„A nyelv /.../ olyasmi, mint a politika, a foci meg a szex – mindenki ért hozzá, és bírálják is egymást az emberek, ha a másik nem” – nyilatkozta a nyest.hu munkatársának Kálmán László nyelvész, a jelen cikkel induló rovatunk szerzője, gazdája.

Szerkesztőségünk is tisztában van azzal, hogy bizonyára öltek már embert helyesírási vita hevében. A nyest.hu szeretne elébe menni a dolgoknak azzal, hogy új eszközt ad a nyájas olvasó kezébe. Mielőtt a szekerce, vagy netán a kisbalta felé nyúlna a grammatikától feldúlt fél, érdemes lesz klaviatúrát ragadnia: a Nyelv és Tudomány új rovatában Kálmán László – ígérete szerint  – minden felmerülő  nyelvi kérdésre válaszolni próbál.

Az alábbi három kérdést szerkesztőségünk tagjai tették fel, de ön se legyen rest, és küldje el saját kínzó, megválaszolatlan kérdését a szerkesztoseg [kukac] nyest [pont] hu címre.

Miért nem annyira cizelláltak a magyar igeidők, mint az angolban?

A nyelvek nagyon eltérnek abban, hogy egy-egy fogalmi megkülönböztetést hogyan lehet (vagy kell) kifejezni a segítségükkel. Az igeidő-rendszerek is különbözőek; vannak nyelvek, amelyekben csak egy-két (alaktanilag, az ige alakjával jelölt) igeidő van (ilyen például az arab vagy a japán) ezekben a finomabb különbségeket például határozó-jellegű kifejezésekkel jelölik. Más nyelvekben nagyon bonyolult (esetleg még az angolnál is bonyolultabb) az igeidők rendszere, esetleg nemcsak időpontokra, ezek egymáshoz való viszonyára és az események befejezettségére, teljességére utalnak, hanem még arra is, hogy a beszélő honnan gondolja, amit állít, és így tovább.

Hogy kötelező-e az ilyen „finomságokat'” jelölni, az ugyanúgy nyelvtörténeti véletlen, mint például az, hogy a magyarban nincsenek külön hímnemű és nőnemű személyes névmások. Semmi bizonyítható összefüggés nincs aközött, hogy minek a jelölését írja elő a nyelv a számunkra, és hogy hogyan gondolkozunk vagy érzünk.

Miért nincs a magyar nyelvben nyelvtani nem? Volt valaha ilyen?

Kálmán László

A nyelvtudomány kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK Elméleti nyelvészet szakcsoportjának docense. Főbb szakterületei a formális szemantika, a számítógépes nyelvészet és a konstrukciós nyelvtan. Az ELTE BTK spanyol nyelv és irodalom, illetve általános és alkalmazott nyelvészet szakán diplomázott 1981-ben. Angolul, franciául és spanyolul felsőfokon, hollandul, németül és oroszul középfokon beszél.

Tudtommal az uráli nyelvek egyikében sincs, és feltehetően nem is volt nyelvtani nem. A nyelvtani nem azt jelenti, hogy különböző névszóosztályok (amelyek ragozásukban, névelőikben, egyeztetésükben stb. eltérnek egymástól) kapcsolatba hozhatók bizonyos fajta jelölt dolgokkal. Például ilyen az élő-élettelen megkülönböztetés vagy a természetes nemek megkülönböztetése (a magyarban csak a keresztneveknél találunk ilyet).

Elsősorban ragozási-egyeztetési különbségekről van szó, amelyek csak részben és csak bizonyos esetekben szoktak rendszeres jelentésmegoszlással járni (például a szláv nyelvekben is csak személyeket jelölő kifejezéseknél jár következetesen együtt a nyelvtani nem a természetes nemmel, de még ezeknél is sok kivétel van). Nagyon sokféle nem-szerű osztályozás van a nyelvekben, van olyan nyelv, ahol – mint a magyarban – egyáltalán nincsenek nemek (pl. a török is ilyen), és van olyan, ahol viszont nagyon sok névszóosztály van (ilyen a legtöbb bantu nyelv).

A nemek kialakulása többféleképpen végbemehet, és teljes véletlen az, hogy a magyarban nem történt ilyen folyamat. Az egyik fajta folyamat a ragozási sorok (paradigmák) szerinti differenciálódás. Ez azt jelenti, hogy a ragozási típusok kezdenek nemekhez kapcsolódni. Így például a latin nemek eredete a névszók tőtípusaival függ össze (pl. az -us végződésű, és ennek megfelelő ragozású névszók a hímnemmel, az -a végződésűek meg nőnemmel kapcsolódtak össze). Olyan ez, mintha a magyarban pl. az -a/-e végű névszók lassanként a nőnemmel kezdenének társulni, a mássalhangzó-végűek meg a hímnemmel. Ez persze csak akkor történhetne meg, ha az -a/-e végű szavak eleve feltűnően nagy és gyakori része nőre utalna, a mássalhangzó-végűek között meg felül lennének reprezentálva a férfira utalók.

