Egyes kultúrák, nemzetek, adott esetben személyek megítélésekor a róluk alkotott kép kialakításában hajlamosak vagyunk sztereotípiáinkhoz fordulni. (Ezek persze nem feltétlenül negatívak!) Előítéleteink alapján pedig olyan kijelentéseket tehetünk például, hogy ez vagy az (a személy, ország, kultúra) férfias, maszkulin, – horribile dictu  – macsó. Vajon milyen tulajdonságok alapján teszünk, tehetünk ilyen ítéleteket?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Geert Hofstede holland kultúrantropológus az 1960-70-es évek táján egy sajátos kulturális modellt dolgozott ki az egyes nemzeti kultúrák összehasonlítására. Ebben a modellben az egyes kultúrákat olyan dimenziók mentén vizsgálja, mint kis és nagy hatalmi távolság, individualizmus és kollektivizmus, maszkulinitás és femininitás, erős és gyenge bizonytalanságkerülés, hosszú- és rövidtávú orientáció. A hatalmi távolság azt jelenti, hogy egyes társadalmakban a társadalmi szervezetek alacsonyabb beosztású tagjai milyen mértékben fogadják el a hatalmi különbségeket. Kis hatalmi távolságú társadalmakban próbálják minimalizálni a különbségeket, nagy hatalmi távolság esetén akár el is várják az ilyen különbségeket. Az individualista társadalmak központjában az egyén áll, laza interperszonális kapcsolatokkal; a kollektív társadalmakban a fő érték a közösség, az egyének közti kapcsolatok ezért szorosabbak. A bizonytalanságkerülés azt jelenti, hogy egyes kultúrák milyen mértékben érzik magukat fenyegetettnek bizonytalan, ismeretlen helyzetekben, ennek megfelelően mennyiben ragaszkodnak a szabályok betartásához és betartatásához, mekkora az igény a kiszámítható életvitelre. A gondolkodás hosszú távú modelljében a társadalom és tagjai „ad aeternum”-gondolkodásúak, hosszú távra terveznek; a rövid távú gondolkodás sokkal inkább egyfajta „carpe diem”-gondolkodáshoz hasonlítható.

A maszkulin jellegű társadalmakban – mint például Japán, Kína, Venezuela, az angolszász országok s nem mellesleg Magyarország –Hofstede szerint olyan értékrend dominál, melyet hagyományosan „férfiasnak” szokás tekinteni: rámenősség, siker- és teljesítményorientáltság, az anyagiakban való előmenetel, a természet leigázása az ember érdekében stb. A feminin társadalmak – például a skandináv országok, a balti államok, Szlovénia, Costa Rica és Portugália –inkább kooperatívak, szolidárisak, jobban számít az élet minősége és a természet védelme. 

Egy kultúra maszkulin vagy feminin jellege természetesen – a kultúra átalakulásával és változásával párhuzamosan – változhat. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy a portugál önmeghatározás hogyan változik a férfiasság és a nőiesség fent leírt dichotómiája mentén. Ehhez Almeida Faria A hódító című kötetét vesszük szemügyre.

Az ikonikus maszkulinitás
(Forrás: Wikimedia Commons / Lewis Hine (1874–1940))

A hímnemű és maszkulin Portugália

A mai Magyarországgal csaknem azonos nagyságú és népességű Portugália az Ibériai-félsziget nyugati felén, a nagy szomszéd, Spanyolország árnyékában, a kontinens központi részéhez képest elszigetelten fekszik. Elhelyezkedéséből adódóan akár a történelem afféle örökös mellékszereplője is lehetett volna. De a történelem és a sors különös fintoraként a nagy földrajzi felfedezések és a korai gyarmatosítás eredményeképp világtörténelmi jelentőségűvé vált. Portugália a 15-16. század folyamán egy ibériai kis monarchiából világhatalommá válik – olyan történelmi jelentőségű szereplők, mint Tengerész Henrik, Bartolomeu Dias, Vasco da Gama, Álvares Cabral és mások révén. A nemzeti nagyság, a világot felfedező és azt meghódító Portugália legnagyobb történelmi korszakát énekli meg Luís de Camões (1524 k.–1580) fő művében, A lusiadák című hőskölteményében (1572), melyet I. Sebestyén portugál királynak ajánl.

