David W. Ball 1985-ben, a Journal of Chemical Education hasábjain „Egyszerű etimológia: mi van a névben?” címmel írt cikket az elemek megnevezéseinek eredetéről. Most induló cikksorozatunkban az etimológiai-szóeredeti csemegéken túl azt is szeretnénk körüljárni, hogy egy-egy elemnek végül is miért pont az lett a neve, amelyen ma is ismerjük. Ráadásul azt is szeretnénk megmutatni, hogy az idők folyamán hogyan változtak a kémiai nevek kialakításának-alakulásának szokásai.

A kémiai megnevezés módja alapján célszerű tizenegy csoportba sorolni az elemneveket:

1. külön figyelemre méltó az úngynevezett hét ókorifém-név mint kategória,

2. beszélnünk kell a többi, ős régóta ismert elem nevéről (10 db.),

3. a mondai-mitológiai eredetű nevekről (10 db.),

4. az ásványokon, érceken alapuló (és földrajzi vonatkozásoktól mentes) nevekről (13 db.),

5. a földrajzi helyekre utaló ásványi és ércnevekből keletkezett nevekről (10 db.),

6. égitestektől származó nevekről (8db.),

7. a színekre utaló nevekről (9 db.)

8. a nem színbéli tulajdonságokra emlékeztető nevekről (8 db.),

9. a személyeket fölidéző nevekről (10 db.),

10. a felfedező tudósok laboratóriumának helyét megörökítő nevekről (13 db.),

11. s végül a tudatosan szerkesztett-konstruált nevekről (16 db.).

A hét ókori fém neve

A 7-es igazi bűvös szám: az ókorban hét fémet és hét égitestet ismertek, de sok kultúrában még az időt is hétnapos egységekkel mérték. Érdekesség, hogy a hetes beosztású időegység a másodlagos, azaz a mesterségesen szerkesztett, a Nap és a Hold járásától független időegységek közé tartozik. Épp ezért egyetlenegy naptári rendszer sem látta szükségesnek a heteket az évekkel vagy a hónapokkal egyeztetni. A hetek megszakítatlan folyamatossággal követik egymást, szinte értelmetlenül keresztezve a hónapok és az évek határait. E furcsa időegység kialakulásával kapcsolatban tudjuk, hogy a holdfázisok fontos pontjai közül az újhold és a telihold mellett jól megfigyelhető és időben rögzíthető az első és utolsó negyed is, ami alapján lehetőség adódik a holdhónap ketté, illetve négy részre osztásához. Babilóniában nyilvántartották az újhold (arhu) mellett a holdtölte, a „teljesség” napját (umu sappattu), és mágikus jelentősége volt minden hónap 7. napjának (szibutu) is. A görög ünnepi naptárban Apollón isten szent napjai, már amennyire ezeket ismerjük, mind valamely hónap 7. napjára estek.

Az égitestmozgásoktól független, néhánynapos időegységek ismeretesek más népeknél is; gyakoriak a négy-nyolc napból álló periódusok. Ötnapos „hete” volt Mezopotámia legősibb lakóinak. Történetileg jelentőssé vált a rómaiak nyolcnapos „hete”, a „nundinae”, azaz a ’kilenc nap’ – amely a 9-ik napnak is neve volt, és egyúttal a „hétnek” a határnapja. Amennyiben két-két „kilencedik” nap közé hét munkanap esett és azokat a hét 7 napjához számították, megkapták a sajátos, átfedéses, 9 napos rendszerüket.

A nálunk használatos „hét” a bibliai zsidó vallásból öröklődött. A teremtéstörténet szerint az Úr hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon megpihent; a héber „sabbath” = ’pihenni’ szó alapján e napot sabbatnak nevezte el, megszentelte és pihenőnapul rendelte. Sejthetjük, de nem tudjuk, volt-e kapcsolat a babiloni „szibutu”, illetve „umu sappattu” nevű napok és az ószövetségi sabbat között.

A bolygók nevei fontos szerepet kaptak a periódusos rendszer elemeinek elnevezésekor

Ezek után nem csoda, hogy a fémeket és a napokat megfeleltették egymásnak és az égitesteknek. Egy adott bolygót és valamely fémet gyakran a szín alapján kapcsolták össze. Az arany a Nap sárga ragyogására emlékeztet, az ezüst úgy csillog, akár éjjel a Hold, és a Mars vöröséről a vasra gondoltak (talán a rozsda miatt). Egyébként a rómaiak a Mars jellegzetes, szabad szemmel is látható színe miatt azonosították a bolygót Mars hadistennel: számukra a tüzet és a vért idézte ez a vörös.

