén át a jugorok (az obi-ugorok) vidékére eljutni, hogy prémeket zsákmányoljanak (ezt ők adószedésnek hívták).

A Volgai Bolgár Birodalom romjai
(Forrás: A bolgari szabadtéri múzeum honlapja)

Az 1230-as években megjelenő mongolok átrendezték a terület politikai és etnikai viszonyait. Az oroszok csak az 1470-es években tudták kiterjeszteni fennhatóságukat a permi tájakra (a komi-permjákok területére), a mordvinokat pedig az 1500-as évek elején tudták leszakítani az Arany Horda utódállamáról, a Kazanyi Tatár Kánságról. A mongol hódítás nemcsak a finnugor népek etnikai viszonyaiban, területi elhelyezkedésében okozott változást, hanem kihatott a török népek életére is. A mai csuvas nép túlnyomórészt a volgai bolgárok leszármazottja lehet. A mai baskírok egyrészt a számtalan korábbi kisebb-nagyobb török nép (lásd az idézett forrásokat) utódai, másrészt pedig jelentős tatár népesség is beléjük olvadt. A tatár nép ősei minden bizonnyal a mongol hódítók segédcsapataiként érkezhettek mai lakóhelyükre, a Volga és a Káma találkozásánál elterülő Tatár Köztársaság területére.

A röviden felsorolt etnikai folyamatok a régészeti leletekből csak részlegesen rekonstruálhatók. Az etnikai keveredés ugyan látható, de maga a folyamat, annak különböző aspektusai nem tekinthetők át teljesen. Ugyanez a helyzet a nyelvi emlékekkel is: a jövevényszavak, hangváltozások, tükörfordítások stb. tanúskodnak a különböző nyelvű népességek érintkezéséről, de az egykori érintkezések történeti, társadalmi hátteréről nem.

Volga vidéki gyűjtőutakon

A kutató akkor van a legszerencsésebb helyzetben, ha napjainkban is zajló etnikumközi kapcsolatokat figyelhet meg. Ezekből a megfigyelésekből visszakövetkeztethetünk régebbi korok nyelvi, társadalmi változásaira is. Az elmúlt fél évszázad során az említett volgai areában a legnagyobb nyelvészeti és folklorisztikai kutatómunkát Bereczki Gábor és Vikár László végezte.

Vikár László és Bereczki Gábor Kukmorban (Tatársztán, akkor Tatár ASzSzK), 1968-ban
(Forrás: Vikár László 2002: 35. kép)

Első útjukra 1958-ban indultak. Mindössze két hetet töltöttek a marik földjén. Dalokat gyűjtöttek – Vikár László jegyezte le a dallamot, Bereczki Gábor a szöveget. Habár évekig úgy tűnt, hogy ez volt egyben az utolsó útjuk is (a szovjet hatóságok megorrontottak Vikár Lászlóra), de 1966-ban folytathatták gyűjtésüket. Ekkor a Mari és a Csuvas Köztársaság területén jártak. Ezután még hat expedíciót vezettek a Volga vidéki finnugor és török népek zenéjének tanulmányozására. Utolsó útjukon 1979-ben a Baskír Köztársaságban jártak.

A Szovjetunió fennállása idején magyar finnugristák lényegében nem végezhettek terepmunkát keleti nyelvrokonaink körében. Bereczki Gábor és Vikár László útjai kivételnek számítanak. Ha azonban megnézzük, merre jártak (1958: Mari Köztársaság, 1966: Mari és Csuvas Köztársaság, 1968: Csuvas Köztársaság, 1970: Tatár Köztársaság, 1974: Tatár és Baskír Köztársaság, 1975, 1977, 1979: Baskír Köztársaság), akkor azt látjuk, hogy 1968-tól nem engedték be őket a finnugor autonómiák területére! Hogy tudtak mégis finnugor népzenét gyűjteni?

Az említett előzmények után, az orosz időszakban a volgai népek keveredése tovább tartott. A 17-18. században a kegyetlen földesúri kizsákmányolás és az erőszakos pravoszláv hittérítés elől egész finnugor falvak menekültek a tatárok és a baskírok közé. Így lehetett mari, udmurt és mordvin népzenét is gyűjteni a volgai törökség földjén. A gyűjtött anyag feldolgozása is megtörtént. Sorra jelentek meg a tudományos kiadványok: Cheremis Folksongs. Bp. 1971., Chuvash Folksongs. Bp. 1979., Votyak folksongs. Bp. 1989. Tatar Folksongs. Bp. 1999. A dalok egy része bakelit lemezen, majd CD-n is megjelent (Volga–kámai finnugorok és törökök dallamai. Hungaroton Classic HCD 18229. Bp. 1996.)

A népzenei gyűjtés feldolgozása Vikár Lászlónak egy életre munkát adott, Bereczki Gábor pedig egy új kutatási témára is rábukkant: a volgai vidéki finnugor és török nyelvek kapcsolatát kezdte tanulmányozni.

A Volga Szaratovnál
(Forrás: Wikimedia Commons, Mark Voorendt felvétele)

A Volga vidéki nyelvi area

Bereczki Gábor első tanulmánya, A Volga‒Káma vidék nyelveinek areális kapcsolatai, 1983-ban jelent meg. Az általa összegyűjtött jelenségekből látható, hogy a török nyelvek „magukhoz igazították” a finnugor nyelveket. A finnugor nyelvek természetesen átvettek török szavakat, de ennél több is történt a szókincs területén. Egyes finnugor szavak jelenése török hatásra kibővült, és a kétnyelvűség bizonyítékaiként török szavak tükörfordításai is megjelentek a finnugor nyelvekben (jelentésbővülés: tat. kəšə 1. ’ember’, 2. ’idegen’, cser. jeŋ 1. ’ember’, 2. ’idegen’; a cseremisz/mari nyelvben az ember szó 'idegen' jelentése török hatásra alakult ki, tükörfordítás: tat. tuzbaš jəlan  − tuz ’nyírkéreg’, baš ’fej’, jəlan ’kígyó, cser. kuməžwujan kiške − kuməž ’nyírkéreg’, wujan ’fejű’, kiške ’kígyó’= ’vízisikló’ ‒ Bereczki Gábor 1983: 201.)

