Nóra nevű olvasónk helyesírási problémája egy kicsit megint távolabbra mutat, mint a sokat emlegetett szabályzat:

Az lenne a kérdésem, hogy a bio szócskával jelzett szavaknál mikor kell az egybe írást, és mikor a külön írást alkalmazni? Miután elég sokszor kell újságíróként leírnom a „biókat”, állandóan gondban vagyok. Hiszen nem annyira gyakori még ez a jelző, van olyan szó, amivel már szorosan egybeolvad, mint például a bioélelmiszernél, itt egyértelműnek érzem, de a bio műanyag, bio bor, bio ital esetében nem tudok sem nyelvtani ismereteimre, sem nyelvérzékemre hagyatkozni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Sokszor elmondtam már, hogy az akadémiai helyesírásnak (röviden az AkH.-nak) van néhány nagyon kellemetlen vonása, amivel nem könnyíti meg a felhasználók (és főként az iskolai tanulók) dolgát. Hogy úgy mondjam, nem elég bió, nem elég környezetbarát. Az egyik ilyen sajátossága, hogy szinte teljesen kizárja a választhatóságot, azt hogy egyes kifejezések írásmódját a felhasználókra bízza. Pedig a helyesírás fő funkcióinak ez egyáltalán nem mondana ellent. Két ilyen fő funkció van. Az egyik a könnyű olvashatóság és felolvashatóság. Mivel a beszéd írásos lejegyzéséből szükségképpen hiányzik egy csomó hangzásbeli információ (hangsúly, intonáció, szünetek stb.), jó, ha az íráskép segít ezek rekonstruálásában. A másik funkció pedig az állandóság: jó, hogy el tudjuk olvasni a generációkkal korábban kiadott könyveket, és nem akadunk el az olvasásban a szokatlan írásképek miatt. De ez a két funkció nem sérülne attól, ha bizonyos területeken (például hogy hova teszünk vesszőt, vagy hogy mit írunk egybe és külön) a helyesírás csak támpontokat adna, és lenne némi egyéni változatosság. Sőt, a felhasználók így még jobban tudnák érzékeltetni, hogy hova képzelnek a szöveg felolvasásakor hangsúlyt, nagyobb szünetet, és így tovább.

A másik nem környezetbarát vonása az AkH.-nak, hogy állandóan nyelvtani fogalmakra próbálja megfogalmazni a szabályait. Olyan nyelvtani fogalmakra, amiket már az iskolában sem értettünk, és azóta sem jutottunk hozzájuk közelebb, sőt, a nyelvészek között sincs egyetértés velük kapcsolatban. Bármelyik két nyelvész bármikor képes összeveszni azon, hogy mit jelent az összetett szó terminus, vagy hogy mikor minősül egy szószerkezet „áttetsző jelentésűnek” (vagyis hogy a jelentése mikor „nem több, mint ha összeadjuk a részeinek a jelentését”), vagy hogy van-e egyáltalán az ilyen kifejezéseknek bármilyen értelmük.

A helyesírásnak ez a két hátulütője ráadásul összeadódik: amikor az írásmód „nyelvtani” indoklása érthetetlen, ellentmondásos vagy homályos, akkor sem engedi meg a szabályzat, hogy a felhasználó a belátása szerint döntsön, és ilyenkor mindenféle szógyűjteményekhez meg listákhoz utasítják a felhasználót, aki aztán általában meglepődik, hogy miért azt találja ott, amit.

Bioélelmiszerek vagy bió élelmiszerek?
(Forrás: Wikimedia Commons / Elina Mark / CC BY-SA 3.0)

Nóra problémáját a következőképpen foglalhatjuk össze. A kérdésben ő is bizonytalanul fogalmaz (egyszer „szócskának” nevezi a biót, egyszer meg „jelzőnek”, és ugye a hagyományos nyelvtanban annak, ami „jelző” szerepű lehet, szónak kell lennie). Szóval a probléma kettős: egyáltalán szó-e a bió, vagy olyan összetételi előtag, ami önálló szóként nem létezik (mint amilyen például a vegy-, a pót- vagy az ál-)? Ha szónak minősül, akkor döntenünk kell, hogy mikor írjuk külön, és mikor egybe a vele alkotott kapcsolatokat. Ha összetételi előtagnak, akkor nyilván eszünk ágában se lenne különírni az utótagot, ahogy a vegyszer, pótalkatrész vagy az álruha esetében sem.

Az biztos, hogy vannak esetek, amikor a bio- ilyen önálló szónak nem tekinthető előtag, például ezekben: bioszféra, biokémia. Néhány évtizede még csak ezek a szavak kezdődtek bio- előtaggal. Ezekben a bio- az ’élet’ jelentésű, például: bioszféra ’a légkörnek az a része, amelyik az életre alkalmas’, biokémia ’az élő anyagok kémiája’, és így tovább. Ezeket a szavakat nyilván mindannyian egybeírjuk, és az előtagban rövid o-t írunk, egyszerűen azért, mert így is ejtjük őket. Ehhez szerintem még szabályzat sem kell. A helyzet egy kicsit hasonló, mint a foto- előtag esetében: sokáig ez is csak ’fényre’ utalt előtagként: fotográfia ’fény segítségével történő képalkotás’, fotoszintézis ’fény révén végbemenő vegyi szintézis’, és így tovább.