Az ólmot viszont azért hozták összefüggésbe a Szaturnusszal, mert az ólom nagy sűrűségű, nehéz anyag, és olyan lassú mozgás érzetét idézte, mint ahogy a Szaturnuszt látták az égbolton haladni. (A Szaturnusz persze nem lassú, de tőlünk távoli bolygó, és keringésének ideje is hosszú: ezért a vélelmezett lassúság-nehézkesség.) A középkorban a fémeket, a hét napjait és a bolygókat nagyon szorosan összekapcsolták: hasonló neveket és hasonló szimbólumokat kaptak.

A táblázat mutatja a fémek, az égitestek és a napok nevét. A napok és az égitestek könnyen megfeleltethetők egymásnak. Francia–angol keveréknyelven így is olvashatnánk a hét napjait: Sunday, Monday, mardi, mercredi, jeudi, Friday, Saturday. (A Friday (péntek) szó a norvég Vénusz, Freya nevéből ered).

Az ókori fémek, az égitestek és a napok nevei, jelei

A kémiában ma már csak a higany angol neve (Mercury, mercure) emlékeztet a bolygóra. A Mars neve tovább él a Ma(r)sofen szóban, amely németül és skandináv nyelveken nagyolvasztót jelent (a vasoxidokat itt redukálják). A 2. világháború előtti angolban a „saturnism” szó az ólommérgezés szinonimája volt; a magyar orvosi szaknyelvben ma is szaturnizmusról beszélnek.

A titkos, alkimisták használta receptekben például a „Szaturnusz cukra” ólom-acetátot jelentett, a „Vénusz vitriolja” pedig a salétromsavban oldott réz volt. Ez a fajta nómenklatúra a 18. század végéig maradt fönn. Az ekkor kidolgozott új nevezéktan mellett azonban még használták a régi kifejezéseket, például a „Mars krétája”-t és „Jupiter vitriolja”-t (a vas-karbonát, illetve az ón-acetát helyett). Az égitestek neve később újra „divatossá” vált, és megjelent az elemek nevében; ilyen az urán (az Uránusz nyomán: ezt a bolygót csak 1781-ben fedezték fel), a neptúnium (a Neptunuszt 1846-ban pillantotta meg először emberi szem) és néhány, később említendő elemi anyag.

Marie Curie, az első kutató, aki 2 Nobel-díjat is kapott, az elsőt fizikából, a másodikat kémiából.
(Forrás: Wikipedia)

Mit is jelentenek ezek a fémnévszavak?

Az égitestnevek, a napnevek és az elemmegnevezések közötti etimológiai kapcsolat felidézése után most következzék itt a vegyjelek kialakulásának története, majd magának a hét fém vegyjelének, nevének eredete.

Berzelius (akiről már szóltunk a 230 éves lenne a kémia keresztapja című cikkünkben), a nagy rendszerező gondolta ki, hogy az elemeket, illetve neveiket egy-két betűvel jelöljük. Gyakorlatilag az összes Berzeliustól származó vegyjelet használjuk még ma is, pedig a kémikusok eleinte idegenkedtek tőlük. A tudomány fejlődését támogató brit társaság (British Association for the Advancement of Science) egyik 1834-es jelentésében javasolta a Berzelius-féle jelek elfogadását, ám John Dalton így panaszkodott:

„Berzelius jelei szörnyűségesek; a vegytan ifjú hallgatói a hébert sem tanulnák meg nehezebben, mint ezeket. Mintha az atomok káoszát látnánk, (...) hogy összezavarja a tudóst, elbátortalanítsa a tanulót és elhomályosítsa az atomelmélet szépségét”.

Elsőként a magyar megfelelőt tüntettük föl, utána az angolt, végül magát a vegyjelet. E cikkünkben az utóbbi kettő eredetét vizsgáljuk csak – a magyar elemnevek megfejtéseit s történetüket a magyar kémiai nyelv kapcsán fogjuk földeríteni.