A hangtan területén figyelemre méltó, hogy elsősorban a magánhangzórendszerek hasonultak egymáshoz. Talán a Rénhírek olvasói is megfigyelték már, hogy ha nem jut eszükbe egy szó, de azért majdnem mégis, akkor pontosan emlékeznek a szótagszámra és a magánhangzókra, csak éppen a mássalhangzókra nem. Velünk ilyen már többször történt, és hajlamosak vagyunk ebből a jelenségből levezetni azt, hogy a Volga vidéki areában éppen a magánhangzók hasonultak egymáshoz. Ezáltal ugyanis könnyebb lehetett a másik nyelvet megtanulni és szavait felidézni.

A névszóragozásban kölcsönzés is előfordult. A török nyelvekben használt -j, -aj, -äj vokatívuszrag (megszólításoknál használt végződés) megjelent a finnugor nyelvekben is. A kölcsönzésnél azonban gyakoribb jelenség, hogy az esetragok funkciója idomul egymáshoz, az átvevő nyelvben az átadó hatására új használata új funkciókkal bővül.

Az igék területéről megemlíthető az ún. páros igék használata, amely nagyon jellemző a volgai nyelvi areára. A török nyelvekből a volgai area finnugor nyelvei is átvették azt a módszert, hogy az igék aspektusát két ige együttes használatával módosítják. Ilyenkor az első ige, amelyik a cselekvést jelöli, határozói igeneves alakba kerül, a második ige pedig eredeti jelentését elveszítve segédigeként funkcionál és megváltoztatja az első ige aspektusát.

Most jön a tanulság

A volgai nyelvi areában még számtalan egyéb példával lehetne igazolni a nyelvek egymásra hatását, egymáshoz idomulását. A példák megtalálhatók Bereczki Gábor tudományos közleményeiben. Számunkra azonban most a tanulságok érdekesek. Különösen, ha azok általánosíthatók is.

Az egyik:

Nagy fokú kétnyelvűség esetén nincs szükség absztrakciós eljárásokra, hiszen a beszélő agyában mindkét nyelv rendszere benne van, s az illető szabadon áttehet nemcsak szavakat, de e alaktani elemeket is egyik rendszerből a másikba. (Bereczki Gábor 2003: 98.)

És a másik:

Ami az areális egybeeséseket illeti, abban az esetben, ha nincs formális akadálya, akkor az átvevő nyelv általában pontosan lemásolja az átadó nyelv grammatikai kategóriáit. Ha formális akadályok merülnek föl, akkor az átvevő nyelv átmeneti nyelvtani kategóriákat alkalmaz a saját lehetőségei szerint. … Általában megállapítható, hogy az átvevő nyelvek számára fontosabb egy új nyelvi kategória létrehozása, mint egy ismeretlen nyelvi jelenség pontos lemásolása. Az areális egybeesés más nyelvi jelenség, mint egy szó (lexéma) átvétele egyik nyelvből a másikba. Itt az idegennyelvi példa hatására belső fejlődés történik. (Bereczki Gábor 2001: 131.)

Pontosan ugyanezek a jelenségek figyelhetők meg az egymás közelében lévő régészeti kultúrák esetében is. A nyelvi adatok mint gyenge fuvallat, ugyanúgy a kultúraközi kapcsolatokról lebbentik föl a fátylat, miként a régészeti leletek. (Sajnos azonban mindent nem láthatunk, a többit nekünk kell a fátyol mögé képzelnünk.)

Egy régészeti kultúra (és a kultúrát alkotó népesség) akkor tudja egy másik kultúra valamely használati eszközét, fegyverét, ékszerét stb. elkészíteni, lekoppintani, ha birtokában van az adott tárgy előállításához szükséges anyagoknak, szerszámoknak és tudásnak. Ha ezek hiányoznak, akkor létrehoz valami hasonlót. Megindul egy belső fejlődés, kísérletezés a minél jobb utánzás érdekében. Közben pedig esetleg létrejön valami olyan, ami nem hasonlít az eredetire, de a saját célokra tökéletesen megfelel. A régészeti kultúrák hasonlósága mögött is areális jellegű kapcsolatok keresendők.

Vajon egy nyelvi area nyelvei a múltban hasonulhattak egymáshoz annyira, hogy létrejött a nyelvek közti megértés? Hogy létrejött egy alapnyelv? És a nyelvi egységesüléssel egy időben történt kulturális közeledés is? Ugyanazt látja a nyelvész és a régész is?

Április 26-án az ELTE Finnugor Tanszékén emlékkonferenciát rendeznek Bereczki Gábor tiszteletére.

Felhasznált irodalom

Bereczki Gábor 1983: A Volga‒Káma vidék nyelveinek areális kapcsolatai. In: Areális nyelvészeti tanulmányok. Szerk. Balázs János. Bp. 207‒236.

Bereczki Gábor 2001: Тип ареаьных совпадении в языках Поволжья и Прикамья. CIFU 9. Pars 4. Tartu, 128–132.

Bereczki Gábor 2003: Az alaktani elemek kölcsönzésének néhány típusa a Volga‒Káma vidéki area nyelveiben. Nyelvtudományi Közlemények 100: 97‒101.

Vikár László 2002: Volgán innen, Volgán túl. Naplójegyzetek a magyar őshaza vidékéről. Bp.