Etimológiai nehézségek

Az elemek ősi neveit Jensen vizsgálta a legmélyrehatóbban. Neki is szembesülnie kellett azzal, hogy az elemnevek eredete sokszor egyáltalán nem világos (általában minél régebbi szavakról van szó, annál nehezebb a történetüket egyértelműen megfejteni – nagyjából igaz ez minden szóeredettani kutatásra). Érthető hát, hogy egy-egy elem etimológiája kapcsán több, egymással versengő elgondolás is szerepelhet egy-egy elem nevével kapcsolatban. Például az arzén származhat a görög arszenikosz (férfi, férfias) szóból – ez a legvalószínűbb, okadatolt szószármazási változat. Ezt a nyelvi kapcsolatot vagy az magyarázza, hogy az alkimisták a fémeket eleve szerették nemekhez kapcsolni, vagy az az ok, hogy az ókori görögök a emberi bőrt arzén(III)-szulfiddal sárgítva festették, amikor egy férfit akartak ábrázolni, ám valamilyen fehér festéket használtak a nők rajzolásához. Ugyanakkor egy másik elképzelés szerint az arzén szó a perzsa zarnik ’arany’ szó leszármazottja.

Három réges-régen ismert elem

Az emberemlékezet óta ismert elemek névtörtének terén van egy kis adóságunk. Előző írásunkban az ősi nevek közül csupán az Óvilágban ismert fémekéivel foglalkoztunk – következzen hát itt a három, még hibányzó, ám szintén figyelemre méltó etimológiai vegyjelsztori!

Szén:        carbon               C

Egy bányász napi 16 tonnát is kitermelhet a rég ismert elemből
(Forrás: Wikimedia cummons)

A szén neve és vegyjele a karbonisz (görög), illetve a carbo (latin) szavakból alakult ki. Lavoiser volt az, aki fölismerte, hogy a növényekből készíthető faszén, valamint a tiszta grafit és a gyönyörű fényű gyémánt mind ugyanazon elemből épül fel. Ezt ő carbone-nak nevezte el, mégpedig azért, hogy megkülönböztesse a faszén francia nevétől, a charbon szótól. A grafit név egy görög igtőből jött létre: γραφειν, azaz graphein; a jelentése ’írni’. Ez az ötlet Werneré volt, 1789-ben. A szó mind a mai napig él, a mi nyelvünkben is, a szén egy módosulatára használjuk.

Természetesen e szóhoz kötődik például a kiejtve körülbelül kárbonáré-nak hangzó szavunk, amellyel leggyakrabban éttermekben találkozhatunk. A névadó carbonarik (nyilván ők fogyasztották így a tésztát: spaghetti alla carbonara) amúgy szénégető munkások. Érdekes tény, hogy Toscana erdős vidékein mind a mai napig élnek hagyományos életvitelű faszénkészítők. Visszautalva előző írásunkra, ehhez hasonlatosan alakultak ki érdekes „elemnévutódok” a nyelvben. Például az Argentína országmegnevezésben nem nehéz fölismerni az ezüst idegen nevét, ahogy a képzeletbeli, mesésen gazdag város, Eldorádó névtörténete sem okozhat nagy meglepetést! A legenda szerint Eldorádó házait aranylemezek borítják, a padló ékkövekkel van kirakva és aranypor borítja az utcákat. Spanyolul az arany neve: oro, d'oro 'aranyból'.. Ez a szócska bukkan föl a képzeletbeli város nevében is – El Dorado: ez magyarul annyit tesz: ’a bearanyozott’. Ez a szócska búvik meg a fagylaltmárka nevében is: Carte D'Or. Jól érzékelhető – és magától értetődően tökéletesen bizonyítható is –, hogy mindezen ejtési variációk elődje az aurum hangalakzat. Szintén érdekes származékszavak a plomba. A jelentéseik ólomzár vagy fogtömés: a plombált fog kifejezés a ’tömött fog’ szinonimája. Az ugyanezeket jelentő német Plombe átvételével került a magyarba a szó; oda a francia plomb ‘ólom, szonda’ révén jutott, végső soron a latin plumbum ‘ólom’ származékaként.

Platina:  platinum               Pt

A platina nevének nincs köze a nagy filozófushoz

A platina a spanyol plata szót rejti magában. A plata egyszerűen csak ’ezüst’-öt jelent. E szónak végéhez toldották az -ina kicsinyítő képzőt. A platina hasonlít az ezüsthöz, de sokkal kisebb mennyiségben található meg (mintegy szennyezésként) az ezüstásványokban. A fém maga csakugyan igen ősi: a dél-amerikai indiánok már jóval a kontinens fölfedezése és az újlatin nyelvű hódítók megérkezte előtt ismerték és föl is használták. Sokan úgy vélik, hogy nem is képzett szó, hanem a plata del Pinto 'pintói ezüst' kifejezésből alakult ki (az ezüstös anyag szemcséit a dél-amerikai Pinto folyóból nyerték).

Kén:      sulphur/sulfur        S

A kén fő lelőhelye a pokol
(Forrás: Wikimedia commons (Shakko))

A kén megnevezése, illetve ennek német és skandináv megfelelői (Schwefel, svovel, svävl) valószínűleg az ősrégi indoeurópai suelflosig nyúlnak vissza; ez a szó pedig a swel azaz ’lassan ég, parázslik’ kifejezésből ered. Mivel a latinból is ismerős a sulpur szó, sokáig úgy vélték, hogy ez az a forma, amelyből végül a sulfur alak kialakult; ma már azt valószínűsítik, hogy ez is épp az ős indoeurópai swelből származik (tehát nem elődje, hanem inkább „testvére” a többi, ma élő indogermán szónak). Vannak, akik azt föltételezik, hogy a sulfur a szanszkrit sulver leszármazopttja – ez olyasmit jelent, hogy ’a réz ellensége’.

Források

International Union of Pure and Applied Chemistry. Nomenclature of Inorganic Chemistry, Definitive Rules, 2nd ed., Butterworths: London, 1971.

Jensen, K. A. Dansk kemi, 1985, 5, 149–157.

http://elements.vanderkrogt.net/

Ball, D. W. J. Chem. Educ., 1985, 62, 787–788.

http://www.freeweb.hu/hmika/Kemia.htm

Crosland, M. P. Historical Studies in the Language of Chemistry; Dover: New York, 1978.