Egy másik lehetőség, hogy a nemre utaló toldalékok, végződések, jelek önálló szavakból keletkeznek. Ez olyan, mintha a magyarban kialakulna egy olyan szokás, hogy az élőt jelentő szavak után (és csak ezek után) mindig odatennénk egy ő névmást, amiből aztán kialakulhatna egy -ő toldalék, majd az -ő végződésű névszókat az élő „nemhez'” kezdenénk sorolni (aminek akár egyeztetési következményei is lehetnének, például a jelzőik után is oda kellene rakni az -ő végződést). Az is teljes véletlen, hogy ilyen folyamat sem ment végbe a magyar történetében.

Kálmán László tortával

Hogyan viszonyuljunk a PC-hez? Van-e a PC-nek sajátosan magyar tradíciója?

Nyelvi szempontból a PC (political correctness) „a politikailag helyes kifejezésmód”, egy tipikus nyelvi divat, egy tekintéllyel (presztízzsel) rendelkező beszélőcsoporttól kiinduló nyelvhasználati sajátosság, ami emiatt széles körben elterjedt. Két jelentése van:

1. Egyrészt azt jelenti, hogy ne használjunk olyan kifejezéseket, amelyekhez káros előítéletek, rossz gondolatok társulnak, pedig nem eleve rossz dolgokat jelölnek. A PC nyelvhasználatára jellemző, hogy például a kövér helyett testsúlyproblémákkal küzdő-t mondunk, mert azt fejezi ki, hogy a kövérség nem jellemhiba, hanem egy probléma, amellyel meg kell küzdeni. Vagy: a siketek nem szeretik, ha süket-nek nevezzük őket, mert a magyar köznyelvben a süket elítélő jelző is lehet (ahogy angolul is a dumb, németül is a dumm elítélő), bár egy teljesen más értelemben. Ugyanakkor tévesen gondolják, hogy például a vak nem felel meg a PC elvárásainak (és ezért sokan csak a világtalan-t hajlandók használni), hiszen a vak szóhoz nem társul semmilyen elítélő tartalom.
2. A PC másik (nagyrészt elítélő) használata a „szépítés” (idegen szóval: eufémizmus). Ez azt jelenti, hogy valóságosan rossz dolgokat próbálunk a nyelvhasználat segítségével jobbnak beállítani. Ilyen az, amikor egy politikus egy önkormányzat teljes cselekvőképtelenségére úgy utalt, hogy „hatékonyság szempontjából még nagy tartalékkal rendelkezik”. Vagy ilyen lenne az, ha gazember helyett máserkölcsű-t mondanánk, mert a „gazember” eleve rossz dolgot jelöl. De ez inkább csak a PC paródiáiban fordulhat elő.

Sokszor vádolják a PC-mozgalmat azzal, hogy szépíteni akarja a valóságot, vagyis a 2. értelmezést húzzák rá. Tény, hogy a PC nem nyelvi megnyilvánulásainak van ilyen funkciója (például amikor régebbi amerikai filmekben sokkal nagyobb arányban látunk fekete értelmiségieket, mint amekkora az amerikai társadalomban a valóságos arányuk). De tévedés ezt összekeverni a gazember – máserkölcsű példájával. Amikor ugyanis egy kórházat úgy állítottak be a filmek, hogy ott egy csomó fekete orvos dolgozik, akkor nem mentegetni próbáltak egy helyzetet, hanem inkább egy jobb helyzetet előrevetíteni. Tehát nem olyan, mintha máserkölcsű-nek neveznénk egy gazembert, hanem mintha úgy csinálnánk, mintha nem lennének (annyian) gazemberek.

Sajátosan magyar PC nem nagyon van, legfeljebb a nemzetközi PC-mozgalomnak vannak magyar követői. Sajnos sokszor félreértéseken alapulnak a PC-nek szánt magyar kifejezések, ahogy például a vak – világtalan példájával kapcsolatban említettem. Hasonló eset az autizmussal élő (az autista helyett, ami pedig semmivel sem elítélőbb). Azért az ilyen túlkapások szerencsére semmi bajt nem okoznak, és hátha tényleg van olyan, akit sért, ha vaknak vagy autistának mondják, akkor legalább velük szemben figyelmesek vagyunk.