Luís de Camões
(Forrás: Wikimedia Commons / Fernão Gomes)

A mű 1865-ös magyar fordításához írt előszavában a fordító, Greguss Gyula így ír:

A vágy, a kis nemzet hatalmát idegen népekkel megéreztetni, a portugall fegyvereknek messze tájakon dicsőséget szerezni, a haza jóllétét messze terjedő kereskedés által gyarapítani, a keresztyén hitet a pogányok között terjeszteni, s e mellett az újnak, a szokatlannak, a leküzdendő veszélyeknek ingere folytonos izgalomban tartotta, nagy tettekre buzdította a nemzetet, erélyét fokozta, jellemét edzette.

(VIII. oldal)

A 16. századi Portugália a hofstedei maszkulin kultúra igazi mintapéldája. Ezt a kortársak is tudják, érzik, hangoztatják. Portugáliának pontosan maszkulin vonásai miatt jósol világtörténelmi és világmegváltói szerepet az a Gonçalo Anes Bandarra (1500–1556), a trancosói cipész és próféta, aki Trovas című jövendöléseiben egy Encoberto (’rejtőzködő’) portugál király eljövetelét, és a Portugália vezetése mellett megvalósuló egyetemes földi királyság megvalósulását vizionálta. Így vált a sajátosan portugál, messianisztikus és csodaváró úgynevezett sebastianismo ‘Sebestyén-mítosz’ talán legfontosabb megalapozójává és eszmei előkészítőjévé.

A cipész és próféta Bandarra szobra Trancosóban
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY 2.0)

Portugália portugál neve, a Portugal hímnemű, szemben például a többi európai országéval, melyekre Bandarra gondolhatott: Espanha, França, Itália, Grécia, Turquia, Hungria, Inglaterra stb., melyek nyelvtanilag nőneműek. A portugálban Egyiptom szintén hímnemű (Egito), de muzulmán ország lévén nem vezethette diadalra a keresztény világot, főleg, hogy 1517-től a törökök meg is hódították. O Brasil, os Estados Unidos – Brazília, Egyesült Államok nyelvtanilag szintén hímneműek, de Bandarra korában ez értelemszerűen még irreleváns.

A nemzeti öntudat formálódása és a másoktól való elkülönülés, a másokkal szembeni nemzeti önmeghatározás során minden nemzet felismerni véli saját hivatását, a világtörténelemben játszott szerepét, mely olykor egyenesen messianisztikus vonásokat is ölthet. Bandarra egyik jóslatában egyenesen arról ír, hogy Portugália azért is kiválasztott erre a szerepre, mert az egyetlen ország (az akkor ismert keresztény világban), melynek neve – grammatikailag is – hímnemű:

Forte nome é Portugal, um nome tão exelente.	Portugal – erős név, oly kiváló név.
[...] Portugal é nome inteiro, nome de macho, se queres. Os outros reinos, mulheres [...]	[...] Portugal – határozott név, férfi neve, ha úgy tetszik. A többi királyság – mind nő [...]
	(A szerző saját fordítása)

A portugál Avis-dinasztia örökösödési problémái  is ezt a csodavárást erősítik: III. János király örököse, João Manuel koronaherceg négy idősebb fivérének halála után fiatalon úgy hal meg (még apja életében), hogy felesége még nem szülte meg azt a várva várt fiúutódot, aki továbbviszi majd a dinasztia nevét. João Manuel halála után alig két héttel megszületik a Desejado, az „Óhajtott” Sebestyén király, aki majd követi nagyapját a trónon – alig háromévesen.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A portugál Csaba királyfi