Biobor? Bió bor? Nevezzük inkább zöld bornak..
(Forrás: Wikimedia Commons / KathmanduFoodies / CC BY-SA 3.0)

A mai világban a bio- előtagnak van egy másik használata, mint az ’élet’, ti. ’környezet- és egészségkímélő, vegyszereket nem használó termeléshez kapcsolódó, annak a terméke vagy fogyasztója’, és így tovább. Én úgy tudom, hogy a bio- első előfordulásai ebben az új használatában formailag ugyanolyanok, mint a régi bio- kezdetű szavak: biokertész, bioélelmiszer, biotermelés, és így tovább. Ezeket máig így írjuk, mert így is ejtjük. Azonban egyre gyakrabban jelent meg ez az előtag önálló szóként (rövidítésként?) is: Tudod, ő olyan bió; Ezekben a bió dolgokban én nem hiszek. Én ilyenkor hosszú ó-val is írom, mert így ejtem ki, és külön szóba, mert úgy ejtem ki, mint más mellékneveket. De az AkH. még nem tud erről az új szóról.

A bio- > bió esetében szerintem egy folyamatban levő változásnak vagyunk tanúi. Hasonló változás zajlott le a foto- > fotó esetében is. A ’fénnyel’ kapcsolatos foto- előtag mellett megjelent a fotó ’fénykép’ szó (annyiban különbözik a bió-tól, hogy ezt főnévi szerepben szoktuk használni). Én úgy emlékszem, hogy régen a fotó előtagú összetételeket is rövid o-val ejtették, ahogy a biokertészt. A szüleim még fotoalbumról, fotomontázsról beszéltek, én már úgy ejtem, hogy fotóalbum, fotómontázs, és így is írom.

A helyesírás érthető módon konzerválni szeretne egy írásmódot, de ez ellentmond annak, hogy a nyelv változik. A kérdés, hogy a konzerválás érdekében áldozzuk-e fel azt, hogy az íráskép a kívánt hangalakot tükrözze, vagy pedig írjuk a kifejezéseket úgy, ahogy ma halljuk őket, akkor is, ha mások már (vagy még) másképpen mondják, és pár év múlva lehet, hogy már mindenki másképpen fogja. Olyan dilemma ez, amit semmilyen helyesírási szabályzat nem oldott meg még soha. Én csak úgy látnám megoldhatónak, ha a helyesírási „szabályzatunkba” csak iránymutatásokat vennénk bele, és szembenéznénk a megmásíthatatlan valósággal, hogy amit tegnap még úgy írtak (mert úgy mondtak), hogy fotoalbum, azt ma úgy írják (mert úgy mondják), hogy fotóalbum. Vagyis a helyesírás állandósága nem lehet annyira szélsőséges, hogy a beszédszokás változása érintetlenül hagyja.

Videokazetta és videomagnó? Vagy videókazetta és videómagnó? Ma már ez nem probléma...
(Forrás: Wikimedia Commons / DeeperThought / CC BY-SA 3.0)

Mit válaszolhatunk Nórának? Ő a saját „nyelvtani ismereteiben” keresi a hiányosságot — szerintem ezekben a kérdésekben a „nyelvtani ismeretek” nem segítenek. És azt is írja, hogy „nem tud a nyelvérzékére hagyatkozni” – nyilván azért, mert az AkH. egy szóval sem említi, hogy használjuk a nyelvérzékünket a helyesírási megoldásoknál. Pedig én azt mondom, egy környezetbarát helyesírásnak egy sor esetben éppen ezt kellene mondania.

Nos, Nóra, ha úgy érzi, hogy a bioműanyag szót a környezetében így ejtik, ahogy a bioszférát vagy a biokertészt, akkor írja így. Ha pedig úgy hallja, hogy bió műanyag a kiejtés (hosszú ó-val, esetleges kis szünettel a bió és a műanyag között, esetleg egy kis hangsúllyal a műanyag első szótagján), akkor írja úgy. Ilyesmit az AkH. biztosan nem tanácsolna, de egy környezetbarát helyesírás (és én) igen.

Ami biztos, hogy ha önálló szót alkot a bió (szünet, hangsúly stb. tekintetében), akkor hosszú ó-val írnám, ugyanúgy, ahogy a fotó szót is csak akkor írjuk röviddel, ha összetétel előtagja (fotoszintézis), és akkor se mindig (fotóalbum). Az ugyanis nagyon általános, valószínűleg kivétel nélküli szabályossága a magyar nyelvnek, hogy az önálló szavak nem végződnek (sem kiejtésben, sem írásban) rövid o-ra. A híres kivételek a no, nono „indulatszavak” vagy „mondatszavak”, de az ilyenek amúgy is gyakran eltérnek a magyar hangtan általános szabályszerűségeitől. A no, nono nem lehetnének például főnevek, ahogy nem lehetne főnév a hmmm vagy a psszt sem.