„Kísértet járja be a mai magyar közéletet: Turi Dani kísértete” – mondhatnánk Karinthyval, aki az Így írtok ti című kötetének egyik örökbecsű Móricz-paródiájában állít örök emléket a magyar falu bikájának – a települése főutcáján népiesch irányba végigkorzózó Turi Dani személyében. A Turi Danit vezérlő „nagylöttyös indulat” és az agyát elöntő „hímes vérharag”, úgy tűnik, napjaink közszereplőit is hajlamos magával ragadni. Bizony, a Duna partján, irodalmi paródiába illően, de sajnos annak nagyon is határain túl is elő-elő fordul, hogy politikus szájában az érvelés ultima ratiója az, hogy az ember fiának és lányának mi van a lába közt. Abban legalább minden honfitársunk lelkiismerete tiszta lehet, hogy a szakmaiság ilyen jellegű hiánya, a szexista „érvelés” (ami tulajdonképpen az érvelés hiánya) nem új keletűek; a jelenség még csak nem is hazai találmány. Sokkal érdekesebb viszont az, hogy vajon az ilyen jelenségeket (ismét Karinthyval szólva: „a hímség ilyen förtelemszép nyikkanásait”) képesek vagyunk-e kívülről, kellő önkritikával szemlélni. S ha igen, van-e remény arra, hogy ne a politikusok gatyájában keresgéljük a nemzeti nagyságot.

A biológiai nem, a társadalmi nem (gender) és a nemzettudat összefüggéseivel kapcsolatban cikksorozatunk előző részeiben már láthattuk Portugáliát és Almeida Faria művét, A hódítót; Spanyolországot és Camilo José Cela művét, Az archidonai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstettét. Az alábbiakban pedig Olaszországot vesszük szemügyre.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Brancati Szicíliai Don Giovanni című művében a főhős – Giovanni Percolla – kedvenc időtöltése fiatalsága ideje alatt, hogy barátaival együtt egész nap bámulja a nőket, akárcsak Giuseppe Tornatore Malèna című filmjében a film fiatal férfi főhősei a főszerplőt (akit Monica Bellucci alakít). Giovanni három nővérével együtt élve és délutánonként hatalmasakat sziesztázva azonban egyszer csak beleszeret egy észak-olasz nőbe, akit feleségül vesz, miatta Milanóba költözik, s bár próbál idomulni a rideg lombard valósághoz, a kötet végén mégiscsak elbukik, visszasüpped a puha szicíliai valóságába...

Vitaliano Brancati szicíliai olasz író (1907–1954) 1949-ben megjelent művében, A szép Antonio című politikai szatírájában igen szemléletesen ábrázolja a helyzetet, amikor az olasz nemzeti nagyság a vezér, a Duce férfiasságán alapszik. Majd amikor kiderül, hogy – férfiasság ide, férfiasság oda – bizony a második világháborúban nem Olaszország diktál a világnak, egy egész nemzet kénytelen szembenézni az impotenza nazionale, a nemzeti impotencia rémes valóságával. Az Európa Könyvkiadó gondozásában magyarul 1972-ben megjelent kötetben Brancati két írása is olvasható: a Szicíliai Don Giovanni és A szép Antonio, mely utóbbiból 1960-ban Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale főszereplésével film is készült.

Vitaliano Brancati
(Forrás: Wikimedia Commons)

„Antonio, fa caldo!”

Brancati A szép Antonio című művének főhőse, Antonio Magnano egyfajta szimbóluma a fasiszta Olaszországnak – legalábbis az író szándékai erre engednek következtetni. Antonio, aki „1932-ben huszonhat éves volt”, már egészen fiatal korában a nők igazi bálványa:

A nőknek úgy tetszett, leigázta őket, de egyszersmind teljesen és tökéletesen jól érezték magukat: Antonio mellett a legédesebb lázban égtek, szenvedtek, és oly hallatlanul szelíden bomlottak érte, hogy arra kellett gondolnia az embereknek: valami súlyos rendellenesség hatalmasodott el rajtuk, és mivel teljesen elvesztették a józan eszüket – csakis ilyen állapotban merészelheti bárki hangosan azt mondani: boldognak érzem magamat! –, összekeverték a gyönyört a fájdalommal.

