Sorozatunk első két részében kiderült, hogyan juttassuk el mondanivalónkat csillagközi távolságokra, és hogyan érjük el, hogy más bolygók értelmes lényei felfigyeljenek rá. Most továbblépünk és áttérünk arra, milyen szöveget küldjünk a világűrbe, és milyet ne! Először többek között arról lesz szó, hogyan próbáltak a kutatók úgy üzenetet szerkeszteni, hogy azt tulajdonképpen nem is a földönkívülieknek szánták.

Ugyan már, minek ide nyelvész?

A legelső üzenetküldési tervek – talán szerencsére – nem valósultak meg. Még a tizenkilencedik században is úgy gondolták a kutatók, hogy a Marson és a Holdon élnek értelmes lények; így többen valamilyen gigantikus földbe ásott, rajzolt mintával próbálták elérni ezeknek az égitesteknek a lakóit. Nem különösebben bonyolult feladat olyan motívumokat előállítani, amelyek mesterséges eredetűnek látszanak, de így legfeljebb azt az üzenetet lehet átvinni, hogy „itt lakunk és építettünk néhány fura dolgot”. Persze ma már tudjuk, hogy olyan közelről, ahonnan ezeket észlelhetnék a földönkívüliek – például a Holdról –, onnan egyrészt a civilizáció más jelei is feltűnnének nekik, másrészt ott már mi is kutattunk az értelmes élet után, sikertelenül.

A legkorábbi tényleges próbálkozásokra a huszadik század közepéig kellett várni. Ezekre az volt jellemző, hogy néhány csillagász saját hatáskörben eldöntötte, mi legyen az üzenetben. Nyelvészt vagy másféle kommunikációs szakembert még véletlenül sem vontak be a próbálkozásokba, és ez bizony meg is látszott.

Harapnak-e az ufók a meztelen emberekre?

Először a Pioneer-10 űrszonda vitt magával a földönkívülieknek szánt információt, 1972-ben, majd a rákövetkező évben útjára indított Pioneer-11 egy az egyben ugyanazt tartalmazta. Frank Drake, Carl Sagan (azonos a tudományos ismeretterjesztővel) és Carl felesége, Linda Salzman Sagan készítették el: Drake és Carl Sagan kitalálták a mondanivalót, Linda Sagan pedig lerajzolta. A végeredményt fémlapra vésették, arra pedig nem vesztegették az időt, hogy másokat is megkérdezzenek. Így nézett ki az üzenet:

Forrás: Wikimedia commons

Mai szemmel talán furcsa, de először azért kritizálta őket a média, mert ruhátlan emberpár került a táblára. A Chicago Sun Times csak cenzúrázott változatot közölt! Nem sokkal a puritánok után következtek a politikusok: nem tetszett nekik, hogy mindenféle fura csillagászok saját szakállukra üzengetnek az űrbe, ha meg majd megjelenik egy csinos inváziós flotta, akkor nekik kell helyrehozniuk a bajt.

Kommunikációs szempontból azonban egészen más a gond ezzel a táblával. Egyrészt semmi sem biztosítja, hogy a földönkívüliek megtalálják, lévén a Pioneer szondák a Naprendszert elhagyva jelenleg leginkább a semmi közepén találhatóak, nagyon hosszú idő múlva fognak elérni más csillagrendszereket. Miért pont ott keresnék őket? Másrészt pedig az se biztos, hogy nem emberi értelmes lények értelmezni tudják majd az üzenetét.

Ciki a szőrös?

Induljunk ki abból, hogy a földönkívüliek teljesen emberszerűek. Ez nem túl valószínű, de nyilván ez lenne a legegyszerűbb kapcsolatfelvételi szempontból; ennél csak rosszabb lehet a helyzet. Számos emberi kultúrában sem úgy rajzolnak, mint a fejlett nyugaton. Lehet azt mondani, hogy „kevésbé valósághűen”, de amikor csak néhány vonalról van szó, kérdés, mi a „valósághű”.

Ha viszont felfognák, hogy itt emberábrázolásokról van szó, akkor két meglepően kínos kérdés vetődhet fel bennük: miért szőrtelenek a képen látható alakok, és miért csak a férfi tartja fel a tenyerét és néz előre? Bizony, többet tudhatunk/tudhatnak meg a hetvenes évek amerikai társadalmáról, mint amennyit közölni szántak róla. A férfi tesz (feltehetően kapcsolatteremtő) mozdulatot, míg a nő nem a kommunikációs partnerre néz, hanem a férfire.