Almeida Faria rövid kis kötetének egyik főhőse éppen ez a bizonyos Sebestyén király, aki 1554. január 20-án, apja halála után látja meg a napvilágot. Csoda történt: a dinasztia öröklődése garantáltnak tűnik. A csodás születést követően a gyermek királytól kortársai a dicső közelmúlt folytatását várják. Maga Camões A lusiadák utolsó énekének utolsó stanzájában így fordul az ifjú királyhoz:

Szemöldököd, mint második Medúza,
Rémítve villan Atlasz zord hegyére,
S romlást hozasz – meglátja Apmpelúza –
Marokko és Trudante seregére;
S melyet kegyelsz, reám mosolyg a Múza,
S lantom világra szól, neved dicsérve –
Nagy Sándor újra feltámad tebenned,
S nem kell Achilles sorsát irigyelned!

A portugál hódítás folytatása az Újvilág megtérítése mellett – szinte kézenfekvő módon – a Gibraltáron túli Marokkó muzulmánjainak keresztény hitre térítése: Camões is utal erre írásában, Sebestyén király pedig erre készül egész – rövid – életében. Camões maga sem sejthette akkor, amikor Achillest emlegette, hogy a Desejado végzete pontosan a marokkói kaland lesz – ez pedig gyökeresen változtatja meg Portugália egész, történelemben elfoglalt helyzetét s vélhetőleg a portugál önképet is.

Sebestyén király
(Forrás: Wikimedia Commons / Cristóvão de Morais)

Almeida Faria történetében a király születése után pontosan 400 évvel, 1954. január 20-án megszületik a király névrokona, a történet másik főszereplője, Sebestyén – hasonlóan csodás körülmények között:

Sokáig hittem abban, hogy másképp jöttem a világra, mint a többi ember. Catarina nagyanyám volt az – és a nagyanyák soha nem hazudnak –, aki ezt a gondolatot elültette a fejemben. Gyakran mesélte, hogyan ment le João de Castro, a világítótorony őre, egy téli napon, korán reggel a köddel nem törődve polipot fogni az Adraga-partra, s hogyan talált rám egy tojásban, amelyből kikandikált a fejem, lábam és karom.

(7. oldal)

Az ifjú Sebestyén királyról azonban Almeida Faria kötetének e másik fontos szereplője, a 400 évvel később született Sebestyén a kötet egy későbbi jelenetében a királyról készült (és a cikkben is szereplő) festményt szemlélve azt mondja:

[...] a képen szereplő összes részlet hatását úgy gondolták ki, hogy azok a hatalom jegyeivel ruházzák föl az önmagában kevéssé biztos kamaszfiút, aki még születése előtt elvesztette apját, anyja pedig magára hagyta; akit egyértelműen kevéssé szerettek, s akinek minden vágya az volt, hogy saját értékeit bizonyítsa, és bosszút álljon a világon. [... E]nnyi törékenység nem leplezhető egy olyan ember kemény tekintetével, aki korán szerzett sebeket, és mindenáron felnőtt akart lenni.

(70. oldal)

De jaj, mi van akkor, ha az ifjú uralkodó keresztény elhivatottságában, nemzeti és egyetemes missziójának teljesítése közben elfeledkezik arról, hogy a dinasztia vérvonalát is továbbörökítse?! A maszkulin Portugália uralkodója nem a nők, hanem a pogány országok meghódítására készült, trófeái pedig kizárólag vadászatai alkalmával szerzett trófeák, még csak véletlenül sem az európai uralkodóházak hercegkisasszonyai, nemes családok leányai vagy éppen a köznép nőnemű tagjai közül kerülnek ki. Ez kellőképpen aggasztotta is a kortársakat. Camões így ír erről:

Hisz’ látta: Akteon mi durva, dőre,
Kedvét minő vérengzésben találja,
Embert kerűl, nem néz a deli nőre,
Csak vadat űzhessen, s nincsen hiánya.

