Évtizedeken át április 4-én ünnepeltük hazánk felszabadulását. A hivatalos álláspont szerint ezen a napon hagyták el az utolsó német csapatok Magyarország területét – a valóságban, mint annyi minden más, ez is hazugság volt.

A szovjet csapatok ugyan kiszorították a náci megszállókat, de szinte azonnal a helyükbe is léptek. A szovjet megszállás évtizedekre meghatározta az ország sorsát – és az egyszerű emberek sorsát is. Nem csupán a malenkij robotra kell gondolni. Ezzel függ össze az is, hogy a magyar állampolgárok hova utazhattak, mit láthattak a moziban, vagy éppen milyen nyelvet tanulhattak az iskolában, vagy hol tanulhattak tovább. Az orosz-magyar kulturális kapcsolatok olyan intenzívvé váltak, mint soha korábban.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ennek része volt, hogy az amúgy is oroszul tanuló diákokat arra biztatták, hogy levelezzenek szovjet tanulókkal. Ennek több célja is lehetett. Egyrészt az, hogy az orosztudás szintje minél magasabb legyen, jó alapot teremtsen az ország jövőbeli teljes eloroszosításához. Másfelől vélhető, hogy ha személyes kapcsolatok is kialakulnak magyarok és oroszok között, akkor kisebb lesz az ellenállás a szovjet megszállással szemben.

Az, hogy mi motiválta a magyar és szovjet tanulókat arra, hogy egymással levelezzenek, bizonyára nem könnyű kérdés. Nyilván különbözőek voltak az okok. Ha belegondolunk, hogy abban az időben az emberi kapcsolatok földrajzilag mennyivel korlátozottabbak voltak, már könnyebben megértjük, miért tűnhetett a dolog érdekesnek akkor is, ha valaki nem volt oroszból jeles, vagy ha nem igazán rajongott a szovjetekért. A bélyeggyűjtők számára persze egyértelmű volt a levelezés haszna, de mindenféle gyűjtőnek hasznosnak tűnhetett kapcsolatot kiépíteni egy távoli forrással. Arról, hogy milyen is volt ez a levelezés, és miként élték át a magyar és orosz partnerek, érdemes megnézni Papp Gábor Zsigmond Szovjet levelezőpajtás című dokumentumfilmjét, mely a korról szóló számos érdekességen kívül is váratlan, izgalmas fordulatokkal szolgál.

Természetes, hogy az állami könyvkiadás is támogatta a szovjet–magyar barátság eme fontos eszközét. A Tankönyvkiadó kifejezés- és levélgyűjteményt adott ki. A Szovjet–magyar diáklevelezés (címlapján helyesírási hibával) először 1960-ban jelent meg, a rendelkezésünkre álló 1982-es kiadás már a tizedik – tehát nagyjából kétévenként újabb kiadást élt meg. Az alábbiakban ezt a kiadványt mutatjuk be.

A kötet szerzőjéről, Kaszab Andorról nem sokat tudunk, csak közvetlen utalást találtunk arra, hogy egy időben a Felsőfokú Élelmiszeripari Technikum Orosz Tanszékének vezetője volt. Nevéhez egy sor hasonló kiadvány fűződik, az oroszon kívül hasonló német kifejezésgyűjtemény szerzője, illetve hasonló eszperantó és lengyel nyelvű kiadvány társszerzője. Társszerzője a hasonló Iskolai kifejezések gyűjteménye című, a magyaron kívül ötnyelvű (orosz, angol, német, francia olasz) kiadványnak.  (A jövőben ezeket is igyekszünk bemutatni.) Ezeken kívül több étlapszótár, orosz gasztronómiai olvasókönyv, illetve vendéglátó szakos hallgatóknak szóló német nyelvkönyv szerzője.

Bár a kötet címében a szovjet szó szerepel,ez egyszerre szűkebb és tágabb annál, amilyen célra a kötetet szánták. Bár elsősorban a szovjet diákokkal való levelezést szorgalmazták, hanem a „baráti országok” tanulóival való levelezést is, Kínától Kubáig. Másfelől viszont a kötet kizárólag az orosz nyelvű levelezésre szorítkozik, olyasmi fel sem merül, hogy a németül tanulók szintén németül tanuló szovjet diákokkal németül levelezzenek. (Az NDK-s tanulókkal viszont bátorították az ilyen kapcsolattartást.) Az pedig, hogy az orosz anyanyelvű tanulók tanuljanak magyarul, vagy más „baráti ország” nyelvén, végképp abszurd ötletnek tűnhetett. (A német persze ismét kivétel.)