Réz: copper Cu

Az elemnév a „küprion” (görög), illetve a „cuprum” (latin) szavakból eredeztethető. Az „aes cyprium” egy érc; ennek az ércnek a híres lelőhelye volt Ciprus szigete – innen hát az érc neve, majd abból a réz vegyjele, valamint angol elnevezése. Magának a szigetnek a neve viszont még tovább mutat a múltba: Ciprus arról a ciprus növényről kapta a nevét, amelyet „Küparisszosz”-nak hívtak.

Arany: gold Au

A „gold” hangtest a régi angolszász, ’sárga’ jelentésű „geolo” szóra vezethető vissza; ez a „geolo” szó valószínűleg a szanszkrit „jval”, ’fényleni’ igével rokon. A vegyjel a latin megfelelő – Aurum, azaz tündöklő hajnal – első két betűjéből vezethető le.

Vas: iron Fe

Az eredeti formájában „iren”-ként élő angolszász szó eredete teljesen bizonytalan. A ferrum (ugye ebből az Fe vegyjel) név – a közfelfogással szemben – feltehetőleg nem a latin „firmus”, ’erős’ jelentésű szóból származik, hanem héber vagy arab eredetű.

Ólom: lead Pb

A „lead” szó eredete szintén ismeretlen. Úgy tűnik, hogy kapcsolatba hozható a norvég „lodd”, illetve a német „Lot” szóval, valamint az ónémet „lod”-dal, a holland „lood”-dal, továbbá az ír „luaidhe” szóval. Mindez azt sejteti, hogy legalábbis ősi germán, germán-kelta vagy réges-régi indoeurópai gyökerekig gondolkodhatunk – ám ezt bizonyítani még senki nem tudta. Az ólmot a rómaiak „plumbum nigrum”-nak (fekete ólomnak) nevezték, hogy megkülönböztessék az óntól, a „plumbum candidum”-tól (fehér ólomtól). A „plumbum” (ez a Pb vegyjel alapja) szó eredete is bizonytalan, vélelmezhető, hogy a görög „molübdosz”-szal rokon. Ez utóbbi szó a görögből jön, utal egy ólomásványra, kapcsolatban van az ón, a molibdén, de még a szén egy ősi elnevezésével is! A skandináv nyelvekben és a németben az ólom neve „bly” és „Blei”; ezekről a szavakról tudjuk, hogy az ősi indoeurópai nyelvű múl „bhlei” (’fényleni’) igéjéből erednek.

Higany: mercury Hg

A kereskedők, utazók, pásztorok és futárok római istenéről, illetve a Merkúr bolygóról kapta a nevét (általában azt feltételezik, hogy a három fogalmat, az istent, a bolygót és a fémet a mozgékonyság elvont fogalmával társították). A hydrargyrum megnevezés (Hg) a görög hidro-argürosz (víz-ezüst) összetételével alakult szó, amely jól utal arra, hogy a higany egy fémes-fényes, ezüstszerű, ám folyékony fém.

Ezüst: silver Ag

A „silver” forma minden bizonnyal az ismert norvég „silfr” és az angolszász „soelfor” szavakból származik. De hogy ezek az ősi szavak mire utalnak, az napjainkra már a homályba veszett. A latin „argentum” (természetesen innen az Ag vegyjel) a szanszkrit „argunas” szóból (jelentése: ’fénylő’) ered.

Ón: tin Sn

Az angol névnek valószínűleg a germán „tina” (azaz ’fényes pálcika’) szó az őse. A vegyjel alapját adó „stannum” (Sn) elnevezés az indoeurópai „stagnum”, illetve „stag” (jelentésileg: ’csöpögő’) szavakkal áll rokonságban – az ón könnyen, alacsony hőmérsékleten olvad.

Cikksorozatunk következő része további vegyjeltitkokat fed fel.

Források:

Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás, Budapest, Neumann Kht., 2004

Ball, D. W. J.: Chem. Educ., 1985, 62, 787–788.

Crosland, M. P.: Historical Studies in the Language of Chemistry, Dover – New York, 1978.

Jenaen, K. A.: Dansk kemi, 1985, 5, 149–157.

Lavoisier, A. L.: Traité Elementaire de Chimie; Paris, 1789.

Dalton, John: New System of Chemical Philosophy, 1808.

International Union of Pure and Applied Chemistry. Nomenclature of Inorganic Chemistry, Definitive Rules, 2nd ed., Butterworths: London, 1971.