(300. oldal)

Almeida Faria Sebestyéne ugyanerről így szól:

A Szűz Király aszkétikus kitérőkkel készült a háborúra, vadászrohamokat iktatván közbe [...]

(49. oldal)

Az alig 24 éves uralkodó egy expedíciós sereg élén úgy kél harcra a marokkói szultán ellen, hogy nincs utóda; elhivatottsága a saját, serege és nemzete végzete is. Az 1578. augusztus 4-i Alcácer Quibir-i csatában Sebestyén király eltűnik, vélhetőleg meghal. A csatavesztés és a király eltűnésének következményei beláthatatlanok. Almeida Faria Sebestyéne így beszél királyi névrokona felelőtlen tettéről:

Valois Margit és Ausztriai Erzsébet hercegnő kezét kerek perec visszautasította az én nőgyűlölő névrokonom. A kasztíliai Isabel Clara Eugéniával, aki elsőfokú unokatestvére és II. Fülöp leánya volt, a házasságról szóban már megegyeztek, és az értelmetlen ütközet utánra tervezték. A krónika arról tudósít, hogy a ravasz spanyol király és jövendő após így nyilatkozott valakinek: ha Sebestyén győz, egy vőt nyerek; ha meghal, akkor egy királyságot. A második változat következett be.

(49. oldal)

Az Alcácer Quibir-i csata
(Forrás: Wikimedia Commons / )

Portugália – Sebestyén király eltűnését-halálát követően alig két éven belül – 60 évre spanyol megszállás alá kerül, ami alapjaiban ingatja meg a portugál önbecsülést, és készíti elő az igazi táptalajt a Sebestyén-mítosz,a sebastianismo számára. Az óhajtott, „Desejado” Sebestyén így válik Bandarra rejtőzködő „Encoberto” uralkodójává, ki majd egykor, portugál Csaba királyfiként, visszatér.

A hódító behódol

A sebastianismo, a portugál csodavárás több száz éves tradíciójának lényegét Almeida Faria kötetében Sebestyén, a Desejado és Encoberto névrokona, 400 évvel később így összegzi:

Kedvenc történetem, amelynek hallgatásába sohasem untam bele, arról a királyról szólt, akinek nevén oly büszkén osztoztam, és aki napra pontosan négy évszázaddal énelőttem született. Ma egyetértek azzal hogy nomen est omen. [...] mivel Szent Sebestyén a kereszténység mártírja volt, a vele azonos nevet viselő király bizonyára kötelességének érezte, hogy abba a képtelen ütközetbe bocsátkozzon az arabokkal, a sivatag kellős közepén, augusztus havában, negyvenfokos hőségben, tikkasztó nap alatt. [...] Látván, hogy e borzalmas balsors milyen gyötrelmeket okoz nekem, nagyanyám azzal öntött belém lelket, hogy a király egy hajnalon ködgomolyagba burkolózva visszatér.

(12–13. oldal)

Almeida Faria kötetének Sebestyéne – a királlyal ellentétben – viszont a keresztény hit terjesztése, a portugál világuralom kiépítése helyett új életcélt kap és választ magának:

...én vagyok a király négy évszázada várt reinkarnációja, s ezért kizárólag annak az ügynek kell szentelnem magam, amelyben a másik oly feltűnő módon kudarcot vallott, különleges viszolygást tanúsítván a szép nem iránt.

(48. oldal)

A 20. századi Sebestyén hódításai a nők körében már a bölcsőnél elkezdődnek, iskolás évei alatt folytatódnak, majd a Salazar-diktatúra gyarmati háborúja és a katonai szolgálat elöli menekülés során külföldön folytatódnak – itt azonban a Férfiak Ésszerű Hasznosításának Társasága szexrabszolgájaként Sebestyén maga is ráébred, hogy hazájához hasonlóan, a kezdeti sikerek után – ha a látszat még ezt is sugallja –valójában csak játékszer mások kezében.