Az előszó szerint VI-VII. osztályos tanulók már képesek levelezni a kifejezésgyűjtemény segítségével. Ez az állítás azért furcsa, mert ekkoriban a gyerekek ötödikben kezdtek oroszul tanulni (a nyolcvanas években már negyedikben), és az oktatás nem volt annyira intenzív, hogy egy-két év alatt ilyen szintre eljuthassanak. Sőt a tapasztalatok azt mutatták, hogy a tanulók többsége érettségiig sem jutott el arra a szintre, hogy oroszul megírjon egy levelet vagy beszélgessen. Nyilván a kötetben szereplő kifejezések kimásolásával el lehetett kezdeni a levelezést, de ennél tovább aligha lehetett eljutni.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a kötet korpusz alapján készült. Érdekes persze, hogy mennyiben sérült ezzel a levéltitok szentsége. A könyvben szereplő példák alapján azonban arra következtethetünk, hogy többségükben ezek levelezőpartner-kereső, azaz nyílt levelek voltak, melyeket elvben bárki elolvashatott. Ez is mutatja, hogy a kötet inkább a levelezés megkezdését segíti – ha a levélváltás valóban beindult, a tanulók nem támaszkodhattak rá.

Feltűnő az is, hogy a Tallinnból érkező levelek száma viszonylag magas. (Ráadásul a város neve helyesen szerepel!) Gondolhatnánk, hogy ez az észt tanulók Magyarország iránti fokozott érdeklődését mutatja, de a többi számot (pl. a Moszkva és Leningrád közötti aránytalanságot, Odessza kiemelt helyzetét stb.) semmi nem magyarázza. Az is feltűnő, hogy kizárólag városokból érkező levelekről esik szó, holott a szöveg ki is emeli, hogy „levelek a Szovjetunió minden tájáról, faluból és városból egyaránt jönnek”. Az sajnos nem derül ki, hogy a 200 mintalevelet hogyan válogatták.

Kérdés, hogy miről is levelezhetnek az egymást nem ismerő iskolások. A kötet témái között kiemelt szerepet foglal el a tanulás, iskolai előmenetel, osztályzatok stb. Az persze érthető, hogy az iskolások feltehetően erről is szeretnének szót váltani, ám a kötet inkább azt sugallja, hogy a tanulók elsősorban azért leveleznek, hogy ezekről beszámolhassanak egymásnak.

A szovjet tanulók hazaszeretetének bemutatására jó érzékkel egy Azbeszt (helyesen Aszbeszt) városából érkező levelet választottak ki. A város névadójáról, az azbesztről azóta kiderült, hogy súlyos megbetegedéseket okozhat. Találunk szemelvényt egy olyan levélből is, melyben valaki arról számol be, hogy édesapja Magyarországon harcolt. Reméljük, Piroskát tényleg csak lefényképezte.

Tanulságos történet mutatja be, hogy nagyon fontos, hogy oroszul írjunk, hiszen borzasztó dolgok történhetnek, ha nem ezt tesszük: még a minisztérium is foglalkozhat az ügyünkkel.

Az orosz nyelv nemzetközi jelentősége éppen abban áll, hogy segítségével megértik egymást a béketábor népei!

A bevezető kitér arra is, hogy a levelekben nyelvtani és helyesírási hibák is lehetnek, különösen, ha nem anyanyelvi beszélő írja őket. Érdekes azonban az a tanács, hogy az orosztanárral olvastassák el a leveleket. Érdekes elképzelés, hogyan alakulhat ki meghitt, bizalmas viszonyt, ha a kapcsolattartást folyamatosan egy felnőtt felügyeli.

A mű azt is igyekszik leszögezni, hogy a a levelekben csak jó dolgokról olvashatunk:

A Szovjetunióból, valamint a népi demokratikus országokból érkező levelek azt tükrözik, hogy az ifjúság kedvező körülmények között, boldog gondtalanságban tanul, művelődik és szórakozik.

Nyílik a pitypang, félreértések legfeljebb abból adódhatnak, hogy a magyar tanulók nem ismerik kellőképpen a Szovjetuniót.

Az említett Képes Nyelvmester című folyóirat havonta jelent meg. Kezdetben kizárólag orosz nyelvű változata volt, a hatvanas évek közepétől azonban angol, német és francia rovattal kiegészített változata is lett. Sajnos a kiadvány, bár a rendszerváltást túlélte, azóta legjobb tudomásunk szerint megszűnt.

Természetesen elmaradhatatlan a figyelmeztetés, hogy leveleinkkel az egész országról kialakult képet is befolyásoljuk.

A hosszadalmas bevezető után következik az Útmutató címet viselő kifejezésgyűjtemény. páros lapokon áll a magyar, a páratlanokon az orosz szöveg. A keltezéssel, megszólítással, üdvözlési formákkal indít, ezek kapcsán jutunk el a különböző ünnepekkel kapcsolatos üdvözlésekhez. Itt a kifejezésgyűjteményt egy „évforduló-naptár” (1984 előtt ez még szabályos írásmód volt) szakítja meg: ez kizárólag orosz nyelvű. Talán nem véletlen, hiszen itt írnak arról is, amiről egyébként aligha lehetne írni.

1956. november 4-én a szovjet hadsereg segítségével felszámolták a magyar ellenforradalmat. Ezen a napon alakult meg a forradalmi munkás-paraszt kormány.

A kiadvány nagy teret szentel a szovjet és a magyar iskolarendszer összehasonlításának is.