Egyáltalán, miért lenne világos az idegenek számára, hogy milyen gesztust takar a kéz felemelése? Máshoz is fel kell emelni a kezünket. (Vigyázat, pofozkodós tartalom!)

Bután néz-e a polip?

A valószínűbb forgatókönyv az lenne, hogy a földönkívüliek értetlenül bámulnának maguk elé – ha ugyan van mivel bámulniuk, illetve ismerik az értetlenség tudatállapotát! Ugyanis a tábla azt feltételezi, hogy a címzettnek hasonló észlelőrendszere van, mint nekünk. Például a háttérben látható ábra takarásban van: a mi agyunk ilyenkor automatikusan kiegészíti a nem látható részleteket, de biztos, hogy a földönkívülieké is így tesz-e majd? Érdekes példa a magyar-szlovén származású olasz pszichológus, Gaetano Kanizsa illúziója:

A Kanizsa-háromszög. Hány háromszöget látunk? És hány van ténylegesen a képen?
(Forrás: Wikimedia commons)

Persze lehet azzal érvelni, hogy evolúciósan előnyös, ha a tárgyak nem látható részeit hasonlónak tételezzük föl, mint a láthatóakat, és így más értelmes lények is feltehetően képesek erre. Ezzel az a probléma, hogy még ha így is van, akkor sem mondhatjuk ezt ki az emberi észlelés minden egyes tulajdonságára külön-külön, ugyanis több esetben ismerünk földi ellenpéldákat!

A polipok például nem gerincesek, nagyon nagy mértékben eltérnek az emberektől. Mégis képesek tárgyhasználatra, rugalmas a viselkedésszervezésük és bonyolult kommunikációs rendszerük van. A kutatók sokáig azt gondolták, a polipok nem lehetnek túl értelmesek, mert – ellentétben több főemlősfajjal – nem ismerik fel saját magukat a tükörben. Viszont a polipok és más fejlábúak látják a fény polarizáltságát, amit a tükör megváltoztat, és ez befolyásolhatja az eredményeket...

Paul, a jóspolip megjövendöli, ki győz a foci-vb döntőjében. A polipok nem látnak színeket.
(Forrás: Wikimedia commons)

Ki beszél magyarul?

Hasonló problémák adódnak a Voyager 1 és 2 szondák által 1977-ben az űrbe vitt adathordozó lemezzel is. Ez fényképeket és hanganyagot tartalmazott; még ha sikerülne is lejátszaniuk a világűr értelmes lényeinek, ki tudja, a saját érzékszerveikkel tudnának-e mit kezdeni vele.

Itt meghallgathatjuk az 55 földi nyelven elhangzó üdvözletet, 3:56-tól magyarul is: „Üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét szerető lénynek a Világegyetemen.” (Világegyetemen?)

Hallható, hogy már arra sem sikerült ügyelni, hogy legalább nagyjából ugyanazt mondják a beszélők minden nyelven, hogy ha netán távoli utódaink ráakadnak a lemezre, örülhessenek a nyelvészek is valaminek.

És itt már ki is lyukadtunk annál, kik a valódi címzettek: mi, földi emberek. Ezek az üzenetek inkább egyfajta időkapszulaként működnek, mint valódi földönkívüli kommunikációs próbálkozásként. Majd ha az utódaink begyűjtik az űrben kószáló szondáinkat és kiállítják őket az űrkutatás hőskorának szentelt múzeumban, akkor mindenki meghatódhat, és ugye milyen szép is lesz az?

Ezzel nincs is különösebb baj. A baj az arecibói rádiótávcsőnél kezdődik, de arról majd legközelebb... Addig is hallgassuk meg, amint a bolgár Megasztár első szezonjának győztese, Nevena Coneva elénekli azt a bolgár népdalt, ami a Voyager lemezének zenei gyűjteményébe is bekerült:

Irodalom

Ballasteros, F. J. (2010): E. T. Talk. How Will We Communicate with Intelligent Life on Other Worlds? New York: Springer. (Polipok a 114-116. oldalon!)

Galántai, Z., Almár, I. (2007): Ha jövő, akkor világűr. Budapest: TypoTeX. (Különösen a III. rész.)