A legfurcsább és legfelháborítóbb az egészben a titkolózás. Az elragadó nevű Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottságot, amelyet az MTA osztályai állították fel (egy általam nem ismert eljárás során), tehát nyilvánvalóan megtestesíti a magas Akadémia, vagyis a tudomány minden tekintélyét. Így az általa gondozott helyesírási szabályzat, az akadémiai helyesírás (bevett rövidítéssel: az AkH.) az ő bölcs megfontolásaikat és megkérdőjelezhetetlen tudományos színvonalukat tükrözi, ezért teljesen feleslegesnek tartják, hogy a helyesírásban leginkább érintetteket (például a pedagógusokat, a szerkesztőket, a korrektorokat) akár csak tájékoztassák is arról, hogy min dolgoznak. Döntéseik hátteréről és javaslataikról mindaddig senki sem tudhat, amíg azok érvénybe nem lépnek. Nemhogy az iskolák és a sajtó, de még a nyelvészek sem. Talán még titoktartási nyilatkozatot is aláíratnak a tagjaikkal, legalábbis erre gyanakszom abból, hogy milyen hermetikusan zárnak le minden csatornát. Az idők szavára hallgatva nemcsak attól zárkóznak el, hogy szakmai vagy gyakorlati konzultációt folytassanak azokkal, akik alulról nézik a felhőket, amelyeken ők a lábukat lógázva üldögélnek, de még a lehulló információmorzsákat is sajnálják tőlünk. Majd megtudunk mindent idejében, amikor már nem lehet semmin se változtatni.

„Amit nem tudnak, az nem árthat nekünk”
(Forrás: Wikimedia Commons / National Archives and Records Administration, College Park)

De, mint tudjuk, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol. A napokban kiderült, hogy az Index birtokába került a Bizottság 2014. évi jelentése, annak 1. számú mellékletével együtt, amelyben beszámolnak arról, hogy milyen változások várhatóak a szabályzat következő, 12. kiadásában, ami a tervek szerint 2015 szeptemberétől lesz érvényes. Ebből a szupertitkos dokumentumból mindenekelőtt az derül ki, hogy nem számíthatunk lényeges elvi változásra, nem kívánják a magyar helyesírást a korábbinál korszerűbb nyelvészeti alapokra helyezni. Azok az érintettek, akik a mindennapi munkájukban kénytelenek használni a szabályzatot, nyilván csak arra fognak panaszkodni, hogy már megint lesz néhány érthetetlen vagy értelmetlen változás. El fogják ismerni, hogy némelyik változás a jó irányba tett lépés (például mert az új szabály engedékenyebb, mint a régi, vagy mert az új írásmód jobban alkalmazkodik a kiejtéshez, mint a régi). De azt is észre kell majd venniük, hogy az esetek túlnyomó részében nem tesznek ilyen irányú lépéseket, nem vezetnek be több egyenrangú lehetőséget, és nem adják fel „a hagyománynak megfelelő”, de a kiejtésnek nem megfelelő alakokat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Őszintén be kell vallanom, hogy engem személyesen egyáltalán nem érdekel, hogy az AkH. szerint mit hogyan kell írni. Nem tudom magam felbosszantani egy-egy kivételen, logikátlanságon vagy szabályozatlanságon. A helyesírás szabályozása olyan szabványosítási feladat, ami csak közvetve kapcsolódik a nyelvészethez (hiszen a nyelvvel kapcsolatos a tárgya).  Nyilvánvalóan nem lehet színvonalasan végezni nyelvészeti, olvasáslélektani stb. jártasság nélkül, ezeknek a szaktudományoknak a figyelmen kívül hagyásával.  Ezért a Bizottság igencsak vegyes összetétele (az MTA legkülönbözőbb osztályai delegálják a tagokat) kétségeket ébreszt bennem.

Engem az AkH. problémája csak társadalmi szempontokból érdekel. Egyrészt abból a szempontból, amivel az írásomat kezdtem, hogy mérhetetlenül felháborít egy ilyen sokakat érintő kérdés titkos kezelése, a társadalmi vita teljes kizárása. Másrészt pedig abból a szempontból, hogy az iskolákban ennek a szabályzatnak az alapján tanítják a helyesírást. A magas Bizottság ott a felhők fölött erről nem akar tudomást venni, úgy csinál, mintha ő csak a könyvtárosoknak és térképészeknek készítene szabványt. Ha az iskolák meg a tankönyvek úgy értelmezik, hogy a tanulóifjúságot kell szivatniuk az amúgy igen színvonaltalan szabványkönyvvel, felmérőket kell íratniuk velük, versenyeket rendezniük, és a versenyek eredményeivel kell mérniük a tanárok és a diákok teljesítményét, az legyen az ő bajuk, az Akadémia mossa kezeit. Ha akarnak, csináljanak maguknak iskolai helyesírást, az MTA egy szóval sem mondta, hogy az AkH.-nak iskolai tananyagnak kell lennie. Csakhogy ez álszentség, szemforgatás. Hiszen ők maguk is tudják, hogy az AkH. piaca jelentős részben abból áll, hogy minden iskola több példányban is megveszi, és nekik is vannak gyerekeik (vagy inkább unokáik), akik a mai helyzet kárvallotjai. A tudományon is számon lehet kérni az etikát, az emberiességi megfontolásokat, sőt még a Magyar Tudományos Akadémián is.