Ezek a részek persze bemásolhatóak a levélbe, így az első néhány levél valóban könnyen megtölthető, lényegében elég hozzá a cirill betűk ismerete. Azok a szovjet tanulók, akik több magyar pajtással leveleztek, bizonyára megdöbbenéssel olvasták, hogy mindegyikük szóról szóra ugyanazt írja le a magyar iskolarendszerről.

Természetesen mindenki jó tanuló. Ez persze első pillantásra komikusnak tűnhet, de az azért várható, hogy tartósabban tényleg olyan diákok fognak levelezni, akik oroszból jók – köztük bizonyára magas azok száma, akik általában véve is jó tanulók.

Persze nem csupán az iskolarendszer, de az ifjúsági mozgalom összehasonlítása is fontos. Érdemes felfigyelni a hetedikesek számára annyira természetesnek hangzó „forró úttörő üdvözléssel” fordulatra, illeve a Bjelorusszia alakra.

Egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a Szovjetunió szép. Ott minden van, és még több dolog épül. 

A kifejezésgyűjtemény bekezdésnyi szövegekkel segítsen megtölteni a levélpapírt. Az azonban nem világos, hogy miért kell megtéveszteni a szovjet tanulókat. Vagy csupán a nagy Szovjetunió előtti szerénység diktálja, hogy csak három tavat valljunk be nagy pironkodva?

A nagyobb városok mellett bekerült Kossuth szülőfalujának, Monoknak a leírása is. A települések leírásánál is feltűnő, hogy mindig arról esik szó, hogy mi van. Azt, hogy hogyan kell beszámolni arról, hogy nincs aszfalt, csatornázás, villany, gáz, hogy a kútról kell vizet hozni vagy hogy gyakori az áramszünet, a kötetből nem derül ki.

Természetesen a kötet nem töltené be funkcióját, ha nem segítené a (csere)kereskedelmi kapcsolatokat. A javak felhalmozása a szocialista országok tanulóira is jellemző volt.

Természetes, hogy a szovjet tanulók érdeklődnek a magyar nyelv iránt. A hiánygazdaságban azonban nehéz megoldani, hogy érdeklődésüket könyvből elégítsék ki. Éppen ezért jobb, ha külön-külön megkérdezgetik a magyar gyerekeket, hogy hogyan kell a magyar betűket kiejteni.

A magyar gyerekek meg szorgalmasan lemásolhatják a magyarázatokat, addig is gyakorolják a cirill betűk írását. A magyarázatok külön érdekesek: az ö-re nem ad példát más nyelvből, de az ő-t a némettel magyarázza, akárcsak az ü-t – az ű viszont nem szorul külön magyarázatra.

Az orosz nyelv kapcsán ismét előkerül az, hogy a levél fordításában az orosztanár is segédkezhet – sőt akár ő is készítheti el a teljes fordítást. Sőt, úgy tűnik, bevett gyakorlat, hogy a szovjet iskolákban az idegen nyelven érkező leveleket lefordítják, ha tudják.

A nehézségek ellenére elképzelhető, hogy a levelezőpartnerség komolyra fordul. Ilyenkor kerülnek elő a fényképek. Ne feledjük azonban, hogy ebben a korban még nem volt szelfi, webkamera, kamerás telefon stb., sőt, a legtöbb háztartásban fényképezőgép sem. A fényképek fényképészeknél készültek, de ha otthon, akkor is elő kellett hívatni a filmet, papírképet készíteni belőle, és ennek költségvonzata is volt. Akkoriban a családi albumban volt annyi fénykép, amennyit ma egy kirándulás során készítünk.

A kifejezésgyűjtemény után mintaleveleket olvashatunk.

A mintalevelet a kifejezésgyűjtemény segítségével fordíthatjuk oroszra.

A levélben használatos kifejezésekhez a mintákat elvben meg kell találnunk a kötetben.

Találunk néhány további mintalevelet is. Ezekből kiderül, hogy december 24-én Magyarországon fenyőfaünnep van. Érdekes módon a szerző hasonló, de német nyelvű kiadványában karácsonyról ír.

A könyv végén keresztnévtárat találunk: ebből kiderül, hogy melyik orosz névnem mi a magyar megfelelője (és fordítva), illetve milyen neveknek nincsenek megfelelőik a másik nyelvben.

Kétségtelen, hogy a kötet hasznos segítség lehetett az első levelek megírásához. Ahhoz azonban, hogy valaki hosszabb levélváltásba bonyolódjon, már aligha nyújtott valódi segítséget. Aki tényleg olyan jól tudott oroszul, hogy képes volt levelezni, annak valószínűleg az itt leírt sablonos, őszintétlen mintamondatokra sem volt szüksége.

Kérjük olvasóinkat, amennyiben volt szovjet levelezőpajtásuk (vagy idősebb családtagjuknak volt, és tudnak erről valamit), írják meg kommentben, miként folyt, meddig tartott ez a levelezés. Születtek-e belőle igazi barátságok? Ha megszakadt, minek köszönhető. Várjuk azok jelentkezését is, akik használták a Szovjet–magyar diáklevelezés című kiadványt – kíváncsiak vagyunk, mekkora segítséget jelentett valójában.