(144. oldal)

Az igazi férfi, az igazi vezető – Mussolini, a Duce – mindenhez ért. Akár repülőt is vezet.
(Forrás: Wikimedia Commons)

Antonio, az igazi férfi, a nők bálványa még saját férfitársai érdeklődését is felkelti: vajon mi az az adottság, mellyel Antonio Magnano magához láncolja női áldozatait?

[...] titka annyira vonzotta a szicíliai fiatalembereket, hogy öt órára állították be az ébresztőórát, és kora reggel elindultak hazulról, mert abban a pillanatban akarták meglepni Antoniót, amikor zuhanyzott. [...] Antonio atlétatermete láttán [...] a jó barátokat [...] rosszullét fogta el, amelyben zavarosan benne rejlett a saját maguktól való undor.

(145. oldal)

Mussolini 1922-ben, a fasiszta feketeingesek Rómába történő bevonulása, az úgynevezett Marcia su Roma után szerezte meg építette ki a hatalmat Olaszországban.

Ismét Karinthyval szólva: ilyen „szépet, igazit, hímeset még nem látott” senki. A fiatal Antonio ördögi vonzereje – minő véletlen – már 1922-ben megrettenti szüleit: a 16 éves Antonio egy cselédlánnyal való románca váltja ki szüleinek rosszallását. A helyi pap – a miserend Antonio jelenléte okozta felborulása miatt – komoly beszélgetésre szánja el magát Antonio édesanyjával:

Hát tudja maga, tudja maga, hogy húsz jó családból való lány közül, akik nálam gyónnak, tíz... igen, tíz, azért bántotta meg az Istent, mert túlságosan sokszor és nem neveléséhez illően gondolt a maga fiára? [...] Hát maga helyesnek tartja [...], hogy a jó családból való lányok szerint vasárnap a templomban azon az oldalon van a főoltár, ahol Antonio ül?

(148. oldal)

Mussolini a Marcia su Roma idején – a nemzeti potencia igazi megnyilvánulása
(Forrás: Wikimedia Commons)

Antonio erotikus és karizmatikus kisugárzása olyan túlfűtött környezetet teremt, hogy „lehűtése” érdekében – jeges tea hiányában – egyrészt az imához, másrészt egy szükségmegoldáshoz folyamodik a család. Rómába küldik a fiatalembert, ahonnan csak 1934 végén tér vissza Szicíliába. A római szép napok, melyek során Antonio – a legendák szerint – sikert sikerre halmoz a nők körében, nagybátyja kérésére érnek véget, aki a nősülést tanácsolja neki. A nagybácsi érveléséből egyrészt megismerjük a leendő ara képét, másrészt az ideális feleség arculatát:

Ha itt maradsz, a nők elevenen fölfalnak, minden göncöddel együtt... Még nekem sem hagynak békét, pedig öreg vagyok: hát az olyan férfinak, aki annyi idős, mint te, és akinek a te... igen, egyszóval, aki olyan rokonszenves, mint te!... Akár a karamellát, úgy elszopogatják azt a sovány arcodat... De hagyjuk! Beszéljünk komoly dolgokról! Ismerem Barbara Puglisit, akit hozzád akarnak adni: hallottam hegedülni este, amikor szerzetes nagybátyja ezüstlakodalomát ünnepelte, hitvesével, az egyházzal. Nem mondom, hogy gyönyörűen játszott... Különben is, mit érdekel az téged? Gazdag, övé fél Paternò. Kollégiumban nevelkedett. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy zseni... A nő különben sohase legyen zseni. Elég, ha nem ostoba. És ha ostoba is, mit érdekel az téged? Ez az élet! Rajta, bátorság!