A portugál gyarmatok – felszabadulásuk évszámaival – a 20. században
(Forrás: Wikimedia Commons / The Ogre)

A magára hagyott nemzet 1640-ben hiába szerzi vissza a spanyoloktól a függetlenséget, a korábbi nagyság, dicsőség már örökre a múlté. A csodavárás, a majdan visszatérő király legendája továbbra is erősen tartja magát – a 17. században Vieira, a 20. században Pessoa (és Almeida Faria) is folytatja a sebastianismo hagyományait –, de a megváltás persze nem érkezik.

Nem jelent megoldást a kötet főszereplőjének, Sebestyénnek sem az, hogy a nők meghódítására tör: az üldözőből hamarosan üldözött, a hódítóból behódolt lesz. Ami Almeida Faria kötetében a két Sebestyént összeköti, az a történet igazi főszereplője: maga Portugália. A két Sebestyén közt eltelt 400 év a portugál dicsőség hosszú hanyatlásának példázata, mely Sebestyén király 1578-as csatavesztésével kezdődött, s a világtörténelem csodájára szinte utolsó nagy gyarmattartó kicsiny Portugália gyarmatainak 1975-ös elvesztésével végződött. És a lejtőn nincs megállás. A múlttal való szembenézés tükrében joggal mondja hát Almeida Faria főszereplője:

Bármennyire kedvemet leltem is az ifjúkori csintalankodásban, kénytelen vagyok beismerni, hogy általa csupán ugyanoda jutottam vissza, ahonnan elindultam. És nem csak földrajzi értelemben: a belső út még kevésbé vitt előre. Továbbra sem tudom, ki vagyok. Ha az voltam, akinek ma hiszem magam, ha az vagyok, aki mások szerint voltam, ha sohasem leszek több, mint az, aki nem tudja, ki, vagy ki lesz, akkor is érdemes volt. Egyvalamit mégis megtanultam: hogy ki nem akarok lenni. Nem akarok például egyszerű élvhajhász lenni, a saját hiúsága kielégítésére törekvő nőgyűjtő, simaszájú csábító, aki bármely pillanatban kész lépre csalni áldozatát.

(87. oldal)

Helyükre kerülnek a dolgok. Nem marad más hátra, mint a jelen helyzet ésszerű felismerése – és elfogadása:

Ahogy ugyanaz a vízmennyiség elfér egy keskeny, magas pohárban és egy hasas, alacsony edényben egyaránt, úgy alkalmazkodom én is mindenhez, a buja luxustól a jelen aszkézisig.

(89. oldal)

A portugál maszkulinitás történelmi tapasztalata – Almeida Faria írásának tanúsága szerint – tehát örökre a múlté.

Felhasznált irodalom

A Luziáda Camoenstől. (Fordította Greguss Gyula). Kiadta a Kisfaludy-társaság. Pest, 1865.

Besselaar, José van den: O Sebastianismo – História sumária. Instituto de Cultura e Língua Portuguesa – Ministério da Educação e Cultura, Lisboa, 1987.

Disney, A. R.: A History of Portugal and the Portuguese Empire. From Beginnings to 1807. Vol. II. The Portuguese Empire. Cambridge University Press, Cambridge – New York, 2009.

Falkné Bánó Klára: Kultúraközi kommunikáció. Az interkulturális menedzsment aspektusai. Perfekt, Budapest, 2008.
Faria, Almeida: A hódító. Íbisz Könyvkiadó, Budapest, 1995.

Hofstede, Gert – Hofstede, Gert Jan – Minkov, Michael: Cultures and Organizations: Software of the Mind - Intercultural Cooperation and Its Importance for Survival. McGraw Hill Professional, New York, 2010

Newett, Malyn: Portugal in European and World History. Reaktion Books, London, 2009.

Tengarrinha, José (szerk.): História de Portugal. EDUSC – UNESP – Instituto Camões, São Paulo, 2000.