„Mondd neki, hogy szereted – többet nem is kell tudnia!
(Forrás: Wikimedia Commons / National Archives and Records Administration, College Park)

Mindezek miatt a szabályzat szemléletbeli hiányosságainak és tudományos szakszerűtlenségének közvetlen negatív hatása van az iskolai oktatásra. Ez az oka annak, hogy bármennyire szeretném, nem vagyok képes teljes egészében figyelmen kívül hagyni az AkH. tartalmát és sorsát, pedig az életminőségem valószínűleg sokat javulna, ha egyáltalán nem vennék róla tudomást. Hogy pontosan melyek a szemléletbeli hiányosságok, és milyen mértékben szakszerűtlen a szöveg, arról már ezeken a hasábokon is sokszor írtam. Írtam például arról, hogy az összetett szó terminussal kapcsolatban, aminek döntő szerepe van az egybe- és különírás mostani szabályozásában, mennyire nincs egyetértés a nyelvészek között, meg arról is, hogy mennyire nem értelmezhető nyelvészetileg az, hogy egy szerkezet „jelentése az elemei jelentésének az összege”. Nem akarom sem ezeket elismételni, sem újabbakat elmagyarázni, a frissen kiszivárgott jelentés mellékletéből csak egyetlen példát választottam ki, amivel az egyik szemléletbeli anomáliát illusztrálom.

„Amikor túl sokat fecsegsz, valahol meghal egy aranyos kiscica”
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Office of War Information, Library of Congress)

Az AkH. előző kiadásában is benne volt (a 75. pontban), hogy kivételesen -h végződéssel írjuk azt a néhány szót, amelyekben ez a betű semmilyen hangnak sem felel meg, ha mássalhangzó követi, vagy szó végén áll. Tehát nemcsak a méhész, juhász szavakban írunk h-t, hanem a méh, méhtől, juh, juhnak stb. szavakban is, pedig ezekben nem ejtjük ki. De mi van, ha valaki mégis kiejti őket? Ez nyilvánvalóan nem helyesírási kérdés, hiszen a helyesírás nem arról szól, hogy mit hogyan kell kiejteni, hanem arról, hogy mit hogyan kell leírni. A helyesírási szabályzatnak semmi köze ahhoz, hogy valaki a méh szót [mé]-nek vagy [méx]-nek ejti-e (a [x] a [k] képzéshelyén ejtett zöngétlen réshangot jelöli – olyat, mint amilyen Bach nevében van). Ha valaki nyelvész létére úgy gondolja, hogy az AkH.-ban ilyesminek helye van, az súlyosan veszélyezteti a szakmai tekintélyét. A méh vagy a juh szokásos írásmódja csak annak jelent problémát, kivételt, aki ezeket a szavakat [mé]-nek, illetve [ju]-nak ejti, a többiek számára természetes a -h jelenléte a tő végén, nekik ez az egész szabálypont teljesen érdektelen.

Juhagynak írjuk, de úgy ejtjük: [birkaész]
(Forrás: Wikimedia Commons / Javier Lastras / CC BY 2.0)

Egyetlen eset van, amikor a 75. pont általános iránymutatása, figyelmeztetése nemcsak azoknak fontos, akik nem ejtik ki a h-kat a tövek végén, méghozzá az, amikor a -val/-vel vagy a -vá/-vé toldalék járul az érintett tövekhez. Ilyen esetekben ugyanis a [mé], [ju] alakokat használók a toldalékok -v-s változatát használják: [mével], [juval], viszont a [méx], [jux] változatot ejtők a -v nélkülit: [méx:el], [jux:al] (a kettőspont a mássalhangzó hosszú voltát jelöli). De mivel a helyesírás nem „írhatja elő”, hogy hogy ejtsünk egy-egy szót, ezért arra sem vonatkozhat, hogy a -val/-vel és a -vá/-vé melyik változatát használjuk ezekkel a szavakkal, hiszen az attól függ, hogy magát a szótövet hogyan ejtjük. Következésképpen felhívhatja a figyelmünket arra, hogy például a juh szó a helyesírásban akkor is h-ra végződik, ha a végén nem ejtünk mássalhangzót, de azt nem parancsolhatja meg, hogy a toldalék -val változatát használjuk, mert az nem helyesírási kérdés. Vagyis az AkH. elmondhatja a [ju]-t ejtőknek, hogy a [juval] helyesírása juhval, de ennek a [jux]-ot ejtőkre semmi kihatása nem lehet, hiszen a [jux:al] helyes írásmódját ez nem befolyásolja. Ha egyáltalán szükség van ennek kimondására, akkor mondja ki a szabályzat, hogy az utóbbi változat írásmódja juhhal. Ehelyett a 11. kiadás – teljesen abszurd módon – csak a méhvel, juhval írásmódot ismerte el.

Nos, a 12. kiadás kiküszöböli ezt a csorbát, de továbbra is hibás a szemlélete:

Az ingadozó kiejtésű h végű szavak ragos alakjait kétféleképpen is lehet írni: AkH.¹² „82. e) Azoknak a h végű főneveknek, amelyeknek a kiejtése ingadozik düh: [dü] v. [düh]; méh [mé] v. [méh] stb. [vö. 74.], a -val, -vel és a -vá, -vé ragos alakját írni is kétféleképpen lehet dühvel [düvel] – dühhel, méhvé [mévé] – méhhé stb.”

Az egész szabályzatból ki kellett volna irtani a „helyes” kiejtésre vagy szóhasználatra vonatkozó tételeket és megjegyzéseket (beleértve a szabályzat szótárát is), mert azoknak semmi közük a helyesíráshoz. Tehát még ha elszórakoznak is azzal, hogy az ésszerű szót megint észszerű-nek kell majd írni (ami a kiejtést egyáltalán nem érinti), semmi közük ahhoz, hogy én sarlatanizmust vagy sarlatánizmust mondok-e.  Ez nem helyesírási kérdés, hanem kiejtésbeli, és nyilván úgy fogom leírni, ahogy mondom, és azt, hogy hogyan mondom, nem az akadémiai helyesíráshoz fogom igazítani.