(158. oldal)

Talán nem véletlen, hogy Antonio 1934 végén tér vissza Rómából Szicíliába: számára ez az utolsó, házasság előtti „békeév”, amikor még nem kell bizonyítania urbi et orbi. S ahogy Antonio 1935-ben méreti meg erejét a házasság csatamezején, Mussolini Olaszországa 1935-ben merészkedik először a fegyveres konfliktusok nemzetközi porondjára. A potencia kérdése kerül reflektorfénybe mindkét esetben: mind Antonio, mind a fasiszta Olaszország ekkor rántja elő először fegyverét – sajnos, mérsékelt sikerrel...

Harcra kész olasz tüzérség Etiópiában 1936-ban – csak a fegyver ne mondjon csődöt...
(Forrás: Wikimedia Commons / Foto luce – ediz. d’arte v.e. Boeri – v. f. Corridoni, 7 Roma)

„Giovinezza, giovinezza, primavera di bellezza”

A Giovinezza (’fiatalság, ifjúság’) eredetileg egy diákének, majd az első világháború népszerű olasz katonadala, később az olasz fasiszta rezsim egyik legkedveltebb indulója lesz. Beppe Fenoglio 1959-ben hasonló címen regényt írt (magyarul: Micsoda gyönyörű tavasz). A Facetta nera (’Fekete orca’) az abesszin hadjárat népszerű fasiszta indulója – Fellini 1973-as Amarcord című filmjében is felcsendül.

A Giovinezza és a Facetta nera dallamára menetelő ifjú fasiszta Olaszország és a nála pár évvel fiatalabb Antonio Magnano nagy megmérettetése párhuzamos síkokon zajlik: Olaszország Abesszínia meghódítására, az új Római Birodalom megalapítására készül; Antonio pedig Barbara Puglisivel való házassága révén családalapításra. Olaszország fegyvert ránt; Antonio szintén: a fegyverek első és legfontosabb, a világ árgus tekintete előtt zajló nyilvános próbája ez. Amikor szóba kerül Abesszínia, egy baráti beszélgetés során az alábbi kételyek hangzanak el a vállalkozás kalandor jellegét illetően (Antonio nem kevés aggodalmára):

...egyébként, ha igaz, hogy hadjárat készül Abesszínia ellen, akkor ez a vircsaft nem megy sokáig. Egy néptanító hülyesége kell hozzá, hogy valaki manapság ugyanazt csinálja, amit Anglia három évszázaddal ezelőtt csinált. Hallgasd, mit ír a Croce!

– Kicsoda? – kérdezte Antonio.

– Benedetto Croce, nem ismered? Olaszországot csak azért lehet emberlakta földnek mondani, mert ő is itt él, különben juhakol volna...

(199–200. oldal)

Benedetto Croce – „Olaszországot csak azért lehet emberlakta földnek mondani, mert ő is itt él...”
(Forrás: Wikimedia Commons)

Benedetto Croce (1866–1952) olasz filozófus – eleinte ugyan rövid ideig még szimpatizál Mussolinivel, hamarosan azonban legnagyobb és legkövetkezetesebb ellenzője lesz a rezsimnek, és túléli azt.

Antonio saját lehetőségeit és teljesítményeit illetően is aggódik esküvője napján – amire szintén 1935-ben kerül sor. Templomi jelenet következik:

Antonio ekkor úgy nézett hátra, mint egy sarokba szorított állat, de a jelenlevők arca ahelyett, hogy megnyugtatta volna, iszonyatosan megrémítette, főként a szép lányok arcán érzett rosszindulatú kíváncsiságot, csúfondáros kihívást és szinte elégedettséget.

(209. oldal)

Abesszínia nagy nehezen elesik, Antonio megnősül, s átmenetileg úgy tűnik, minden rendben van. A regényben ezt, a treuga dei idejét, Antonio esküvője napján így jellemzi a szerző:

Ezen a napon Antonio szépsége láttán még a papok is elérzékenyültek, beleértve az érsek unokahúgának gyóntatóját, aki megtagadta a lány feloldozását, amiért túlontúl sokszor esett abba a bűnbe, hogy megpróbálja lerajzolni Antonio testét az egyik karfára.

(209. oldal)

Az igazi férfi, az igazi vezető – Mussolini, a Duce – mindenhez ért. Akár autót is vezet.
(Forrás: Wikimedia Commons / Vincenzo archive)

Olaszország és Antonio – az egyik az abesszin hadjárat, a másik saját esküvője után – némi (nemi) haladékot kap. Az idő múlásával azonban végképp nem lehet tovább köntörfalazni, s kiderül: ha a király nem is, de a Duce meztelen, s vele Antonio. A lehullott lepel alatt pedig nincs semmi, amire bármelyikük büszke lehetne. A giovinezza helyét nyilvánosan is az impotenza veszi át.

Csodafegyver, nemifegyver

Három év telik el 1935 és 1938 közt, amíg Antonio képes felesége, az ártatlan és ártalmatlan Barbara és a világ előtt leplezni önnön fogyatékosságát, s eztán még fél éve van, amíg a botrány igazán kipattan: Barbara válást kezdeményez, és Antonio egy élethazugsággal kénytelen szembenézni. A nők bálványa, a hódító, a vágyott: impotens. A Mussolini vezette fasiszta Olaszországnak nagyjából ugyanennyi ideje van, hogy az abesszíniai hadjárat kétes dicsősége után még megpróbálja leplezni a rendszer alapvető, zsigeri – hogy úgy mondjuk: szervi – bajait.

Ahogy Antonio mellett, úgy Mussolini és Olaszország mellett is elrobog a valóság. Amióta Mars hadisten kései leszármazottai a 19. század végén bravúros küzdelemben létrehozták a modern Olaszországot, mely – bizton állíthatjuk – oly haditett vala, melyet az azóta eltelt olasz hadtörténelem sem felülmúlni, de még csak megközelíteni sem tudott, a Római Birodalom ezen újkori utódai azzal a már-már elviselhetetlen örökséggel kénytelenek szembenézni, hogy bizony kénytelenek megfelelni az ősök teljesítményének.

A modern Olaszország – a kor más hatalmainak nyomdokába lépve – szinte erején túlmenően próbálkozott olyan katonai sikereket felmutatni, melyek legalább távolról emlékeztetnek a dicső ősökére (vagy legalább a kevésbé dicső kortársakéra). Ezt a küzdelmes utat oly fiaskók kísérték, mint az Abesszíniában elszenvedett 1896-os aduai vereség, vagy oly „dicsőséges” haditettek, mint a haldokló Oszmán Birodalom földön heverő testébe való egyik utolsó nagy rúgásként is értelmezhető (de távolról sem zökkenőmentes) hadjárat Tripoli és Kirenaika (valamint a Dodekanészosz) megszerzésére. Az első világháborúban vélhetőleg a puszta véletlennek és a jól megválasztott szövetségeseknek, semmint az olasz fegyverek erejének köszönhető, hogy Olaszország végül is a győztesek oldalán köt ki. (A modern Római Birodalom feltámasztásáról szőtt hagymázas álmok zenei aláfestéséhez pedig sokkal inkább egy Puccini- vagy Verdi-ária (l. Giovinezza és Facetta nera), semmint a hódítást kísérő wagneri apokalipszis asszociálható.)

Az igazság órája 1939-ben üt Antonio és Olaszország számára is: a személyes és nemzeti impotencia immár nem titkolható tovább a külvilág elől. Erről a gyászos pillanatról – Antonio kapcsán – így ír Brancati:

A botrány zaját, akár az Etna robaját, egész Catania meghallotta.

(310. oldal)

Nyugodtan hozzátehetjük: Olaszország kapcsán ugyanezt a robajt egész Európa, az egész világ meghallja. Olaszország történelmi helye a valóság tükrében – akár Antonio férfiúi teljesítménye –a legendákhoz és mendemondákhoz, a vágyálmokhoz képest egészen máshogy fest. Az utolsó utáni pillanatban is van azonban, aki még hinni akar a nemzeti vezető karizmatikus potenciáljában – az alábbi vitában egyesek Hitler és Mussolini vezetői képességeit, sikereit és eredményeit férfiasságuk mibenléte alapján ítélik meg. Hátha ez fordít a történelem kerekén:

– Hitler ugat, de nem harap [...], olyan, mint minden töketlen férfi.

[...]

– De...hogyan? [...] Mit ... mondasz?

– Nem az ő hibája, hogy ide jutott [...] Sőt, mint minden katona, érdemeket szerzett vele. Biztos te is tudod, titkár bajtárs, hogy a múlt háborúban Hitler gázfelhőbe került, és akkor égett le... akkor égett le az izéje!

(316. oldal)

Az igazi férfi, az igazi vezető – Mussolini, a Duce – csak néz...
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az igazi nemzetvezetőnek tehát helyén van a szerszáma. Az igazi nemzeti vezető igazi férfi is egyben. S az igazi férfi mindenkinél jobban vezeti nemzetét. Minden más csak látszat. Még akkor is, ha a valóságban a fasiszta Olaszország csak másodhegedűs a hitleri Németország mögött.

Szembenézni a valósággal: ez a fasiszta Olaszország számára is rendkívül nehéz. Míg Hitler bekebelezi Ausztriát, a Szudéta-vidéket, a Cseh-Morva Protektorátust, lerohanja Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot és Franciaországot is, Mussolini kevésbé potens rendszerének Olaszországa kénytelen beérni Albánia Anschlussával (!). S ami ezután jön, maga a katasztrófa: a görögországi hadjárat kudarcát a német fegyverek tudják csak ellensúlyozni, Afrikában pedig az Afrika Korps kell ahhoz, hogy ideig-óráig megmaradjon az olasz uralom Líbiában...

Az igazi férfi, az igazi vezető – Mussolini, a Duce – 1940 nyarán, immár másodhegedűsként a prímás mellett.
(Forrás: Wikimedia Commons)

A vak remény a csodafegyverben, az irracionálisban, a nemifegyverben; abban, hogy a Duce férfibb férfi, mint a Führer, s hogy voltaképpen mégis a farok csóválja a kutyát – még ha ez a farok, köztünk legyen szólva, enyhén szólva is leharcolt és hasznavehetetlen –, 1943-ra végképp elillan. A történelmi szerepek kristálytiszták: az olasz glória tovatűnik, az álmok szertefoszlanak, a szövetségesek partra szállnak Szicíliában, a rezsimet a németek tartják fenn, amíg tudják. Otto Skorzeny nélkül a Duce talán már hamarabb oly szomorú véget ért volna, amilyet. A salò-i köztársaság egy alvajáró utolsó álomfoszlánya csupán...

Antonio pedig, aki 1943-ban, évek hosszú magánya és megaláztatása után, impotenciája és tehetetlensége teljes tudatában él egyedül, összezárva saját tehetetlenségével, szintén már csak álmaiban férfi:

– Azt álmodtam, hogy csinálom, hogy igazán csinálom... Olyan boldog voltam, hogy bele is halhattam volna! És talán nem volt álom, vagy csak a nő volt álom, de én, ami engem illet, nem álmodtam.

(390. oldal)

Az igazi férfi, az igazi vezető – Mussolini, a Duce –, amikor már végképp nem az.
(Forrás: Wikimedia Commons / Renzo Pistone)

„[B]é tökkel vágtál csülökbe” – sóhajt fel Turi Dani Karinthyinál; Antonio tragikomikus figurája a fasiszta Olaszország parabolájaként pedig méltán állhat örök mementóként a „férfiasch” értékeket a valósággal szemben szakmai vitákban érvényesíteni próbáló közszereplők számára.

Felhasznált irodalom

Vitaliano Brancati: Szicíliai Don Giovanni / A szép Antonio. Európa Kiadó, Budapest, 1972.